Tárcán kínálom

Írta: Vaskó Ilona

Vajon ha megkérdezném tőled, hány éves az anyukád, mit válaszolnál? Az én anyám nagyon sokáig harmincnyolc éves volt. Így emlékszem rá. Akkor mentem első osztályba, akkor kellett mindenkiről mindent tudnom, hiszen mindig azt kérdezték, hogy hívnak, hol laksz, hogy hívják apukád és anyukád. Hány évesek? Van-e testvéred? Ha igen, fiú vagy lány, idősebb, fiatalabb, öcsike vagy bátyus, hugi vagy nővér? És én csak kapkodtam a fejem a sok kérdés között, hogy most éppen melyikre válaszoljak.

Az én anyám így maradt örök fiatal. Emlékszem, álltam valamelyik tanító nénim előtt, és a hátam mögött, az ujjaimon próbáltam kiszámolni, hogy hány éves is lehet anya, de nem tudtam. Nem mondtam semmit, csak sírtam. Hazamentem, és félve kérdeztem meg az én gyönyörű édesanyámat, hogy mondja meg, mert ő biztos bárkinél jobban tudja, hogy hány éves… Látva elkeseredésem, kacagva mondta: harmincnyolc. Nekem ő hosszú éveken keresztül ennyi is maradt. Talán már a középiskolába jártam, amikor mosolyogtam magamban, ha megkérdezték, hány éves, mert azonnal rá akartam vágni, hogy az én szépséges felmenőm mindig ugyanannyi.

Aztán pár éve belenéztem a tükörbe, talán pont én is anyám örök korába léptem akkoriban, és rácsodálkoztam a visszanéző, visszamosolygó ismerős arcra. Mindent, mit lehetett, az anyámtól örököltem. És mindent, mit tanulni lehetett, tőle tanultam. Talán csak a hajunk és bőrünk színe nem egyezett.

Anyám fekete hajú, kreol bőrű nő volt, bár idősebb korára bizony ő is olyan sápatag lett, mint én. De alig őszült. Hetven év felett temettük, és alig volt ősz hajszála. Apám meg… Ő olyan fiatalon halt meg, hogy őszülni sem volt ideje. Persze ez nem igaz. Benne volt már ő a hatvanban, az elejét kezdte éppen, de nem fehéren őszült, hanem sötét szőke haja – vagy hát nézőpont kérdése, mert akár világos barnának is mondhatnánk – szürkés átmenetet öltött. De az ő kék szemeihez pont ez illett.

A minap temettük nagyanyánkat. A bátyám ment az előttem lévő sorban, és a haját kémleltem. Elégedetten mosolyogtam. Ő sem őszül még. Nincs bajom az őszüléssel, nem is zavarnak az ősz hajszálak sem, csak anyánkat és apánkat kerestem magunkban. Jó volt látni benne anyám fekete rövid haját, kreol bőrét – ahogy telnek az évek, az övé is világosodik. Itt laknak bennünk. Ránézek, és apámat látom benne, a színeiben meg pont anyámat. Mind a kettőt egyszerre viszi ő is, és tán én is.

A tükörben, reggel, néha anya arca köszönt. A vidám nevetésekben, az örök mosolygásokban is ő üdvözöl. És apám? Ő ott van minden hátvakarásomban, a görbe tartásomban, a párna sarkát morzsoló mozdulataimban. És ott lakik abban a humorban, amit csak kevesen értenek.

Talán pont ettől tudtunk magunk közé választani embereket. Ha értették a humorunkat, maradhattak, ha nem, akkor inkább jobb volt távozni. Ahhoz, hogy velünk tudjanak nevetni, érteni kellett az iróniához, öniróniához, a szarkazmushoz, és olykor egy csipetnyi cinizmust is tetten kellett tudni érni közöttünk. Ezek nélkül nem érthettek semmit, ha köztünk ültek. Nem értették min nevetünk, vagy azt sem, miért nem halunk bele semmibe. Nem volt siránkozás, mindenből lehetett humort gyártani. Nem kellett tisztelni a halált sem.

A bátyám nagylánya rákban halt meg. Mikor ballagnia kellett volna a középiskolában, mi eltemettük őt. A ballagási tarisznyáját az osztálytársai hozták magukkal a koszorúval együtt. Pár nappal a halála előtt a bátyám rám nézett, és csak ennyit mondott: – Hugi, szólnál az öregnek? – így hívta apánkat. – Már szóltam neki, hogy ha lehet, két Kinder tojással várja ott fent – válaszoltam. Nem sírtunk, csak konstatáltuk a dolgokat, hogy fél szavakból is érjük egymást.  

Apánk minden unokájának vásárolt egy-egy Kinder tojást, ha találkozott velük. Mivel gyakran ő ment értük az óvodába, iskolába, így bizony rengeteg meglepetés játék sorakozott már a gyermekszobák rejtekében.

Már mind elmentek. Apám előre ment, várni az unokáját és anyánkat. Nagyanyám megvárta anyámat, mert nem hagyta egyedül a betegségében. Mindennap főzte neki a kapucsínót, mert tudta, a lánya nagyon szereti.

Így maradtunk utolsóknak, a bátyám és én. Nincsenek már szüleink, nagyszüleink. De van családunk. Gyönyörű családunk. Mindkettőnkben ott él tovább apánk és anyánk. Csak nekem anyám harmincnyolc éves maradt.

Írta: Köves István

(Az Öreg Sam ciklusból)

Nagy hirtelen kisütött a nap. A túlsó járdán egy bőrdzsekis férfi lépdelt az Audija felé, s amikor megnyomta a markában szorongatott slusszkulcs piros gombszemét, az autója vidám visongással válaszolt, mintha köszöntené a gazdit, s amikor megint nyomott egyet, a kocsija készségesen visszakacsintott rá. Lágyan rugózott egyet a volán mögé telepedő súlya alatt az elegáns jármű, s ettől a visszapillantó-tükrön himbálódzni kezdett a ráaggatott ezüstfehér CD-lemez, éles sugárban verte vissza a koradélutáni napfényt.

Fölnéztem: odafent, az égen egy lökhajtásos repülőgép épp fehér cipzárt varrt a kék mennyboltra. Amikor néhány tétova lépés után végre előre néztem, egy National Geographic-címlap élességével rajzolódott elém az Andrássy út túloldalán egy ragyogó citromsárgára fröcskölt falú, kétemeletes, erkélyszerű ballusztrád elemekkel ékesített palota sarka. A tetőszélen a bumfordi vázadíszek és a bábkorlát figurái közt átsugárzó fénycsóvában szinte úszni látszott, akár egy lomha görög gálya, s felette kék ívben feszült az ég.

Mélyet lélegeztem – s különös-ismerős parfüm-felhő birizgálta meg az orrnyálkahártyámat. Mit vagy kit idéz ide ez a kölni?

Nem vettem észre, honnan lépett elém a nő, akiből az édes és a keserű fojtogató keverékének illata szállt felém, akár a hajnali esőben borzongó muskátliból, amikor fejét félrehajtva fölnézett rám, s megszólalt:

– Megismer, tanár úr? A verseimet mutogatni jártam magához – van annak már húsz esztendeje is! Oh, és maga mindig nagyon udvarias volt és kedves is. Nagyon megváltoztam? Én rögtön magára ismertem ám! Ne izguljon, felhagytam az írogatással, gyerekes dolog volt, most már tudom, de nem szégyellem. Hogy megy a sora? Jól van? Tudja mit? Üljünk be ide a kiskocsmába, beszélgessünk egy csöppet, hívjon meg egy kis konyakra, ahogy akkoriban, no jöjjön, nem bánja meg, egyedül élek, szép kis lakásom van itt nem messze, maga is ráér, ni, milyen szépen kisütött a napocska is!

Arcán nyoma sem látszott semminek.

Jobban megnéztem az ellenfényben. Külvárosi femme fatale. Hullámos, félhosszú világosbarna haj, füle körül rövidre vágva. Határozott, karakteres vonások, kiugró arccsont, gödröcskés áll, telt ajkak. De különös a szeme: hűvös szürkés-zöld, meglepő egy, a mustár és méz színeiből kevert mogyoróbarna-kreol arcbőr keretében, ráadásul az érdeklődés mellett praktikusra csiszolt értelem sugárzott belőle, amikor hozzám lépve megölelt. Tekintete a páfránylevélként rebegő pillák keretében öntudatosan bizakodó volt, ugyanakkor bizalmaskodás nélkül kihívó, miközben arról is árulkodott, hogy ez a nő könnyen sebezhető, s ezért szeretné titkait minél tovább megőrizni. Leginkább egy templomudvari macska mindentudó, szelíd tekintetére emlékeztetett.

Nem tudtam eldönteni, de mintha pici gúny bujkált volna a hangjában. Szájzugráncainak szokatlan vibrálása kezdett ismerős lenni, kíváncsian kivártam, míg egy félmosolynál elővillantak emlékezetem szerint világhíres szép fogai. Megváltoztatta színüket ugyan az idő a mandula virágának rózsaszínjéről a héjának barnájára, de meg kell hagyni, így is elég kívánatosak maradtak.

Jól ismertem az ösztöneimet – miért is javultam volna meg, miért lennék ma értelmesebb, előrelátóbb, számítóbb, mint tegnap, vagy tegnapelőtt? –, s bosszantóan jól ismertem az efféle ügyeim menetrendjét, útvonalát: engedem beférkőzni előbb az agyamba, aztán az ágyamba – s mintha csak bizonytalankodásomat illusztrálná, az egyik földszinti ablakból kidübörög a Clash nemzedéki refrénje: Should I Stay or Should I Go?

Nem engedhettem meg, hogy híre menjen, kiégtem, barátságtalan lettem, megöregedtem, s kétségtelen, az egyedül élő férfi úgy tele lesz problémával előbb-utóbb, ahogy a gazdátlan kutya eltetvesedik. Amíg a folyók a tengerek felé igyekeznek, amíg fénye van, ragyogása fejem fölött a napnak, amíg a magasban bugyogva bukfencező felhők suhanó árnyékokat futtatnak a lábunk elé – csak nem szánhatom ezt a keserű sorsot magamnak? 

Ennek a nőnek itt szemlátomást nincs mi elől menekülnie, nincs vétke, amit takargatnia kell, méltánytalanság, amivel dacolnia, hibája, amit feledtetnie kell, nincs gyöngesége, amit le kell küzdenie, akadály, gátlás, amit ki kellene kerülnie, viszont erőlködés nélkül megtanult mindent és fogékony minden elkövetkezhető élmény lobbantó lángjára.

Tehát pontosan olyan, akinek most semmi keresnivalója mellettem.

Hozzáléptem hát, átfogtam a vállát.

Félig oldalról nézett föl rám, otthonosan elfészkelte tarkóját a vállgödrömben, biztatón és bizakodón összemosolyogtunk – Paramount-csapó: bittersweet lifestyle –, s az ugyancsak kopott, talán reformkori utcácskát vakító márványpalota-följáróvá varázsló napfénypászmához igazodva, néhány összeszoktató lépés után kicsit oldalazó, amolyan matróz-járásra váltva – mintegy véletlenül súrlódtak egymáshoz az együtt mozduló combok – elindultunk az aranyszőnyegen egy józanul ugyan megtervezhetetlen, de épp ezért igen ígéretes, huszonegyedik századi budapesti délután felé.

Ahogy így lépkedtünk, azon álmélkodtam, milyen különös is ez a múlt és a jövő közé épülő világ. Csak akkor kezdem kapiskálni, miért is kell életem könyvét megírnom, amikor már az utolsó szavakat válogatom. Pedig az elejétől fogva, öntudatlanul is ezekre az oldalakra készülődtem. A végső mondat – legyen az banálisan egyszerű vagy lenyűgözően bonyolult –, amely felé most már bizonyos, hogy feltartóztathatatlanul igyekszem, veszélyes inkább és ijesztő, mint szórakoztató, fenyegető és bajt hozó inkább, mint érdekfeszítő.

Holott csak annyi történt, azt kell leírnom, hogy ezen a bizonyos derűs szeptemberi napon ismét csak orrom alá dörgölte a sorsom, hogy képtelen vagyok azzá válni, aminek tartom magam, mert, basszus – Köves Istvánnak lenni akkora szívás, hogy egy pillanatig sem veheti félvállról, aki vállalkozik rá!

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

Néztem, ahogy döbbent csendben sorjáztok ki az iskolakapun. A közös ima és az emlékezés percei után senki nem kért titeket arra, hogy maradjatok csendben. Még az öreg iskolafalak is beleremegtek, ahogy csak a szívetek dobbanása hallatszott. A sokat látott Alma Mater sem szereti ezt. Azt szereti, ha éltek… mindannyian. Ha nevetve és lökdösődve mentek ki a nehéz kapun egy hosszú nap után. Ahogy még bandáztok kicsit a korlátnak dőlve, ahogy bekiabáltok az ablakon a „sanyarú sorsúaknak”, akiknek 8. órája is van… Igen, biztosan fura ez, mert mindig rátok szólunk: Ne kiabálj, ne lökdösődj, ne zavard meg az órát, ne lökd le a másikat a lépcsőn… Ó, de jó lett volna, ha ma is szólnom kell! Ha nem kell arra gondolnotok, hogy azok a szegény gyerekek a másik gimnáziumban… olyanok, mint mi… tanárnő, akár mi is lehettünk volna…

 Láttam, ahogy nap közben nagyon, nagyon sokan gyújtottatok gyertyát. Láttam, ahogy csendben össze-összebújtok, kapaszkodtok egymásba. Láttam, ahogy értitek, hogy a veszteség nem csak azoké, akik az életüket vesztették el és nem csak azoké, akiket sújt az itt maradottak tragédiája.

