Írta: Ésik Sándor
Munkásőrnek egy baja, egy baja… Halkan dudorászott, igyekezett zajtalanul bezárni maga mögött az ajtót. A lépcsőházból beszűrődő fényben megtalálta a villanykapcsolót. A kattanással egy időben csapta le odakint a világítást az időmérős automata. Igen, állt meg egy pillanatra a dallal. Mindig ennyi idő alatt érek fel, gondolta. Négy emelet, menetfelszerelés, egyre megy. A sáros bakancsot, a surranót az előszobafogas alatt húzta le, és ott is hagyta. Nincsen három élete, élete… A fülébe csengtek a dal hangjai, az alakulat menetelése, a lábak egyszerre dobbanása, a délutáni lőgyakorlat, a puskaropogás. A terepszínű ruhát is ott fejtette le magáról, a bejárati ajtó mellett. Csend volt a lépcsőházban, nesz se hallatszott a hálószoba felől. Nincsen három élete, élete… A foga között zümmögött csupán. Az esti tábortűz füstszaga hazakísérte, érezte magán. A hangulat is. A halászlé, a jó bor, az éneklés. Egy baja, egy baja… Abbahagyta, mert világosság gyulladt, és kinyílt a hálószobaajtó.
Tudod, hány óra? Álomittas szemekkel nézett rá a felesége. Mindjárt hajnalodik,folytatta szemrehányó hangon. Azt mondtad, nem maradsz sokáig. Látom ittatok…
Megint veszekedni akarsz, ráncolta össze a homlokát a férfi. A szeme mélysötét gödre miatt sokszor ugratták: neked két monoklit ütöttek? A hosszú nap után nem is sötét volt, hanem egyenesen fekete. Egyiket a pártnak adja, másikat babája kapja… Próbálta az asszony fülébe suttogni az indulót, de az eltolta magától. Részeg vagy, feküdj le, mondta fojtott hangon, és ő maga az ágy félé indult. Ne ébreszd fel a gyereket, lépett vissza ijedten.
A férfi izomláztól gyötört lábai nehezen hajlottak be, de sikerült letérdelnie. A rácsos kiságy elé teszik éjszakára a dohányzóasztalt, mert csak így lehet kihajtogatni az ágyat. Munkásőrnek egy baja, egy baja… kezdett hozzá ismét. Könyökét az asztalra támasztotta, állát a két tenyerébe, fejét pedig a rácsokhoz. Nincsen három élete, élete… A kicsi ragyogó szemekkel nézett rá, próbálta megfogni az orrát. Élete, élete… Nézd csak, életem, próbált az ágy felé fordulni, hadd lássa a felesége, milyen jól elvannak a gyerekkel. Majd reggel te viszed a bölcsibe, morgott az asszony és a fejére húzta a takarót. Egyiket a pártnak adja, másikat babája kapja… Halkabban, ült fel az ágyban a felesége. Mindenkit fel akarsz verni a házban?
A harmadikat fegyvere, parapam-parapam. Aztán csend lett.
***
Ébredj már, nem érted? Már így is elkéstem, rázta a férfi vállát. A gyerek már megreggelizett. Felöltöztette, és visszatette az ágyba, így tudta rendbehozni magát, összehajtogatni az ágyat. A párja kinyitotta a szemét. Tekintete a kisfia mosolygásával találkozott. Pillái súlyosak, ragadósak voltak, a nyelve akár egy száraz rongy a szájában. Sajgott minden porcikája. A felesége a konyhába indult, ő megpróbált utána fordulni, de nem tudott megmozdulni. Nem szégyelled magad a gyerek előtt, tért vissza az asszony egy csésze kávéval. A kisasztal szélére ült. Idd meg, magadhoz térsz…
A gyereknek végre sikerült megfogni az apja orrát. Most nem tudta elhúzni, mint este, amikor idetérdelt. Mi van veled, állt meg a kávé kevergetéssel a nő. Semmi, semmi, nyögött fel a férfi. Megint megpróbálta elhúzni a fejét a rácsoktól, valamicskét mozdult is. A gyerek már nem mosolygott, csak nézett csendesen. Az anyja letett a csészét a parkettára, és két kézzel próbálta hátrább húzni a férjét. Egy baja, egy baja… A férfi nyöszörögve próbált énekelni, de csak furcsa sípoló hang jött kis a torkán. Elfeküdtem a derekam, elfeküdtem a derekam, ismételgette. Majd megint, egy baja, egy baja…
Az asszonynak végül sikerült valamennyire megmozdítani az éjszakai térdeplésben-könyöklésben egybe dermedt testet. Egy baja, egy baja, most már ő énekelte dühében az ezerszer hallott nótát. A férfi változatlan testhelyzetben dőlt oldalra, semmije sem mozdult. Sötét leragadt szemei fölött két lángoló csík világított. Az ágyrácsok nyoma, két vöröslő felkiáltójel.
A fenti írás is elhangzott 2016. június 10-én, Nyíregyházán, a Kossuth téren, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
