Írta: Cserbakőy Levente
Az élet úgy hozta, hogy túl az ötödik X-en megtanultam kaszálni.
Belátom, hogy ezt így kategorikusan, tényként kijelenteni enyhén szólva is költői túlzás. Valójában tapasztalati úton sikerült annyit elsajátítani, hogy a pengét milyen szögben kell tartanom ahhoz, hogy ne csusszanjon el üresjáratban a tarack fölött. Mert érdekes módon, amíg nem tapasztaltam ki, hogy a kasza töve és a penge milyen magasságban kell hogy legyen a talaj felszínétől, a kasza mindig elsiklott a fű fölött, annak éppen csak a hegyéből csippentve le egy keveset.
Bevallom, a dolog a végén már bosszantott, egy kicsit szégyelltem is magam, és az önbizalmamnak sem tett jót. Vettem egy használt, könnyű kaszát, és meggyőztem magam arról, nem lehetek annyira ügyefogyott, hogy egy olyan munkát, mint a kaszálás, pont nekem ne sikerüljön jól elvégezni.
Volt nekünk előzőleg két kaszánk is. Volt egy öreg, ami az én szememben elhasználtnak tűnt, ezért vettünk Csengerben egy teljes felszerelést, nyéllel együtt. Mivel ennek a pengéjét túl hosszúnak találtam, az urai ezermesterünk kívánságunkra rövidebbre vette, és kitűnően ki is élezte. Ráadásul megtanított a penge kikalapálására és fenésére. Ez is jó, könnyű kasza volt, de igazából nem tudtam vele megszerezni a kaszálás gyakorlatát.
Elkövettük azt a könnyelműséget, hogy amikor néhány napra elutaztunk, a kaszákat nem tettük be a többi szerszámmal együtt a kamrába, hanem az ól falánál, a gerendára felakasztva hagytuk.
A társadalmi átalakulás idején volt, akkor zajlott a spontán privatizáció, és az illetéktelen látogató, aki a kertünkben terepszemlét tartott, valószínűleg úgy gondolta, hogy a spontán privatizáció kategóriájába tartozik az is, ha a mi két kaszánkat magával viszi. Arra még gondolni sem akarok, hogy a kaszálási tevékenységem kritikájának szánta.
A mostani kaszám valódi acél pengéjű, és könnyű, faragott akác nyele van. Eladója biztosított róla, hogy egy örökös darab, mert még a nagyapjáé volt, aki a nyelet is faragta.
Lehet szerszámot megszeretni, és ezt a kaszát én nagyon megszerettem. Olyan jó fogás esik a nyelén és a mankóján, hogy szinte saját maga adja ki, mekkora ívet fogjak fel egy-egy rendhez.
Ezen a nyáron sikerült kitapasztalnom a füvek, gazok milyenségét. Megtanultam, hogy az apró szulák nagyobb gond, mint a csalán vagy a bojtorján.
Tudom, hogy a birs magoncát nem, de a meggyet bátran lekaszálhatom. Tudom, hogy kopaszodó fejemre kaszáláskor szalmakalapot tegyek, és azt is, hogy nem szégyen leheveredni néha-néha. A gaz megvár.
Azt is tudom, hogy kaszás versenyre már nem fogok benevezni, mert ilyen szinten biztosan nem indítanak versenyzőket.