Bárcsak ne kellett volna ezt megértenetek! Bárcsak úgy élhetnétek, hogy soha de soha ne kelljen félnetek a haláltól, ami akkor is megsebez, ha a ti életetek megmarad! 

Lehetne, hogy az a bizonyos boldog gyermekkor ne így érjen véget? Lehetne, hogy ne legyetek betegek, ne éhezzetek, ne fázzatok, ne féljetek, ne érjen benneteket baleset? Lehetne, hogy a legnagyobb nehézség a következő napi matek házi legyen? Lehetne, hogy mindannyian hazatérjetek az anyukáitokhoz minden nap egészségesen és boldogan? 

Lehetne, hogy minden nap telekiabáljátok a folyosót és felrúgjátok a labdát a tetőre? Lehetne, hogy újra azt gondoljátok sebezhetetlenek vagytok, és ez azok is lennétek?

Lehetne, hogy a szemetek csak attól az utánozhatatlanul és fájdalmasan gyönyörű kamasz szerelemtől legyen könnyes, amin úgy is át kell esni? Lehetne, hogy a legnagyobb félelem az lenne, ha jövök a folyosón és ti éppen lógtok, és pont lebuktok? Tudjátok, amitől most „halálra” rémültök, de az egyik legjobb sztori lesz a gimiből? 

Lehetne, hogy amikor az anyukátokat kell felhívom, mert valami baj van, csak azt kelljen mondanom: kicsit hánytál, jöjjön érted. Vagy rosszul léptél, kiment a bokád, de itt a mentő, elkísérünk a kórházba, és megvárjuk, míg odaér, nincs gond, csak ez a fránya tesi óra, és te kicsit remegő hangon, hősiesen azt mondod neki, nyugi anya kicsit fáj, de azért siess jó? 

Lehetne, hogy éljetek és növekedjetek egészségben és boldogságban? Lehetne, hogy csak annyi fájjon nektek, amennyit el bírtok viselni? 

Ezt most még én is alig bírom. Eszembe jutnak az anyukák, akik már nem ölelnek… a tragikus véget ért kamasz szerelmek… a pár nélkül maradt Best Friends karkötők… a bent hagyott gazdátlan tesi cucok… a törlések a törzslapokban, amit az osztályfőnökök a könnyeikkel törölnek majd ki… kedves kis életek… barátok, barátnők, tanítványok, akik nevetve, lökdösődve mentek ki a nehéz kapun, kicsit még bandáztak a korlátnak dőlve, és bekiabáltak az ablakon azoknak, akiknek még van órája…

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

Mint minden gyermek, suttyókoromban én is éltem-haltam a cirkuszért. Hol az erőművészek bűvöltek el, hol a hipnotizőrök, addig-addig, amíg egy szép napon magam is gyakorolni kezdtem. Betanultam néhány számot, aztán rohantam kipróbálni.

– Nézz reám, és aludj!

– Így? – állt kötélnek egyik jó barátom, fél szemét behunyta, és ráütött a hasára.

– Hütyü!

– De hát én nézlek – mutatott a nyitott szemére –, a másikkal meg alszom – bökött a csukottra.

Fülledt, júliusi nyár volt. A kerti fák álmosan bókoltak. Egy egresbokor mögött hirtelen felhorkolt valaki. Gyula, szomszédunk lányának a vőlegénye fújta a kását.

– Ezt nevezem! Remélem, a suliban is fellépsz. Bejön az oszi, kinyitja a naplót, aztán, hopp, csurglizni kezd: ég a kunyhó, ropog a nád...

– Szellemes vagy – lombozódtam le vészes gyorsasággal. – De fogadjunk, hogy Gyulát azért elaltatom.

– Aha, vagyis… Szerinted most mit csinál?

– Kelj fel, és ugass! – mennydörögtem a nyalka vőlegényre.

– Mi... mi történt? – ugrott talpra riadtan a férfi.

– Semmi különös – vigyorgott szöszke barátom, Jóska –, csak éppen tranc... francba ejtünk.

Boldog gyermekkor! Tovaröppent évek! Szinte alig hiszem, hogy mindez velem történt. Tizenkét éves voltam, tele hittel, érdeklődéssel, főként – olvasmányaim kapcsán – az okkult ismeretek iránt, és titokban azt hittem, pontosabban csak reméltem, miszerint én is rejtélyes képességek birtokában vagyok. A Gyulával való kudarc ugyan lehűtött kissé, de egy hónap múlva ismét bátorságra kaptam. Emlékszem, éppen vasárnap volt, azaz „klubnap”, amikor az egész család ráért, és ebédtől estig verték a blattot. Természetesen újból Gyulával kezdtem.

– Gondolok egy számra, találd ki, melyik az!

– Tíz!

– Úgy van! Most?

– Kettő.

– Jó vicc! – fitymálta le tudásomat pajtásom Lucsi nevű nővére (akibe titokban szerelmes voltam). – Előbb írd fel, hadd lássuk mi is!

Felírtam mindegyiket külön füzetlapra.

– Három. Nyolc. Öt... – találgatta Gyula bekötött szemmel, később a bicskát, zsebkendőt, mindent kitalált, amit a kezembe fogtam.

A család meghökkent, s úgy néztek rám, mintha most látnának először. Bennem mégis kételkedés lapult. Éltem a gyanúval, hogy Gyula megjátszotta magát. A telepatikus számok ugyan sikerültek, ám ez lehetett egyszerű véletlen is, szóval több bizonyítékra volt szükségem ahhoz, hogy hipnotizőrnek higgyem magamat. Tehát folytassuk, kiindulópontnak ott van mindjárt a cirkusz, ahol magam is sok illuzionista számot láthattam.

Következő kísérleti alanyom a család egyik rokona volt egy, alacsony, vastag nyakú bádogos. Kezdtem a számjegyekkel, végül bűvös kört húztam, amiből sem Gyula, sem a bádogos nem bírt kilépni.

– Bámulatos! – ámuldozott barátom apja, egy örökké mogorva nyomdász. – Aki ilyet tud, az kész cirkuszista. Tudod, mit, lépj föl legalább egy este. Pont tegnap érkezett egy bukaresti cirkusz. Jelentkezz náluk, meglátod, egy halom pénzt kapsz ezért.

– És... ha nem sikerül? – aggodalmaskodtam. – Ha... ha kifütyülnek?

– Ki van zárva! – nyugtatott meg a bádogos. – Téged az isten is artistának teremtett. Meg aztán mi is ott leszünk – kacsintott sokatmondóan. – Kidolgozunk néhány trükköt, és...

– Szépen besegítünk – egészítette ki Gyula. – Ott csücsülünk elöl, mindjárt az első sorban. A többit bízd ránk, nem kell begyulladni – biztattak jobbról, gyúrtak balról, hogy a végén már kezdtem hinni nekik.

Másnap szívdobogva toppantam az Olimpia cirkusz igazgatója elé.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam! – szólítottam meg románul. – Nándi vagyok – dobtam be a bádogos nevét. – Illuzionista.

– És magyar – állapította meg az igazgató kimérten, nyilván a kiejtésemből, noha már akkor jól, sőt, kitűnően beszéltem Eminescu nyelvén is.

– Tessék?

– Semmi, nem érdekes. Aztán mit akarsz tőlünk?

– Sze... szeretnék föllépni maguknál.

– Igazán? – mért végig tetőtől talpig. – No és mivel, van valami számod vagy ilyesmi? – kérdezte hitetlenül.

– Természetesen.

– Bine, frate (Jól van, testvér.) Coco, Ferini! – intett oda gúnyosan két artistának. – Nézzetek meg, fiúk, néhány próbaszámot!

– Most? – öntött el a forróság, nem is oktalanul, hisz az egész só Gyula és a bádogos asszisztenciájára épült.

– Természetesen.

– Kérek két támlás széket! – vettem föl a kesztyűt, legalább kiderül, komédiáztak-e Gyuláék, merthogy ezek nem fognak, arra mérget veszek. – Csak ez a zaj... – sandítottam az artistákra –, így... így nem tudok koncentrálni.

– Ez van, nekik is edzeni kell, de ha zseníroz...

Zsenírozott bizony, viszont mit tehettem, ilyen a cirkusz: csinnadratta, bumm! Hirtelen megláttam egy gongot, mellette kalapács, jó kétkilónyi. No, ha bumm, hadd legyen bumm – vágtam a gongra, mire olyan csend lett, mint a matekórán, ha kinyitották az osztálykönyvet.

– Első számom egy katalepsziás gyakorlat – hajoltam meg az artisták felé, azzal tarkómat az egyik, sarkaimat pedig a másik támlára fektettem. – Egy... kettő! – nyújtózkodtam ki, s hogy a hatás még elképesztőbb legyen, megkértem a dirit, foglaljon helyet rajtam.

Csöndben, szinte tátott szájjal néztek, mintha egy távoli a bolygóról csöppentem volna közéjük. Pedig a számban nem volt semmi rendkívüli. Nyilván a személyem kelthetett érdeklődést, az a tény, hogy mindezt egy gyerkőc mutatta be nekik.

– És most hipnotizálni fogok – ugortam ki az igazgató alól, aki szeneszsákként nyekkent a fűrészporba.

Senki sem nevetett, kivéve Cocot, az Olimpia bohócát, de az akkorát, hogy még a hasa is belefájdult.

– Kérem, fáradjon közelebb valaki! Például maga – mutattam a nyögdécselő clownra. – Látom, beteg, hasgörcsei vannak.

– I... igen – hebegte Coco hasát tapogatva. — Azt hiszem, tényleg beteg vagyok.

– Szerencsére elmúlt, megint jókedve van, úgyhogy, remélem, fütyölni is fog, barátom. Remek, de most én fütyölök, miközben maga elrop egy magyar csárdást.

El is ropta, utána csecsemőnek, majd részegnek hitte magát. Még lovagolt is, csak éppen seprűn, mint a boszorkányok. Az igazgató arca lassan elsötétült. Erre már az artisták is elnevették magukat, és könnyeiket törölgetve kacagták ki őket.

– Köszönöm, köszönöm! – hajlongtam előttük; ekkor, de csakis ekkor hittem el, hogy csakugyan különleges gyerek vagyok. – De még nincs vége! Hozzanak nekem ide egy kutyát is!

– Mit? – mormogott az igazgató.

– Egy harci kutyát. Ez lesz a befejező… világszám.

– Nincs, de hozhatunk egy farkast, ha megfelel – nézett a szemembe kajánul.

– Hozzák!

Most már biztos voltam a dolgomban, és ha meg tudtam őket bűvölni, a farkassal is sikerül – gondoltam. Szerencsére nem hozták, különben ki tudja, hogy folytatódott volna ez a sztori.

Boldog gyermekkor! Tovaröppent évek! Szinte alig hiszem el, hogy mindez velem eshetett meg. Sajnos a sztoriból hiányzik a happy end, tudniillik a direktor utólag meggondolta magát, így aztán mégsem, azóta sem léptem porondra.

Máig sem értem, mi okból.

Írta: Vaskó Ilona

Talán épp a mosatlant válogattam, töröltem szárazra a konyhában, amikor éreztem a fuvallatot az arcomon. Sehol nem voltál, még nem ismertelek. Nyár volt. A konyha hideg kövén álltam, és úgy törölgettem. Pont ekkor érkeztél. Belopóztál a félig nyitott ablakon langyos szellő képében. Először a vállamra tetted a kezed, majd a fülembe sóhajtottál, és csókot leheltél az arcomra.

Emlékszem rá, mert a törlőruha megállt a kezemben, és óvatosan megérintettem csókod helyét. Még nem volt arcod, csak érintésed, még nem volt hangod, csak leheleted. Lábaim földbe gyökereztek, szemeim messzire révedtek. Elképzeltelek…

Olyan könnyű voltál, hogy nap, mint nap boldogan vittelek magammal mindenhova. Volt, hogy egész mélyen cipeltelek, a tüdőmben, mert minden lélegzetvételem halk sóhaj volt. Néha meg kiszakadtál belőlem hangosan, de olyankor örültem a boldog ténynek, hogy vagy, hogy megérkeztél. Még nem volt meg alakod íve, még nem tudtam, milyen színű a hajad, de az ujjaim már végigszántottak benne. És te vidáman borzoltad az enyémet.

Nem voltál még sehol, de én már tudtalak. Éreztelek minden levegővételemben, és ott voltál minden kacér mosolygásomban. Így vártalak, tündöklő lebbenésben, vidám suhanásban.

Míg vártalak, megtanítottál újra szeretni. Már nem féltem semmitől. Jöttedre várva újra megtanultam bízni, hiszen te ott voltál mindenhol és sehol.

Elfelejtettem félni. Már nem ijedtem meg, ha az ajtót becsapta a huzat, mert tudtam, te vagy az. Tudtam, jössz. Lassan jössz, mert ami biztos, mint a halál, ami elmúlhatatlan, az lassan is születik. Az készül és érlelődik, néha meg fellángol vad szenvedéllyel… De inkább lassan készül, lassan izzik, sokáig, állhatatosan.

Csendben jöttél, halvány, bátortalan mosollyal az arcodon.

De te még nem látsz engem. Néha érzel, amikor a tiszta edényt törölgeted a konyhádban, hogy belopózok a nyitott ablakodon, és végig simítok vállad ívén, és csókot lehelek az arcodra. Még nem hallod a hangom, még nem érzed, ahogy hajadba túrok, de már tudod, hogy ott vagyok… Csendesen, halvány, bátortalan mosollyal az arcomon… Megjöttem.

Írta: Kulcsár Attila  

Amikor felébredtem, furcsa érzés kerített hatalmába: mintha nem otthon lennék. Pedig minden ismerős volt: a falióra, a képek a falon, a sár a szőnyegen, amit a cipőmmel az este behozhattam, NIKE bordázat...  De mintha megfordult volna velem a világ. Igen, ott az esküvői képünk, és mintha rossz oldalon állnék a menyasszony mellett – Isten nyugosztalja az én Ilonkámat. Ki volt az a hülye fotós, aki a vőlegényt az ara bal oldalára állította?

Na jó, ittunk egy keveset a öregfiúkkal. Afféle legénybúcsú volt, elvégre egyszer megy az ember nyugdíjba. „Jó pihenést kívánunk, de azért a zenekarban még megvan a helyed”, „De ha kifogod a harcsakirályt, majd hívj meg egy halászlére” – dumáltak össze-vissza. Hogy ezután lesz időd unokázni, azt azért tapintatosan nem mondták, mert tudták, hogy a lányom Angliában szülte meg a kis Rogert, de hogy „most már kijárhatsz a harmadosztályú Szpari edzéseire is”, azt igen. Nem csoda, vagy hatféle pálinkát kóstoltunk végig, szilvától a birsig, meg vagy háromfajta homoki fehéret, kísérőnek. Akinek kertje van, cefréje is lesz, a lugasból bora is van. Ezért hungarikum a pálinka. 

Hogy hogy jutottam haza, nem emlékszem. Talán a Józsi felesége ejtette útba a lakásomat, és kitettek a kiskapunál. Fáj a fejem, émelygek. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára ilyen másnapos. Ablakot nyitottam, hogy kapjak egy kis friss levegőt. De nem nyílott, mert a másik szárnya nyílt ki, a jobb oldali. Mentem az ajtóhoz, hogy átszellőzzön a szoba, és a sarokvashoz koccant a kezem. Érdekes, tegnap még a kilincs volt itt. Nyitottam a mosdó csapját, nem jött a víz. Pedig mindent ugyanúgy csináltam, mint máskor, az óramutató járásával nyit, vissza zár, minden automatizmus már nálam, főleg a kezemben.. Másik irányba forgatva – folyt.  A sliccemnél jöttem rá, hogy mi a baj. Alig tudtam kigombolni. Nem állt rá a kezem.  Persze, mert jobbról gombolódik. Én meg, hülye, a bal kezemet használtam. Tettem még egy próbát. Kicseréltem az éjjeli lámpámban a kiégett villanykörtét. Jobb kézzel csak beljebb tekertem. Ballal sikerült. Ekkor értettem meg, hogy úgy berúgtam ezen a búcsú bulin, hogy balkezes lettem. Balkezes, nyugdíjas.

Ettől kezdve megváltozott az életem. Tudtam már bal kézzel fát vágni, dohányozni, legyet fogni. Egy hét múlva szóltak a haverok, hogy meghívást kaptunk egy öregfiúk fesztiválra, Miskolcra. Én voltam a dixieland zenekarunk trombitása. Elővettem a hangszeremet, hogy kicsit gyakoroljak.  És akkor jobb oldalról vannak a billentyűk!  Ez egy jobbkezes trombita! Paul McCartney-nek áthúrozták a gitárját a rossz kezére, de én nem tudom alulról bal kézzel nyomni Louis Armstrong  Lalubáját!

Hamar megtanultam, hogy fogyatékkal élő lettem. Akivel nem törődik senki. Lehetsz kerekesszékben ülő nyomorék, látássérült, halláskárosult, debil – a társadalom gondoskodik rólad.  Csinálnak neked rámpát, liftet, WC-t, parkolót, feliratot. De a balkezesség nem olyan nagy baj, hogy valaki odafigyelne rá, ránk.  Pedig már írni se tudok, a WC-ben is mellé törülök. A meccsen a szotyolát bal kézzel próbálom bekapkodni, de állandóan összeütközik a könyököm a jobbkezes szomszédommal. Szerencse, hogy ő is Szpari drukker, nem veszi lökdösődésnek. A laptopomat is újra meg kell tanulnom használni. Eddig is egy ujjas voltam. Most is a baloldalon van az a betű, meg az egyes.   

Megyek ebédelni az étterembe, és minden a jobbkezeseknek van terítve. Na jó, kanál balra a kés mellé, villa  jobbra –  fog ez menni. De mikor vágom a lábam ujjáról a körmöt, még csúnyán belevágok. Persze, mert balkezes olló kellene.  Nyitom a gázcsapot a konyhában – akkor zárom el. Minden jobbra zár, jobb menetes. Az ajtót is újra meg kellett tanulni kulcsra zárni, a másik kézzel. Csoda, hogy még élek. Meg kell tanulni mindent ballal is, ha élni akarok ebben a jobbkezes világban. De ez már nem megy. Letettem a kocsit is. Nem fogom átszereltetni a sebváltót a bal kezemhez. Így meg, a jobbal már nem érzem biztosnak a vezetést. 

Ha találkozom egy ismerőssel, nyújtja a kezét.  Én is, a balt.  Nem is tudom, mit csinálnék, ha most egy miniszter akarna gratulálni. Botrányos lenne, mintha nem fogadnám el a jobbját. Nem volna idő magyarázkodni, hogy bocsánat, de úgy berúgtam, hogy balos lettem. Balkezes! Át vagyok programozva. Most lennék jó balszélsőnek – mindig hiányzott a csapatunkból egy igazi ballábas.  De már nem tudok futni.  Ha válogatott focista lennék, a himnuszt énekelve furcsa lenne bal kezemet a bal oldali szívemre tenni. Azt hinnék, viccelődök a himnusszal is.  És akkor ott van a „Balsors akit régen tép”.

Azt mondják, hogy ezt a mozgást a jobb agyfélteke koordinálja. Minden az agyban dől el, azóta át lettem programozva, de hogy ma már lassan az okostelefonokhoz se értek, a Facebook-ban se vagyok otthon. On-line vásárlás, befizetés, információszerzés… Jobbal se ment, de a ballal még úgyse. A jobb oldali memóriám viszont nem  került át a bal oldalra. Egyszerűen kitörlődött. Szerencsére a Szpari a szív felőli oldalon volt, meg a régi haverok is. De az új slágerek, ismerősök, a bal fülemen be, a jobbon ki távoznak. Ez már több mint balkezesség.

Mondom is a fiúknak, ha néha mégis összefutunk. Fiúk, ne menjetek nyugdíjba, az életetek nagyon megváltozik, balul sikerül sok minden.  De van remény… Balsors,  akit régen tép, bal kezét veszítheti még...

Írta: Gaálné Lőrinczi Éva

Szürke nap virradt fel. Megnézte az ágy mellett álló szekrénykén az órát, meglepődött, hogy ilyen sokáig aludt. Már nyolc órát mutatott a régi szerkezet. Lassan megmozgatta fájós tagjait, a derekát. Talán fel kellene kelni, de nem akaródzott a hideg szobában kibújni a meleg dunyha alól. Valamikor hajnalban kidobta az ágy, mostanában pedig alig bír ilyen későn kimászni. Igaz, minek is kelne fel korábban? Amióta teljesen egyedül maradt, reggelit sem kell készítenie. Az a kis pirítós gyorsan elkészül a gáztűzhelyre tett lemezen – még meleget is ad –, és a tegnapi teából is van még egy csészére való, az is megmelegszik a régi kávé-kiöntőben.

Aztán eszébe jutott, hogy el kell mennie a boltba, mert a kenyere is elfogyott. Az este minden zsebét kiforgatta, mire a kenyérre és a liter tejre valót összeszedte. Ez neki elég lesz egy hétre, mert csak akkor jön a postás a nyugdíjjal. Bár, addig még egy vasárnap is lesz! Hétköznapokon hoznak ebédet, ha azt beosztja, sokszor még vacsora is van belőle. Kevés kell már neki. Igaz, nem mindig ízlik, de a meleg leveske – ami általában egyforma, és alig van benne egy kis zöldség és tészta – legalább átjárja fázós tagjait. Hét végén azonban magának kell valamit készíteni. Talán egy kis rántott leveshez még van egy kevéske liszt, még egy pár krumplit, hagymát is talál a kamrában paprikás kolompérnak. Azt nagyon szerette régen is, igaz, akkor egy darabka kolbásszal megbolondította, szaggatott bele egy kis galuskát. Apjuk is megnyalta utána mind a tíz ujját! Jó lesz az vasárnapra! Ha jön a nyugdíj, a számlákra félreteszi a pénzt, a többit beosztja. Igaz, a fogához kell verni a garast, de vesz lisztet, cukrot, olajat, krumplit, hagymát, zöldséget, hogy ne legyen a kamrája teljesen üres. Az Istenke megsegítette ezidáig, még mindig volt vacsorája. A déli maradék is megteszi, vagy egy kis zsíros kenyér egy almával. Az öreg fa termett még egy pár kukacos almát, de ez legalább nem permetes. Vékony szeletekre vágja, így elbírnak vele a megmaradt fogai. A száraz kenyér is jó, ha beleaprítja egy kis rántott levesbe, akkor az is elfogy. 

A gázt csak estére veszi fel, mert a kicsi nyugdíjból nem tudná másképpen kifizetni. Azt mondták a hivatalban, azért kicsi a nyugdíj, mert hogy soha nem dolgozott. Akkor mivel telt el az élete? A keze mindig munkával volt tele, az udvar jószággal, a kertjének meg csodájára jártak a szomszédok. Nem volt abban egy szál gaz sem! A virágoskertje pedig a legszebb volt az utcában! 

Gyermekekkel nem áldotta meg a házasságukat a Jóisten, de nagyon szép életet adott nekik. Olyan embere volt, aki így is megbecsülte, csak már nagyon sok éve magára hagyta. Azóta egyedül tengeti a napjait. Soha nem gondolta, hogy ennyi évet képes lesz a párja nélkül átvészelni. Becsülettel eltemette, szép sírkövet is állíttatott neki, ahol az ő helye is megvan. Bár nagyon kicsi nyugdíjat kapott az ura után, eddig még elvolt. Azt nehezen értette meg, hogy a temetés után megmaradt pénzét szinte mind be kellett fizetni az államnak, hogy a két kezükkel összekapart házacska teljesen az övé legyen. Azt mondták, csak a fele az övé! Hát kié lenne a másik fele? Együtt építették, sokat dolgozott ő is érte. 

Még fiatal volt akkor, amikor az embere elment, a hatvanat sem töltötte be. A ház körüli udvar és kert két kezének köszönhetően ellátta mindennel. Nem szűkölködött soha. Sok év telt el azóta, de már nem ura semminek. Hiába kínálta a kertet, hogy odaadná bérbe, nem kellett senkinek. Nem szeretnek már az emberek kapálni, kerttel vesződni! 

Még ketten voltak, amikor a gázt is bevezettették, így a fűtéssel nem kell fáradnia. Egy cserépkályhának pedig örülne, de úgy sem bírná már a vele járó fabehordást, tűzrakást. A gázzal pedig nagyon kell spórolni, ezért csak estére veszi fel a gyújtólángot. Ilyenkor odaül a konvektor elé a régi fotelba, és átmelegíti magát. Jövő karácsonykor – ha eléri – kilencven éves lesz. Igazából nem vágyik már élni, de azt mondták, hogy aki betölti ezt a kort, az sok pénzt kap születésnapjára. Az a pénz pedig nagyon jól jönne! Talán még a temetésére is elég lenne, mert bizony már senki sincs az egykori nagy családból, aki közeli rokon lenne. A testvérei is elmentek már mind, azok gyermekei pedig pont úgy küszködnek a mindennapokért, mint ő. Felöltözött, elfogyasztotta szerény reggelijét, és elindult a boltba. Még bot nélkül is tudott ilyen rövid utat menni, de a járása eléggé bizonytalan lett az utóbbi időben. A feje mindig félre vitte, ha hátulról látták, mintha részeg lenne. 

Az üzletben elvette a kenyeret, a tejet, és beállt a pénztárhoz. Nem voltak most sokan, előtte nem is volt senki, csak mögé állt be pár ember. Az ujjai nehezen engedelmeskedtek, ezért kiborította a pénzét a pultra, de hirtelen beleállt az ijedség. Mi van, ha rosszul számolta meg a forintjait, ha drágább kenyeret vagy tejet vett el? Izgatottan figyelte, amíg a pénztáros rakta a tíz és ötforintosokat. A mögötte álló hirtelen lehajolt – közben őt is meglökte egy kicsit –, és felvett valamit a földről. – Mama – reccsent rá –, maga meg szemetel? Ijedten fordult hátra, egy eléggé mogorva kinézetű, nagydarab férfi állt mögötte. – Én nem szoktam szemetelni – mondta halkan –, mire a férfi a kezében lobogtatott ötezrest átnyújtotta neki. – Láttam – mondta –, hogy elejtette a pénzét. Riadtan tiltakozott, nem az ő pénze, felelte, de akkor a férfi még mogorvább lett. Szinte gorombán mondta, ne tartsa itt fel a sort, sietne, már mióta áll itt azért a kis kenyérért… Nagyon zavarban volt, mert egyre többen álltak a pénztárnál, a pénztáros már a férfi vásárlását ütötte be, és neki mennie kellett, hogy elférjenek tőle. Zavarodottan fogta még mindig a pénzt a kezében, és hallotta, hogy többen dicsérik a becsületes vásárlót, aki nem tette el egy öregasszony pénzét. Reszketett a láb alatta, nem tudta mit csináljon. Szinte tántorgott, amikor kiment az üzletből. Ezt a pénz nem az övé, ebben biztos volt, de akkor kié lehet? Tétova mozdulattal tette a zsebébe. Nem tudott megnyugodni. Mi van, ha olyan vesztette el, aki a gyermekeinek nem tud most vacsorát venni? Vagy egy másik szegény, akinek talán gyógyszerre kellett? Nem élnek a környéken gazdagok! Édes Istenem! Most mi legyen? Lassan hazaért.

Meghozták az ebédet, kezdett megnyugodni. Minden esetre a pénz félreteszi, nem költi el, mert hátha keresi majd valaki. A boltban ismerik őt, és ha legközelebb megy, megkérdezi a pénztárost, hogy nem lett-e gazdája a pénznek. Ebben megnyugodott. Lassan besötétedett, felvette a konvektort, odahúzta a régi fotelt, betakarózott az ócska pléddel, és lassan elszenderedett. Álmában is a mögötte álló embert látta. De az most mosolygott rá, mikor a pénzt átnyújtotta neki. Felriadt, és különös álmán gondolkodott. Valahogy teljesen megnyugodott, biztos volt benne, hogy csoda történt vele ma abban a boltban! Elmúlt a rosszkedve, és megmelegítette az ebéd maradékát. Rendet tett maga körül, mindig így szokta – nem tudhatja, megengedi-e a Jóisten, hogy rávirradjon. Lesz-e neki még reggel? Ne találjanak mosatlant, rendetlenséget, akik rálelnek. Bekapcsolta a tévét, mert még hosszú az este. A híreket meg szokta nézni, de egyre jobban rémíti a sok szörnyűség, ami van a világban. Talán nem is kellene ezt néznie. A kívánságműsort és régi jó filmeket, a Röpülj pávát, azt nagyon szereti. A lövöldözős filmeket nem nézi meg, inkább korán lefekszik, ha nincs olyan, amit szívesen látna. A fürdőszobában ritkán melegít be, a mosakodást a szobában, lavórban oldja meg. A kádba már nem mer bemenni, mert legutóbb alig tudott kimászni belőle. A fűtést is lekapcsolja éjszakára, az ágyban jó meleg van. Bizony mégiscsak okos volt, hogy nem adta el a dunyhát a tallusoknak a nyáron! 

Sokáig gondolkodott a mai nap történésén az ágyban, és egyre inkább úgy érezte, azt az ötezrest neki küldte Valaki, az az övé. De nem herdálja el! Vigyáz rá, és ha addig nem jelentkezik érte senki, karácsonyra finom ebédet fog főzni. A csirke far-hát jó lesz levesnek, jó puha grízgaluskát szaggat bele, és csirkecombot vesz paprikásnak. Talán vesz egy kis szaloncukrot is, zseléset, mert azt szereti. 2-3 banán is jó lenne! No, majd meggondolja még addig!

Utolsó gondolataival még hálát adott Istenének a mai napért, azért, hogy nem szorul mások gondozására, és nem tehetetlenül éli napjait. Aztán elmerült a hatalmas álom-óceánban, mint egy megbékélt kisgyermek.

Írta: Rácz Lilian

– Dr. Kemény Zsuzsanna ügyvédi irodája, tessék – szólalt meg a titkárnő kissé unott, de még a hét ötödik napján is csivitelő hangon. – Nem, nagyon sajnálom, de most nincs bent, és a hétvégén előreláthatólag nem is lesz, elutazik, beláthatatlan időre. Személyes kérés? Rendben, ez esetben amint tudom, értesíteni fogom, hogy kereste. Viszonthallásra – köszönt el, s folytatta a csevegést egy barátjával az egyik közösségi oldalon.

Az ügyvédnő mindeközben a másik helyiségben üldögélt, nézte magát a tükörben, és az élete értelmén elmélkedett.

Kiváló jogász volt, ami az eredményein, később pedig az anyagi helyzetén is meglátszott. A felhalmozott vagyonból megvett egy hatalmas, katalógusba illő házat: a fehér és a szürke árnyalataiból felépülő színvilág letisztultságot, egyszerűséget, s hűvösséget hirdetett. Ám soha nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami mégiscsak hiányzik, egy puzzle-darabka, amely kiadná a tökéletes képet. Ám csak nem találta azt az utolsó darabot, se égen, se földön.

Aznap reggel viszont, ahogy kikelt a csodálatos, hófehér selyemtakaró és a selyempárnák rengetege közül, már rögtön érezte, hogy valami történni fog. A hálóinge teljesen lehetetlenül meg volt tekeredve rajta, a kelő nap halvány sugarai egész másképp világították meg a szobát, mint ahogy szokták, ráadásul, nagy nehezen kimászva az ágyból, semmi sem volt ott, ahol lennie kellett volna, amin – mivel minden egyes tárgynak megvolt a maga kisebb-nagyobb szentélye – nem győzött csodálkozni.

Az ügyvédnő kelés után nem sokat vacillált az öltözködéssel, feldobta magára a krémszínű kosztümjét s a hozzá illő tűsarkúját, gyorsan kisminkelte magát, a szokásosan szoros kontyba csavarta a haját, és már száguldott is az autópályán az iroda felé. Csöndes, kellemesen monoton zenét hallgatott, miközben vezetett, s próbált nem gondolni arra, mennyire nem érzi embernek magát.

Miután beért az irodába, s leült a székébe, hirtelen hullámokban rátört a fáradtság, s úgy érezte, képtelen lenne most bármiféle komolyabb munkára.

– Helga, ha hívnak, nem vagyok bent – szólt ki a titkárnőjének gyorsan, majd gyors gondolkozás után folytatta. – És a hétvégén sem leszek. – Semmiféle terve nem volt pedig, és jól tudta, hogy bőven lenne ideje dolgozni egy kicsit, de úgy érezte, hogy egyszerűen nem bírná ki. A telefon hangos csörgése zökkentette ki végül, s pár másodperc múlva, gyors kopogás után már be is nyitott hozzá a titkárnő.

– Egy nő hívott, bizonyos Vásári Edina, azt mondta, régebbről ismer és személyes ügyben keres. – Az ügyvédnő próbálta összeszedni magát, nem is jutott eszébe rögtön, kiről van szó, de aztán rájött.

– Ó, hát persze, Edina! Még gimnáziumból ismerjük egymást, igazi jótét lélek volt már olyan fiatalon is, mindig másokon akart segíteni – gondolkozott hangosan. – Bár főleg a gyerekek érdekelték. Sosem értettem. Mondott valami konkrétat?

– Csupán annyit, hogy szeretne veled beszélni, és hangsúlyozta, hogy sürgős lenne – mondta Helga. Az ügyvédnő elkérte a telefonszámot, s pár perc tétovázás után felhívta régi ismerősét. Mint kiderült, Vásári Edina egy szegény gyermekeket segítő alapítvány tagja, s az ügyvédnő segítségét kérte: egy szörnyű körülmények között élő, tízéves kislányt most hoztak el a családjától: az anyjától, apjától és két fiútestvérétől; épp egy intézetben lakik, ám az alapítvány már mindenkinek elküldte a karácsonyi ajándékcsomagot, s most szükség lenne még egyre.

Az ügyvédnő, mikor később ezen a pillanaton gondolkozott, maga sem tudta megmondani, mi szállta meg, de habozás nélkül rávágta, hogy majd ő gondoskodik az ajándékról.

Miután letették a telefont, olyasfajta izgatottság és zavar lett úrrá rajta, amilyet réges-rég érzett csak: küldetése volt. Egy pillanat alatt felöltözött, s egy gyors „jó hétvégét” kiáltás után már sétált is az autója felé. Beülve a bőrülés ismerős puhasága és a kellemes illat picit megnyugtatta felzaklatott idegeit, s már járt is az agya, ahogyan szokott, hogy vajon egy átlagos tízéves kislány minek örülne a legjobban. Be kellett vallania magának, hogy fogalma sincs. Első útja így egy méretes plázába vitte, jó ideig járta is a boltokat, ám sehogy sem akaródzott találnia olyat, ami igazán megfogta volna szárnyaló képzeletét, és szinte már majdnem elkeseredett, amikor szöget ütött a fejében egy gondolat – itt nem egy teljesen átlagos kislányról van szó. Ő maga sem volt soha átlagos, soha nem azokra vágyott, amikre a többi gyermek. Meleg családi kör, biztonság, szeretet szerepelt az álmaiban, s szinte elérhetetlen badarságnak tűnt mindez. Ámbár ezek az ő vágyai voltak… honnan tudhatná, mik a kislányéi? Honnan találhatná ki? Honnan tudhatná?

Ötlet és ajándék nélkül, kiüresedetten ment haza, s az ágy aznap este hűvösebbnek, puhasága fojtogatóbbnak tűnt, mint bármikor. Nehezen jött álom a szemére.

Másnap reggel, amint többé-kevésbé felébredt, előző napi kudarca ólomsúlyként nehezedett a lelkére, s még nehezebb volt rávennie magát a létezésre, mint általában; tudta, mindennél jobba tisztában volt vele, hogy ez a kislány épp olyan dolgokon megy keresztül, amelyet még egy felnőttnek is nehéz lenne ép ésszel megemésztenie, nemhogy egy ilyen korú gyermeknek.

Ahogy ezen járt az esze, szép lassan elkezdett megfogalmazódni, formát ölteni benne egy gondolat, egy ötlet. Kelés után ezúttal olyan érzése volt, mintha a tárgyak, amelyeket tegnap nem talált, együttérzésből s szimpátiából előbújtak volna rejtekhelyükről, s most minden ott volt, ahol lennie kellett. Komfortos, puha ruhákat vett fel, egyszerűeket, átlagosakat, az arcát, haját úgy hagyta, ahogy a tükörben látta, hiszen nem volt, akinek fenn kellett volna tartania az egység, az egész, a tökéletes látszatát. Ezen a napon nem is látta értelmét a látszattal foglalkozni.

Otthonában eltelt néhány óra a keresgetéssel, de végül a garázs legmélyén rátalált a keresett holmikra, ezután telefonált Edinának, s elhadarta neki, hogy mit szeretne tenni, majd pedig rögtön autóba ült, és már céltudatosan hajtott is az ismerőse által említett intézményhez. Eközben elintézett pár telefont a megfelelő személyekkel, így órával később már mellette lépdelt az idegen gyermek.

A rövid bemutatkozás után csendben méregették egymást: felnőtt a gyermeket, gyermek a felnőttet. Váll alá érő, tejfölszőke haja volt a kislánynak, mandulavágású, zöld szemei, amelyeket igen alaposan kisírt a gazdája, s ahogy az ügyvédnő számított rá, pici, vékony testét ócska, itt-ott lyukacsos, koszos ruhák fedték.

Csendben tették meg a hazautat. Fogalma sem volt, mit mondhatna, azt pedig, hogy a lány mit gondol, még kevésbé tudta, rejtély volt számára ez az apró, szomorkás arc. Miután hazaértek, az ügyvédnő kissé zavarban, de amennyire csak tőle telt, kedvesen megfogta a lány kezét, s bevezette őt a fürdőszobába, s hamar nagy kád forró vizet engedett neki, s úgy alakította, hogy igazi habfürdővé váljon a kis vendég számára. Magára hagyta és még épp hallotta, ahogy a lány belecsobban a vízbe, s néhány elfojtott kuncogás it átszűrődött a falon.

A nappaliba átszaladva gyorsan becsomagolta az ajándékát, majd egy cédulára felírt néhány gondolatot, s a csomagolópapír alá csúsztatta. Ezután belépett a fürdőszobába, ahol a kislány épp a víz felszínén húzogatta az ujját, mintha bizonyos buborékokat keresne a többi között.

 – Ez az én ajándékom neked. Boldog karácsonyt – szólalt meg végül az ügyvédnő pár másodperces hallgatás után. A lány szeme rögtön felvillant, s érdeklődéssel kezdte szemlélni a csinos kis csomagot, amit az ügyvédnő a tükrös szekrény elé helyezett. – Amint kimentem, nyisd ki, kérlek. – A kis vendég bólintott, mire az ügyvédnő újra kiment, ezúttal azonban a homályos üvegen át követte a lányka mozdulatait, ahogy lassan, kíváncsian oda sétál az ajándékhoz, miután beburkolózott a számára előkészített puha törölközőbe. Olyan tisztán hallotta a papír szakadását, majd az elakadó lélegzet jellegzetes hangját, mintha tőle tíz centire történt volna.

Aztán szerencsére észbekapott, s sarkon fordult, elsietett az előszobába, ahol írt Edinának: „Jöhettek.” Alig fél perccel később már jött is be egy aranyosan felöltöztetett anyuka, apuka, s szép, tiszta, meleg ruhákban két fiúcska. Nagy zavarukban azt sem tudták, hova nézzenek, kihez forduljanak, mit tegyenek.

– Öltözzenek le, de csendben, nem tud magukról – suttogta izgatottan dobogó szívvel az ügyvédnő, mire észbe is kapott, s visszasietett a lányhoz. Jól időzített, épp ekkor lépett ki a fürdőszobából. Szinte ragyogott: a régi-új ruhák nagyszerűen illettek rá, s az ügyvédő szinte nem is tudta eldönteni, min érzékenyüljön el jobban: a kislánykori ruháinak vagy ennek a bizonyos gyereknek a láttán. Könnyes szemmel vezette a nappaliba, ahol a lányka meglátta az kanapékon ülő embereket, s döbbenten felsikkantott, és már rohant is.

– Annuska, Annuska, kis drágám! – hallatszottak ki az anya hálás, szinte már fohásznak tűnő kiáltásai, ám a többiek sem maradtak csöndben, mindenki rögtön felpattant, és a rengeteg ölelésre táruló kar elnyelte az apró lányt.

Másnap reggel…

– Dr. Kemény Zsuzsanna ügyv… – vette volna fel a szokásos módon a telefont a titkárnő, ám ekkor valaki kikapta a kezéből a telefont. Már épp kifejezte volna a felháborodását, amikor meglátta, hogy maga az ügyvédnő volt az, ám szinte fel sem ismerte: színek voltak rajta, valós, tényleges színek, és a haja! Ki volt engedve a mindennapos kontyból, s szabadon omlott a vállára. Döbbenetes volt a változás, döbbenetes, a titkárnő alig tudta befogadni ezt a látványt.

– Halló, tessék, itt dr. Kemény Zsuzsanna, miben lehetek a szolgálatára? Á, Patrik! Igen, tudom-tudom, hogy az elutazásom híre már körbejárt, kérem, ne haragudjon, amiért esetleg kételkednie kellett bennem, de most már itt vagyok. Igen, egyértelműen. Természetes. No, de akkor térjünk is a korábban már felvázolt problémájára…

Az ügyvédnő felkapta a telefont, rámosolygott a döbbenettel és álmélkodással viaskodó Helgára, s miközben profin folytatta a diskurzust, szép lassan, kényelmesen besétált az irodájába, és csendben, de határozottan becsukta az ajtót. A titkárnő csak nézett utána, majd vállat vonva megrázta a fejét, s folytatta a csevegést egy barátjával az egyik közösségi oldalon.

Írta: Ozsváth Sándor

Atyánkfia éppen kilencszer költözött már életében, s minden hurcolkodás kényszerű seregszemlét is jelentett számára. Mit vigyen magával, mit hagyjon, ajándékozzon el vagy dobjon ki? Kedves könyvei mellett két tárgy ragaszkodott hozzá mindvégig: legelső fényképezőgépe (Pajtás márkájú) és egy háromnegyedes hegedű. A fotózás fél évszázados szenvedélye, de komolyan vagy negyven éve hegedült utoljára. Nemrég, mikor egy átrendezés közben ismét kézbe vette az öreg instrumentumot, meglepő felfedezést tett. Véletlenül pillantotta meg a hangszer belsejében rejtőzködő cédulácskát, mely szerint a Szegedi Hangszerkészítő és Javító Vállalatnál készült Szegeden, a Hétvezér u. 9. szám alatt 1960. június 6-án, kézírással még a sorozatszámot is feltüntették (1353.), legfelül pedig büszkén díszeleg: Made in Hungary. Éppen fél évszázada társa hát – bár az utóbbi időkben inkább csak csendes társa! 

Nyolc éves korában kezdett hegedülni atyánkfia, még feles hangszeren tanult, ami aztán több gyermekkézen fordult meg s „kopott el” a későbbiekben. Ennek az újnak még ma is emlékszik a gyári szagára! Szülei szorgalmazták a hegedűt, talán azért, mert az unokatestvérek majd’ mindegyike tangóharmonikázott. Kedvenc hangszere volt ez az ’50-es éveknek, hosszú hadifogságot túlélt férfiak hozták divatba – némely későn hazatért szerencsés összes megtakarított rubelecskéjét fektette egy ilyen használt hangszerbe. Mikor atyánkfia hegedülni kezdett, vidéken még nem voltak zeneiskolák. Az első lépéseket egy Pestről kitelepített apácától sajátították el a falusi nebulók, többnyire fiúk, mert a lányokat inkább klimpíroztatták. Margit néni a húrok megnevezésétől (Éva, Ádám, Dani, Gabi) kezdve a helyes csuklótartásig igyekezett mindent játékosan tanítani, nála bohókás-komolyan „konyhazenéltek” a növendékek, lévén ez a helyiség az oktatás helyszíne, hol állvány helyett szódásüveg szolgált kottatámasztékul a kredencen.  Igazi közönségsikert aratott otthon, mikor végre sikerült előcsalogatni az első felismerhető dallamokat (Megfogtam egy szúnyogot, Boci-boci, tarka). Két évre rá oly tűrhetően kezelte a szárazfát – ez apja szavajárása volt –, hogy ünnepekre készülve már kisebb repertoárral állt elő. Különösen a karácsonyt szerette: hegedűvel járt kántálni! Szenteste rendszerint a Mennyből az angyalt meg a Krisztus urunknak áldott születését cincogta dideregve a szomszédok-ismerősök ablaka alatt. Sosem engedték tovább játszani, inkább behívták melegedni, pedig hátra volt még a Pásztorok, pásztorok meg a Csöndes éj is, s mindenütt szépen honorálták szolgálatait – mint egy perselybe, pottyantották hegedűjébe az alumínium forintosokat. Idő telvén vonója hegyén rendszerint már zöld tízes, néha kék húszas díszelgett. Olykor baleset is érte e zeneszerszámot. Jégén csúszkálva egyszer úgy esett hanyatt atyánkfia, hogy messzire repült kezéből a hegedűtok, bévül meg levált a hangszer háta – egy ismerős asztalossal még sikerült megenyveztetni, de az akkor szerzett kisebb karcolások mindmáig megmaradtak.  Magasabb zenei tanulmányokra már csak ketten mentek tovább, barátjával a helybéli plébánoshoz jártak, az ökumené jegyében, merthogy reformátusok lévén éppen akkor konfirmáltak.

A híres debreceni kollégiumba kerülve pár próbán még játszott egy kis kamarazenekarban, aztán elcsábította a sport, később meg a színház. Most, hogy már atyánkfia is nyugdíjas, tűnődve simogatja hűtlenül elhagyott egykori jó pajtását. Kézbe veszi-e még valaki? Talán egy unoka…

Írta: Vaskó Ilona

Anyátlan ürességemben a konyha kövén zokogtam. Árvaságom ténye úgy forgatott be a magány borzalmas rejtelmeibe, hogy féltem, soha nem tudok onnan kitalálni. Anyám piros takaróját ölelve üvöltöttem a hiánytól, a félelemtől. A „nincsenek többé” kezdetű mondatok záporoztak zavaros elmémben.

Nem látta senki, mert nem láthatta. „Ha egyedül maradsz, a terheidet is egyedül kell cipelni, nincs választásod. Aztán valahogy mégis megnyugszol. Annyi embert veszítettél már el, hogy gyakorlott gyászolónak számítasz” – gondoltam magamban, ott a földön.

Az az átkozott humor és hozzá tartozó humorérzék. Ez jutott eszembe. Hogy miért így neveltek? Miért nevették át az életet és csináltak mindig viccet a halálból. Hogy minden helyzetre volt egy groteszk poénjuk… Nekem most gyászolnom kell. Ezt várja a külvilág. Szomorúan, karikás szemmel, összetörten kellene néznem a világba. De az az átkozott humor vagy az a mindig örülni tudás megint átrendez mindent az arcomon.

De ott, legbelül, mélyen, amikor senki nem lát, amikor egyedül vagyok otthon, akkor anyaszagú kabátba burkolózva ölelem magam. Senki nem láthatja szánalmas vergődésem. Az én fájdalmam, az én nyomorúságom.

Az én anyám szerencsés volt, ő nem is tudja, milyen elveszíteni az édesanyját. Ő nem lett árva. Betegségében és halálában is szelíd türelemmel kísérte a nagyanyám. Az én anyám nem tanította meg milyen árvának lenni. Mindenre megtaníthatott, felkészíthetett, de az árvaságra nem.

Ő nem ült a konyha kövén, ruhákat válogatva, hogy melyek azok, amiket örökre megtart magának. De én igen. Minden, ami anya volt, a földre szórva terül szét körülöttem. Kabátját a szobainasra akasztottam, hogy ha felnézek a földről, azt hihessem, ő van ott. De hazudok magamnak, mert anya nem engedné, hogy a földön üljek órákig, és azt sem engedné, hogy rendetlenség legyen körülöttem. De lehet, ez sem igaz, mert ha látná ijedt magányomat, akkor odakuporodna mellém, megölelne, és én zokogva kapaszkodhatnék bele, míg meg nem nyugszom.

De most csak az anyaszagú kabátok ölelése vár rám és a piros takarója, amit a születésnapjára kapott tavaly. Gyakorlott gyászolóként már tudom, hogy az anyaszag is el fog múlni, eljön majd az a nap, amikor már a takarónak öblítő illata lesz. De valamiért mégis tudom, hogy az ölelését benne hagyta nekem. Kapaszkodom belé.

Írta: Czimbula Novák Ibolya

Dr. Bihari Albertné Jolikának 

„Csonka hangján sírva vigadásnak
Mesélsz nekünk igaz magyar mesét,
Hogy megszépül szavadra mind a bánat,
S tündéri távlat lesz a messzeség.”
              (Juhász Gyula: Krúdy Gyulának)

Jolán napi alkonyat volt. Váratlanul, nagyon lágyan, csendben elkezdtek hullani az első korai hópelyhek. Alig láthatón, félve érkeztek, majd dudorászva, táncot lejtve hullongtak, az utca szürke kövezetére érve összekapaszkodtak. Kis idő múltán elmúlott a homály okozta színtelenség, és minden fehér lett, vakítón hófehér. Új formát is öltve ezzel fehérbe öltöztek a parkban a fák, a bokrok, 7. emeleti szobámból ráláttam, hogy a máskor szomorkásnak tűnő háztetők is. A fehérség tiszta fénye, mint porcukros varázslat áradt be otthonom panoráma ablakain. Micsoda gyönyörűsége az életemnek a távfűtéses meleg szoba csendjében elidőzve, résnyire összezárt szempilláimon át karosszékből figyelni az odakint megeredő szikrázó hóesést, és megidézni hozzá szép emlékeket: akár a saját, akár könyveim múltbeli történeteiből. 

Ekkor mintha Szindbád élő alakja, Szécsény-kovácsi Krúdy Gyula, a nagy prózai lírikus érkezett volna vizitbe, aki már számomra is álomvilág, egy különös típusa a magyarságnak. Tudom, az idő már rég megette a hozzá hasonló teremtményeket, akiknek minden hibája, különcsége mulattatott, akik úgy voltak szeretetre méltók, amilyenek éppen voltak. Mert ők a mi magyarjaink a letűnt dzsentri világból. Vendégem nagy műveltségű, éles eszű ember – különben mit is kereshetett volna meghitt otthonomban –, aki anno’ talán épp azért menekült a kocsmák, a kávéházak világába, annak füstös atmoszférájába, mert szüntelen önazonosságát kereste, de nem volt képes megtalálni sem családjában, sem pedig a kisvárosi társadalmakban.

Napjaink figyelmet felkeltő új embertípusát, a módit, a szórakozást, a mesélnivalókat már más történelmi idő, a globalizálódó világ termeli, az ideált a televízió, internet, a celebvilág, a semmiből lett vagyonosodottak eléggé széles köre teremti, közöttük a diszkó fény módra vibráló, kimeríthetetlen ötlettel bíró politikusokkal, miközben a világ rohan, száguld, egyre csak forr, formálódik. A műélvezők és annak művelői számára a kultúra minden szegmense jelen van, közöttük az irodalom is soha nem látott intenzitással. A kultúra piacában nyugaton az alkotókról kimondják, ki legyen az, aki jó, a többi pedig had vesszen. A hazai kultúránkba elvileg még beleférhet, hogy sokan legyenek és megférjenek a kortárs alkotók egymás mellett, hisz genetikailag tehetséges nép ez a magyar, a tények és a kóbor szél hozta-vitte hírek szerint is. Itt van például a tudományos világunk…Túl sok itt a fóka és kevés hozzá a hal!

 Talán annyira nem is volt rossz az a századokon át mozdulatlan idő, amikor a biblia mellett a legnépszerűbb kötelező erővel bíró írást, a Gergely naptárt forgatva élhettek az emberek. Amikor még nem is éltek egyébért a mi jó magyarjaink, minthogy várták az ünnep- és a vásárnapokat. Mikor a téli idők adta „munkátlanságot” főként vigalommal igyekeztek elütni.

– Persze-persze! Ámde más idők kellettek ahhoz, Kedves! – pontosított a kabátját, kalapját a folyosói gardróbba elhelyező Ezeregyéjszakás.

– Gondtalanabb, lényegesen nyugodtabb idők! – zökkentett ki vendégem a hajlamom szerint erősen elkalandozó és szétterülő gondolataimból.

Arcomra sebtében felöltöttem a vidámabb és kedvesen érdeklődő mosolyom – amiről persze a hódítás szándéka nélkül is tudom, hogy jól állna az a szimpla hétnapokra is,azt, amit barátaim, ismerőseim feddése szerint többnyire ünnepnapokra tartogatok. Legyen hát ünnep!

 – Nagyon meghitt, kellemes és friss itt önnél, ám pillanatnyi kedvem valami október végi őszi hangulatra vágyna – mondta ezt fáradt szemeiben tele őszinteséggel. – Olyanra, amiben nagyon elszomorodhatnék, olyanképpen, mint mióta csak az eszemet tudom, hogy szomorú voltam, ugyanakkor meglehetősen boldog. Mert tudja-e azt kedves Tavaszi Kisvirág, hogy számomra a természet az apja és anyja mindennek? Mert ezen kívül egyszer úgyis elmarad minden öröm az emberek mögül. Aztán mindent el is felejtünk az idő múlásával, legfőképpen érzéseinket. Alig emlékszünk olykor, hogy az a bizonyos nagy Ő szerelem volt-e az életben, vagy csupán szerelem iránti örök vágyakozás. Ahogy elnézem Kegyedet, egy különös mosoly most mégis csak eszembe jutott:

– Hajh! Úgy mosolygott rám… Olyan nagyon fájdalmasan, de mégis boldogsággal teli kíváncsisággal, tartózkodva, de mégis azzal a titkos reménnyel várakozva, hogy talán mégis-mégis kifejlődhetne ebből valami komolyabb dolog.

Leforrázva éreztem hirtelen magam. Talán az arcomról olvas, talán ennyire nyilvánvalóan ez látszana rajtam? Leplezve zavaromat, frissen sütött sajtos-magvas pogácsámat és gyümölcsteát kínáltam neki.   

– Látja mennyire megkopott lettem!? Épp betegeskedem – kezdte a kitárulkozó beszélgetést a szíves fogadtatásra. – Csupán múltam emlékeiből éldegélek mostanra. Mit is mondhatnék el a még megmaradt gourmet valómban önnek? Szinte tudni vélik, hogy szerettem a lányokat, az asszonyokat, bár közöttük főként elvetemült szélhámos és dorbézoló ember hírében álltam. De mostanra azt bizton tudom: senkit sem szerettem és talán- tán engem sem szeretett senki...  Éjszakába nyúló, kölcsönösen megnyíló beszédes alkalom volt ez, valósnak tűnő, szép hangulatú, akácméztől édes, teáskanál csengettyűs tél eleji este. Annyit beszéltünk, mintha hullásra készülődő falevelek lennénk, akik utoljára még egy kellemeset elbeszélgethetnek. 

– Csitt-csitt! – érintette ujjával érzéki alsó ajkát –, engedje, hogy a továbbiakban csak én beszéljek…

Engedtem persze, ideje lett intelligensen hallgatnom a továbbiakban. Bár én az utazgatásairól szerettem volna faggatni, hagytam, hogy ezen az estén kéjelegve dúskáljon a maga nagy boldogtalanságában. Valamiért egyre a nőkkel kapcsolatos emlékeit hozta szóba:

– Volt az életemben egy barna asszony, Zella. Szemei fénylők, mint a hold fényében vagy folyó tükrében az esti csillagok. A színház erkélyén, társaságban pillantottuk meg egymást először. Már a tekintetünk is akaratlanul vonzotta egymást. A férje kártyajátékos volt, hozzám hasonló szenvedéllyel, aki jóllehet, kerülte az italozást és az egyéb földi élvezeteket, aki egy nagyobb nyeremény reményében játszott, hogy három gyermeke számára az elkártyázott tisztes életformát újra megteremtse. Felesége ékszerei hónapok óta várakoztak kiváltásra a zálogházban akkoriban. Ezek is mind közrejátszottak, hogy a jobbsorsra érdemest a karjaimba űzzék. Rám várt mindenkor, mikor a férje éjszakába nyúlóan a kártyaasztalnál mulatta az időt és reménykedett. A füttyjelünkre, melyet, ha feléjük haladtam és észrevett, azonnal ablakhoz rohant és jelezte, ha épp magához engedhetett. Istenem, milyen bolond szerelmes is voltam akkor, legalább is azt hittem, az vagyok. Mikor megláttam drága gyönyörű arcát, a tarkójáról lebomló hajzuhatagot, ha rám nézett, ahogy a nevem suttogta: Gyuszkó! Mikor olyan lágy és odaadó volt, amint akadozó lélegzettel suttogta: – Te édes drága, te-te mindenségem. Te jó, te rossz, te csoda, te szélhámos csavargó... Hát ennyire tudsz te szeretni engem…? És csókolt, mintha előtte soha életében nem csókolt volna még. Mindig messziről elérte a fülét az utcáról hallatszó kocsi robogás, ha ismerős konflisuk lópatkói kopogtak a csöndes éjszakában. Ezért biztonságosan, elégedetten, nyugodtan távozhattam. Hazaérve még tovább szerethettem, lázasan ölelhettem, csókolhattam a kispárnám, míg boldog boldogtalanságomban elaludtam. 

Az elálmosodottság jeleivel arcomon, finomra hangoltan elnyomva az ásítást, felsóhajtottam. Rövid időn belül úriemberként meghajolva és kézcsókot lehelve el is búcsúzott, szállodai szállására tért. Határozottan látszott rajta, éreztem: a vér olykor még járkál szomjas ereiben, mikor csupán egy kéz érintésére is az álom talán gyógyítóbb és pihentetőbb lehetett számára.

 Pár hónappal később paszpólozott felöltője gomblyukában egy szál gyöngyvirággal, arcán halovány mosollyal, kezeit mellén összekulcsolva, lehunyt szemmel, ágyán mozdulatlan találták Őt. Tavaszi nyirkos, hűvös öleléssel, orgonaillatú sóhajtással borult rá a májusi hajnal. 

Milyen jó az Isten! Mert még a csillaghullásban, a bánatban sem állítja meg a Napot az égen. 

Írta: Balku László

Böske. Immáron őszülő halántékú tanítványai ma is így emlegetik, ha szóba kerül. Nincs ebben a „böskézésben” semmi tiszteletlenség, inkább a nem szokványos tanár-diák viszonyt idézi fel.

A sokgyermekes hajdúböszörményi iparoscsaládban ő lett az első „tanult ember”. A fényes szelek időszakában, Egerben végezte el a tanárképző főiskolát, itt ismerkedett meg férjével, Károllyal, aki egy Szolnok környéki faluból származott. A diploma megszerzése után ide jöttek tanítani. A kis falu könnyen befogadta, Károlyt pedig hamarosan kinevezték igazgatónak, s ezt a tisztséget nyugdíjazásáig töltötte be.

Ezt a látszólag idilli életet megkeserítette egy leánykori baleset; a böszörményi szülői házban egy lavór vizet akart kiönteni, amikor megroppant a gerince. Az orvosok őszintén megmondták: a műtétnek több a kockázata, mint a várható eredménye, nem érdemes rászánnia magát, meg kell tanulnia együtt élni ezzel a betegséggel.

Minden orvosi tiltakozás ellenére szült két gyereket. A „kis” Károly (két méter fölötti magassága és több mint 120 kilója többszörösen indokolja az idézőjelet) agráregyetemet végzett, külkereskedelmi cégek képviselőjeként beutazta a fél világot, majd a megyeszékhelyen megalapította saját vállalkozását. Lánya, Ildikó a szülői példát követte, zenepedagógus lett. Több mint másfél évtizeden keresztül volt a közeli város egyik általános iskolájának – amelyik időközben visszakerült a református egyház fenntartásába – igazgató-helyettese, az iskola énekkarának karvezetőjeként országos sikereket aratott.

Amikor a faluba kerültek, Károly szülei nagy házának egyik felébe költöztek. Idővel ketten maradtak a nagy portán; az öregek a temetőbe, a gyerekek a közeli városokba mentek el. Károly halála után a család úgy döntött, hogy eladják a házat, ő pedig az Ildikó lakótelepi lakásába költözik. Ildikó boldognak induló házassága hamar véget ért, ő is egyedül volt.

A gerincsérv mögé egyre sorakoztak az időskori mozgásszervi nyavalyák. Már több mint egy éve ki sem tudott mozdulni a lakásból és állandó ápolásra szorult. Ildikó fizetés nélküli szabadságot vett ki.

*****

Egyik délután Ildikó elment az ügyeit intézni. Mikor hazajött, Böskének feltűnt, hogy milyen gondterhelt és szótlan. Vacsora közben is csak ennyit mondott: – Találkoztam az igazgatóval.

Reggel Böske látta a lánya szemén, hogy keveset aludt, talán sírt is, de nem kérdezett semmit. Délután aztán végre megtört a csend.

– Azt mondta Teremi, hogy nem akarja meghosszabbítani a Krisztina szerződését. Tudod, az a csaj, aki helyettesít. Ha szeptembertől nem megyek vissza, kénytelen lesz mást felvenni helyettem.

Az éjszakát mindketten álmatlanul töltötték. Egyre gondoltak: ha Ildikó most nem megy vissza tanítani, ötven fölött semmi esélye nincs, hogy valaha is munkát találjon.

A reggelinél hosszú hallgatás után Böske megszólalt:

– Beszélj Juszuffal.

Többet nem is kellett mondania. Korábban, amikor a helyi lapban a református idősotthon felszenteléséről olvasott, már célzott rá, hogy ott lenne a legjobb helye; ott nem lenne senkinek terhére. Ildikó azonban hallani sem akart róla.

*****

A kissé kövérkés lelkész homlokán Ildikó még soha nem látott ráncokat. Szabó József tiszteletesre még a teológián ragadt rá a Juszuf becenév, valószínűleg keleties arcvonásai és „török basás” alkata okán. Általában jókedélyű volt, most azonban látszott rajta, hogy gondban van. Egyrészt örült neki, hogy Ildikó visszatér az iskolába. A helyettesítő fiatal tanárnővel sem ő, sem az iskolaigazgató nem volt megelégedve; elmaradtak az énekkar sikerei és a gyerekekkel sem boldogult. Ugyanakkor látta, hogy nem tud olyan megoldást kínálni, amilyet szeretne.

– Sajnos, a mi otthonunkban telt ház van, és sokan szeretnének bejutni. Kivételt édesanyáddal sem tehetünk, ráadásul a presbitereknek is nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért veszünk fel soron kívül egy katolikust, amikor több gyülekezeti tag is a várólistán van. Annyit tudok tenni, hogy megkérdezem a környékbeli otthonok vezetőit.

Néhány nap múlva a lelkész telefonon jelentkezett.

– Kunmadarason van egy szabad szoba. Igaz, hogy messze van, de ez az egyházkerületben a legújabb és a legjobban felszerelt otthon. Megadom a vezető telefonszámát, ha úgy döntöttetek, hivatkozz rám.

*****

A város legnagyobb üzletében délután sokan voltak. Ildikó úgy elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor vette észre Krisztinát, amikor a pénztárnál mögé állt be a sorba.

– Délelőtt a Munkaügyi Központban voltam – mondta kérdezés nélkül a lány; hangján érezni lehetett, hogy tudat alatt Ildikót okolja a jelenlegi helyzetéért. – A nyáron a megye minden iskolájába elküldtem az önéletrajzomat, de sehonnan nem válaszoltak. Neked könnyű – váltott hirtelen gunyoros hangnemre –, most már a magad életét élheted.

– Igen – válaszolt Ildikó változatlanul nyugodtan –, aki nem lát a felszín alá, általában így ítéli meg. Sokszor igaz is; emlékszem, nekem is szinte hányingerem volt az egyik unokanővéremtől, amikor elmondta: „Nagy nehezen sikerült apósomat betenni az öregotthonba, végre elmehetünk a nyáron olaszba”. Én viszont kényszerhelyzetben voltam, előbb-utóbb úgyis vissza kellett volna mennem tanítani. Az összes tartalék pénzem elfogyott. Ha eladtam volna a kocsimat, az árából még el lettünk volna esetleg egy évig, aztán marad az anyám nyugdíja meg az ápolási díj; abból legfeljebb a lakást tudjuk fenntartani. Az öcsém így is erején felül segített, neki sem megy mostanában túl jól.

Krisztina már megbánta az előző mondatát.

– Hát igen … hasonló esetben nekem még nehezebb lenne, nekem testvérem sincs. És hogy érzi magát édesanyád az otthonban?

– Szerencsére jól. A földszinten van a szobája, ha nem fáj nagyon a dereka, ki tud menni a kertbe. Van néhány egri öregdiák lakótársa is, jókat beszélgetnek. Még dolgozik is, a nővérek gyerekeit korrepetálja. Én pedig minden hétvégén megyek hozzá.

Ildikó szeme hirtelen könnyes lett.

– Remélem, még sokáig.

Írta: Nagy Farkas Dudás Erika

Mint aki beteg, vagy mint akinek éppen valami nagyon fáj: hétrét görnyed a kihűlt kávé fölött. Mi a baj megint, kérdezem, erre azt mondja, hogy ne aggódjak, az eredményei elfogadható keretek között, másról van itt szó! Megmérgezték a nemrégen hozzácsapódott és befogadott, aztán sok gonddal életrevalóra ápolt macskáját. A macskákat már fogyóeszköznek tartja, mert úgy tűnnek el mellőle, mint a fészeréből a szén, amihez neki szintén semmi köze, mert fával tüzel, csakhogy az éjszaka közepén vagy hajnal felé kintről hiába hall gyanús motoszkálást, a fia azt is megtiltotta, hogy kinézzen az ablakon: mama, az a szén annyit nem ér! És a szén egyre jobban fogy, főleg amióta a minden idegen moccanásra csaholó kutyája mérgezett kolbászt kapott, de két év alatt három macskája is így bánta az emberi gonoszságot – csak azt nem érti, hogy a macskákat miért? Ezek után hazudja, hogy nem fél az éjszakában egyedül? De mivel ide született és itt lakik negyvenhat éve, eszébe sincs a gyerekekhez költözni. Estefelé bezárja az ajtókat, a bejárat elé cibálja a fiókos szekrényt, hét tollú buzogányt tart az ágya mellett, és a párnája alatt a régen rozsdás szabóollót. A buzogány keményfából faragott, igazi mestermunka, születésnapi ajándék a múltból, egy akkor vicces kedvű rokon tett vele a jelen felől nézve igen jó szolgálatot. Kellék, hogy a biztonságérzetét növelje, még ha a valóságban kizártnak is tartja a használatát. Beteg ízületeinek arrébb tenni takarításkor is sok, nemhogy fölemelni, aztán célzottan, határozott lendületből lesújtani vele – csak képzeljem el azt a rablót, aki kivárja, amíg ő a szépen faragott, kikészített buzogánnyal, hálóingben és derékmelegítőben erőlködik, de előbb fölveszi a lábára az oroszlános mamuszt, mert a konyhája – ahol telente alszik – hidegpadlós. Úgy tudja, a hálószobában káros a mindenféle sugarakat kibocsájtó készülék, például ne legyen ott számítógép, tévé, de a mobiltelefon sem haszon, utóbbit ki kellene kapcsolni. A tanácsokat semmibe véve tartja a számítógépet és a tévét a hálószobában, csakhogy három éve – amióta özvegy – nem a franciaágyon alszik, hanem a konyhai sezlonon, ahol álmában is a keze ügyében a bekapcsolt telefon. Nem gondolta volna, hogy vénségére ilyen élet vár rá, gyávaság és rettegés! Az urával régen nyitott ablaknál aludtak, és sokáig azt sem tudták, hogy melyik fiók mélyén rozsdásodik a kapukulcs. Éjszakára egy téglát löktek mögé, vagy ha kimentek a határba, akkor kétszer csomóztak a madzagon. És a kémény mellett láttam-e azt a kolompot? A guggolók sorában, a szabadkai ócskapiacon talált rá, méretes darab! A kertszomszéd segített beszerelni, pontosabban az egész az ő ötlete volt. A mennyezetbe fúrt lyukon, a régi tévéantenna helyén jön le a tetőről a kolomphoz erősített drót, a végén karikával, hogy könnyű fogása legyen. Ha segítségre lenne szüksége, nemcsak a készséges és mindig rosszul alvó kertszomszédot, de a fél falut is fölverné a kolomp hangja. Azért annyira nem derűlátó, hogy vészben mindenki az ő portájára tódul, és ettől az emberismerete is jobb, de a kolomphang biztosan messzire hallatszik, és segítségnek különben is elég a szomszéd, aki fölajánlotta, hogy a gyászév lejárta után legalább éjszakára költözzenek össze. Erre ő azt válaszolta, hogy inkább legyen közös a nappaluk, de amint közelít a sötét, menjen mindenki a maga vackába! Ebben a nő dönt, és kicsit még kéretni akarja magát. Szerezzek neki egy kandúrt, mert idegen macskák versenyt jelölik az előszobaajtót, lecsorog a padlószőnyegre, amit ha elmúlik a tél, ha megéri a tavaszt, kicserél. Amikor nem tud aludni, legszívesebben megviccelné a szomszédot. Képzeljem el, hogy csak rángatná, rángatná a kolomp karikavégű drótját, és a két fagyos, kopár kerten át hogy’ rohanna a szomszéd! … hogy rohanna-e, vagy ijedtében őt vinné el a szíve, mert nem játék ez hallod, nem!

A kép forrása: http://secretgardenvintagehome.blogspot.hu/2014_02_01_archive.html

Írta: Ozsváth Sándor

                                                                           November 13-án, a magyar nyelv napján                

Boldogabb időkben a magyar iskolákban mindenütt tanították a beszédet, mivel alaptantárgy volt. A felvilágosodás és a reformkor nagyjai az un. retorikai osztály stúdiumain „iskoláztak” (költőink-íróink meg a poétikain), a még régebbi századok kolostori iskoláiban pedig, ahol a hét szabad művészetet oktatták, egyenesen az alapfok, a trivium egyik főtárgya volt. Jó évszázada még az alapműveltség tartozékának számított az élő szóval bánni tudás, de nagy-és dédszüleink elemi iskolai bizonyítványaiban lapozgatva is rábukkanhatunk egy beszéd- és értelemgyakorlatok című tantárgyra.  Aztán, úgy hat évtizede, kezdett kikopni a tanrendből, s mára már nyoma sincs közoktatásunkban. Csak néhány egyetemi fakultáson foglalkoznak még beszédtanítással, intézményes keretek között: a színművészeti egyetem színész fő-tanszakán meg egyes hittudományi egyetemeken (már ott sem mindenütt!). Hivatalosan tantárgy még pár drámatagozatos középiskolában, s ezzel véget is ér a seregszemle.

Áprilisban, a magyar nyelv hetében és november 13-án, a magyar nyelv napján is szinte mindig csak nyelvhelyességről, nyelvművelésről, nyelvi hibákról, réteg-és tájnyelvekről etc. nyelvészkednek a nyelvészek, de alig esik szó magáról a beszédről. Igaz, rendkívül fontos, amit mondunk, de legalább olyan fontos, ahogyan mondjuk azt, amit mondunk. Az utóbbival ma tán több gond van, mint valaha is volt, mert az elmúlt fél évszázadban szinte leszoktattak bennünket a helyes magyar beszédről.

Tapasztalataim, különösen az utóbbi egy-két évtizedben, eléggé lehangolóak. Közszereplőink (például politikusok, rádiós és tévés újságírók, tanárok, lelkészek) beszéde gyakran érthetetlen: hadarnak vagy motyognak, magyartalanul intonálnak, helytelenül hangsúlyoznak, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek, nem ismerik a tempó- és ritmusváltás vagy a szünettartás szabályait sem – hogy csak a legfontosabbakat említsem. S hogy miért éppen ők vannak most célkeresztben? Mert ők nap-mint nap szerepelnek, megnyilatkoznak élő szóban is, s akarva, nem akarva mutatnak (rossz) példát…

Kodály tanár úr már 1937-ben megkongatta a vészharangot. Rádióbeszédeiben, írásaiban később is rendszeresen figyelmeztette az illetékeseket beszédünk romlására, de jajkiáltásai mindenütt süket fülekre találtak. Tőle a képzeletbeli stafétabotot Péchy Blanka vette át. Az 1960-ban létrehozott Kazinczy-díj alapítványa, később pedig a szintén nevéhez fűződő Beszélni nehéz mozgalom, majd az 1973 őszén indult Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny mind-mind értékes, máig nagyszerű kezdeményezés! Győr és Sátoraljaújhely évtizedek óta hagyományos helyszíne és kiváló házigazdája e vetélkedéseknek. Neves szakemberek (Lőrincze Lajos, Benczédi József, Deme László, Wacha Imre, Montágh Imre), továbbá általános- és középiskolai tanárok egész sora volt robotosa eddig is a magyar beszéd ügyének, ám amíg nem kerül vissza kötelező tanítása az intézményes oktatás keretei közé, átütő sikert nem érhetnek el.

Az utolsó órában vagyunk. Riadó mindazoknak, akik még tehetnek valamit a magyar beszédoktatásért!

Írta: Réti János

A Teremtő a nyolcadik napon − ami történetesen hétfőre esett −, felfedezte a gyorsétkeztetést. Arra gondolt, hogy az elpuhult rómaiak majd fekve piszkálgatják a finom falatokat, a királyok trónusaikon ülve szaggatják az ürücombot, a legeslegújabb kor szegényei pedig talponállókban költik el egyfogásos lakomáikat. De gondolni kell a száguldó fogatosokra is, akik úgy siklanak majd a városi tömegben, mint algában az angolna, és közben − vagyis menet közben − ebédelni is akarnak. Így is lett. Lőn kifli, mustár, virsli és ketchup, lőn gyorsétkezés, és lőn HOT DOG! Ezek után már gyerekjáték Ádám egy kései leszármazottjának lótás előtt, futás után valamely város belvárosában, kirakatnyi ablak nyiladékán át pihegve kérni egy hot dogot. Erre a hölgy az üvegtáblán túl nekilát a technológia végrehajtásához: a fél kiflit beteszi a mikróba, amitől Ádám kései leszármazottjában meginog a bizalom a péksütemény keltének keltezését illetően, de reménykedik, hogy a kétezer tízes évek valamelyikében került ki a kemencéből. Amint a hölgy az üvegtáblán túl a kiflit visszamikrózta ember számára ehetővé, következik a járat előfúrása könyörtelen karóba húzás által. Aztán loccs egy kis sárga, lötty egy kis piros, és zutty, már csúszhat is a kilátástalan léből előhalászott virsli a beteljesülésbe. Még szalvéta az egész köré, és viheti, meg eheti a kedves kuncsaft. Ádám kései leszármazottja már harapja is azon nyomban, az utca kellős közepén, hogy aztán −lépés-harapás-lépés-harapás − menjen a dolgára, ahogy tervezte. Azaz harapná, de észreveszi, hogy előbb a szalvétát el kell távolítani az útból. Megáll, próbálja letekerni, de az összeragadt a szószokkal, mivel a virsli túlfolyást szorított ki a kifliből. Hogy akkurátusan le tudja kapargálni az elázott papírt a sütőipari termékről, kénytelen megállni, dacolva a forgataggal. Táskáját lába közé helyezni a földre, jól erősen szorítani meglepetések elkerülése végett, és akkurátusan nekilátni a hámozásnak. Többen belé botlanak, de ő fittyet hány a nehézségekre. A szalvéta és a kifli hallani sem akar a válásról, csak hosszas kapirgálás után válik szabaddá egy harapásnyi hely. Eddigre elázik a kifli! Először nyúlni, majd tekeredni kezd, mint színes szerekkel átitatott fásli, de leszakítani nem lehet! Foggal nem! És körömmel? Innen szabályos harc kezdődik a hot doggal. Mit harc, gigászi küzdelem, miközben faarcú járókelők százai haladnak el mellette közömbösen. A feltűnést kerülendő a legközelebbi újságosbódé mögé húzódik táskástól, hotostól, dogostól és ott mindent latba vet a győzelemért. Eddigre a virsli szökni készül, és a kifliből folyni kezd a piros-sárga szósz, végig Ádám késői leszármazottjának keze fején, reményteljesen kúszva mandzsettája felé. A látvány úgy fest, mintha ismeretlen áldozat vérét vette volna a bódé mögött. Méghozzá galád módon, szemtanúk szemétől verten. Nincs mit tenni, mint a lehető leggyorsabban eltüntetni az áldozatot, villan át az agyán, és olyat harap a megtépázott, de makacsul kitartó gyorskészítménybe, hogy maga is megbánja: a falat nagyságából alig kap levegőt, szeme könnybe lábad, de legyűri.

Még egy hasonló nekirugaszkodás és teli szájjal, könnyes-kigúvadt szemmel visszatérhet az életbe. A maradi emberek közé, akik vagy ülve ebédelnek, vagy sehogy.

Írta: Zilahy Tamás 

      Nesztelen lépteit lelassítja, majd megáll előttük.
   Szervusztok. Igen, régen jártam nálatok. Mindig ilyen voltam, tudjátok. A fontos dolgokat elhanyagoltam, és belevesztem a semmibe. Emlékszem, anya, te mindig mondtad. Nem lesz ennek jó vége, kisfiam. De hát minek van jó vége?
     Az életnek?
     Mindennek csak a kezdete jó, abból még bármi lehet, de a vége, az mindennek a vége.
    Látod? Semmit sem változtam, most is feleselek. Apukám, te most sem szólsz, csak a pillantásoddal vezettél az utamon. Keveset beszéltél, azt is halkan, türelmesen, de arra oda kellett figyelni. Most bevallom neked, amit akkor is tudtál. Nagyon untam a minden hétvégi múzeumokat, nyáron meg azokat a vég nélküli kirándulásokat, míg anya otthon főzött.
     Anyukám, sokszor eszembe jutnak azok a könyvek, amelyeket esténként az ágyamhoz készítettél. Aztán már, amikor „fiúsodtam”, „olyanokat” is diszkréten odatettél.
   Mikor már nagyobbak lettünk, rád maradt a felvilágosításunk is. Tudom, apa szégyenlős volt világéletében, mint én még most is.
    Elvittél bennünket az Ugocsa moziba. Az „Irma te édes”-t játszották, és míg ment a film, minket lestél, s amikor vége lett, nagy nehezen kibökted. „Fiúk, ha valamit nem értettetek, kérdezzetek!” Én akkor azt mondtam neked, „anya, ezzel elkéstél, de ha te nem értesz valamit, kérdezz csak engem nyugodtan”. Tudom, hogy ez sokáig bántott téged.
      De felnőttünk.
   Már az unokádnak is van gyereke. Ő az én unokám. Jó kis szerkezet. Nagyon szeretnétek. Már kétéves.
     Azt mondja nekem valamelyik nap: „Nagypapa, most nem érek rá, megyek, megnézem az e-mailomat.”
     Persze nem tudhatjátok, mi az az e-mail, de elmondom nektek.
    Olyan postaláda – legyetek bárhol –, aminek a kulcsa mindig nálatok van. De én nem tudom, mi a címetek.
    Szerbusztok, most megyek. Igen, menekülök a fájó emléketek miatt. Tőletek menekülök, és majd hozzátok érkezem meg. 

    A férfi lehajol. Végigsimítja a fejfát.
    Gyertyát gyújt.
    A láng belekap a kezébe, de nem ez fáj neki.
    Felegyenesedik, és indul vissza, az életébe.

Írta: Kulcsár Attila

Az ócskapiacon ismerkedtünk meg. Én csak akkor megyek ki oda, ha valamire szükségem van, mert ott biztosan találok hozzá hasonlót. Ha nem szombaton, akkor hetek múlva. Mindig kiengednek engem egyedül is, mert nem tévedek el már harminc évesen.

Így voltam a gyertyakoppantóval is. Miután az advent végén elfújtam a gyertyákat, akkora erővel zúdítottam a levegőt a viasz rudak felolvadt tányérjára, hogy azok szertefröccsenve az ünnepi damaszt abroszon eltávolíthatatlan színes foltokat hagytak. Ha nincs az a karácsonyi békesség, nem is tudom mit kaptam volna a Zsuzsika nénitől, a gondozó anyukámtól. De így is jól kigondoltam, hogy mi a dolgom, venni kell egy gyertyakoppantót. Ez egy rézből készült kis harang hosszú nyéllel, amivel leborítva az égő gyertyát, az azonnal elalszik, még füstölni sincs ideje. Van pénzem ilyesmire. Kaptam kárpótlást, amikor elgázoltak, és összezavarodtam. Találtam is egy ilyen koppantót, mert itt minden megtalálható. Azóta szent a béke az otthonban. A festmények is érdekelnek, mert a szobámban olyan üresek a falak. Egy Jézus az olajfák hegyén nagyon hiányzik a nappaliból, és egy Lavórban pancsoló Vénusz a fürdőszoba hátfalán.

A zsibogóban figyelt fel rám egy bácsi: – Látom, maga is műgyűjtő – szólított meg. – Vigyázzon, ezek nem eredeti Botticellik! Itt nagyon kevés valódi festmény van, a legtöbb giccs, másolat vagy rossz utánzat. És kortárs művészeti alkotást ne is keressen!

– Tudom – nyugtattam meg –, nem vagyok én olyan buta.

És azóta is üres a falam az ágyam felett.

Így kezdődött az ismeretségünk, és egy év múlva azt mondta Karcsi bácsi, hogy ha tudok titkot tartani, elvisz egy igazi aukcióra, ahol nagyban cserélnek gazdát az igazi remekművek.

– Esküdj meg, hogy amit itt látsz, soha nem mondja el senkinek! – figyelmeztetett odafelé menet. – A műgyűjtők nem szeretik a nyilvánosságot. Ezek általában gazdag emberek. A vagyonuk eredetét senki ne firtassa! Annyi az irigy ember. A kincsek is titokban cserélnek gazdát. Nem jó a műkincsrablók figyelmét se felkelteni, de az se szerencsés, ha egy-egy galéria évszázadok óta keresett képe kalapács alá kerül. És ott vannak az adóhatóságok. Ezek az adásvételek nem szoktak a látókörükbe kerülni. Nem hiányzik senkinek. Se az örökösnek, se az eladónak, se a vevőnek.

– Oké – mondtam –, ha odazárják a kezem az ajtó sarkához, akkor se mondom el senkinek, nekem csak egy állatos kép kellene már, a szarvasagancs alá, amit a Pista bácsitól kaptam, amikor biciklivel elütöttem egy kutyát, hogy addig is legyen egy trófeám, amíg egy őzet el nem ütök.

Autóval mentünk, ő vezetett, úttalan dűlő utakon, azt se tudtam, hol járunk. Végül egy akácerdő közepén lévő tanyánál álltunk meg. Volt ott már tíz másik kocsi is.

A bejáratnál elvettek tőlünk minden fémes tárgyat, fényképező gépet, tabletet, mobilt, csak bankkártyát engedtek bevinni, főleg a Karcsi bácsinak. Én bevihettem a sörnyitómat.

Beültünk, és kiderült, hogy minden csak virtuálisan látható, mint a moziban. Az aukció vezetője kivetítette egy képernyőre az árverésre szánt tárgyakat és műalkotásokat.

Kérdeztem Karcsi bácsit, hogy ki szúrja így ki a hamisítványt. Azt mondta, hogy az az Aukciós-ház feladata. Neki vannak erre szakemberei, csak az kerülhet a piacra, amelyik le van ellenőrizve, idegenkezűség kizárva. Aztán elkezdődött a kikiáltás. Kalapács alá kerültek antik bútorok, csillárok, római pénzérmék, kínai kerámiák. Volt medvebőr is, gyönyörűen kikészítve. Nagy számok hangzottak el, és mindenre volt vevő. Elmondta Karcsi bá, hogy egy adott kódra kell a pénzt letétbe helyezni, és a megadott címre viszi majd el a futárszolgálat a megvásárolt műtárgyakat.

Aztán jöttek a festmények és grafikák is. Volt egy Rippl-Rónai is – Karcsi bácsi szerint. Hát szívesen megnézte volna, hogy eredeti-e. Érdekes japán tájképek is elkeltek. Hogy hogy kerülhettek ezek ide, nem tudtuk. Egy régi családi címer is gazdát cserélt. Kutyabőrre volt nyomva. Ma már van, aki így akarja igazolni nemesi származását. Az én apukám is nemes volt, Nemes Alehandro.

– Na, most figyelj – szólt rám Karcsi bácsi – most jönnek az állatos képek.

És valóban, a képernyőn gyönyörű grafikák jelentek meg. Némelyik színesen, kinagyítva. Mintha éltek volna. A vicsorgó farkast egy evező férfi hátára tetoválva mutatták be, a halálos csípésű skorpiót egy favágó felkarján. A medvés képen – egy hason volt látható – sokáig vacilláltam, de elvitték előlem. Az oroszlánosnál már résen voltam. Egy fekvenyomó padon edző 150 kilós férfi mellére volt varrva. Na, ilyen kell nekem, mondtam rögtön. Megvettem, majdnem kimondtam mennyiért. Ráment az egész kárpótlásom, amit a gázolás után kaptam. Mestermunkának látszott így kiexponálva, még szinte az izmok mimikáját is látni véltem a nagyításban. Meg is kérdeztem, milyen méretű lesz ez a valóságban, azt mondták, hogy hatvanszor-hatvan centi, és gyönyörűen be lesz blondel keretbe téve. Elképzeltem, hogy milyen jól fog mutatni az agancsokkal együtt. Ilyen vadásztrófeám úgy se lehetne soha. Oroszlánt nem fogok már elütni. Kérdeztem, hogy mikor kapom meg. Azt mondták ne izguljak, a pénzt addig nem emelik le az számlámról, amíg meg nem érkezik. Kell egy kis idő, amíg bekeretezik.

Boldogan mentem haza. Karcsi bácsi egy eredeti finn kést vásárolt, volt vagy száz éves, szarvasagancsból volt a nyele. Állítólag a minden rokonunknak a nyakában lóg a lappföldön egy ilyen szerszám. Életmentőnek mondják. Ha valakit kinn ér a vihar a hideg tajgán, fog egy rénszarvast, leöli, lenyúzza a bőrét, belebújik a bundájába, és napokat is átvészelhet benne.

És valóban, két hét múlva hozta is a futárszolgálat a képemet. Tízcentis aranykeretben, lenyűgöző volt, igazi mestermunka. Olyan művészi, mint a legjobb tetoválás. Megtapogattam a felületét, nem tűnt hamisítványnak, még a szőrök is valódinak hatottak.

A piaci ismerősömet – akit Karcsi bácsinak hívtak –, a késével azóta se láttam, pedig meg akartam neki köszönni a segítségét a trófeámhoz jutásban.

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

Kedd este van. Átjár a régi kedves érzés, a gyomrom körül fodrozódik, és zsibbadva húzódik karom, lábam felé. Izgatott vagyok. Ma egy rendhagyó kedd van. Egy barátnőm 40 éves lett. Ünnep a javából így a hét elején.

Boldog vagyok, egész nap készülődtünk. Pont úgy, mintha 10 évesek lennénk. Egész nap olasz dalocskát énekelgettünk egymásnak titokban, hogy estére megtanuljuk, és majd fuldoklós röhögésbe fulladjon, mert elég esélytelen, bár még csak nem is a felicita, mert az hamar kiderült, hogy abból mindenki csak annyit tud: felicita, a többi lalala lenne.

Közben az ünnepelt ott jött-ment köztünk, adtunk neki néhány meleg baráti ölelést és puszit, kérdezgettük, hogy ünnepelnek ma, miközben tudtuk, hogy mi leszünk az ajándék. Gyermekien jó volt kuncogva összekacsintani. 

Tortát vettünk, lufikat, szépen rajzolt betűket szedtünk elő, ami egy közös barátnőnk 40 éves meglepetésének része volt, és lám, újra életre kelt.

Este a gyerekek kacagva bújtak az autók mögé, nemrég szintén szülinapos harmadik barátnőnk kapaszkodott a lufikba, nehogy idő előtt útra kelljenek.

Közben csendben gyülekezve igyekeztünk az ablak alá szív alakban gyertyákat rendezni, és a boldog születésnapot feliratban megtalálni a megfelelő betűt és a helyünket, hogy mire mindenki megérkezik, tudjunk kezdeni. 

Szerenádot adtunk. A hihetetlen ajándék, a felnőtt barátság szerenádját. Énekeltünk, és nem számított, hogy vannak-e még rajtunk kívül az utcán, hallják-e, látják-e mások is. 

Énekeltünk, és a 'tanti auri a te' is csak egyszer fulladt le. Akik látták és hallották, csak azt sajnálták, hogy nem részesei ennek a kedd esti kegyelemnek. A barátság hétköznapi, kedd esti csodájának.

Láttam a barátnőm örömét, mert a 40 azért nem könnyű, jó, ha nincs egyedül vele az ember. Jó, hogy együtt lehettünk, nevettünk, beszélgettünk a gyerekekkel: vergődtünk, tortáztunk, pezsgőztünk. Rendhagyó kedd volt, és a barátnőm, akit egy életre hozzánk köt már a 40, a rendhagyó kedd mosolyával az arcán alussza át magát az új életkorába.

Néhány napig még beszélünk róla, és jó élmény lesz. Aztán majd előkerül, mint emlék a közös nyaraláson vagy egy újabb közös estén. Bármikor felmerül, ott leszünk benne, az élete kellős közepében, egy rendhagyó barátcsillagos kedd éjszakán.

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

– Egy, kettő, egy, kettő...! Mellet ki, térdeket föl!

A sasorrú, enyhén pocakos tanár gyönyörködve mustrálta egyik tanítványát. A lány tizenöt éves volt, bogárszemű, combjai izmosak, csípője enyhén ívelt. Beck ötven, ehhez képest elég jól bírta magát. Fiatalosan járt, mozgott, beszélt – hovatovább egyre görcsösebben, hátha becsaphatja a közelgő öregséget. Felesége elhunyt, talán egy új asszony... Á, hacsak nem fiatal, friss bőröcske, aki még őt is hangulatba hozhatná. Mint... mint ez a kölyöklány, noha évre még gyerek, plusz a tanítványa, akivel így legfeljebb csak szemezhet, azt is diszkréten, nehogy folt essék tanári becsületén. Ez így, ahogy van, marhaság, de hát mit tegyen, ilyen a világ: alkalmazkodásra kényszerít. Vajon mi járhat egy ilyen tini fejében? Érdekli-e a jegyeken, leckéken és fiúkon kívül is másvalami, mondjuk, az idősebb férfiak, mint például ő, végül is nem csak tanár, férfi is, a nemjóját!

Csengettek. A tanulók izzadtan tódultak az ajtóhoz. Tanáruk, mint mindig, ezúttal is keményen megdolgoztatta a fiúkat, lányokat egyaránt. Szó se róla, szeretik ők a testnevelő-órákat, azért nem ártana ritkábban fújni azt a sípocskát – háborogtak egyesek. Hanem „az öreg” csak vigyorgott, és még keményebb ritmust követelt. Hú, kerülne csak egyszer a kezükbe, majd megmutatnák ők neki, hogy kell futni, kötélre mászni vagy bakot ugrani.

– Gyöngyi! Gyere ide egy percre, kérlek!

A fruska kacéran, csípőjét riszálva libegett a tanárhoz.

– Csüccs le, látom, elfáradtál.

– Nem én! – vágta rá, azért leült, ha már ez az öreg parancsa, melléje a férfi; a lábuk összeért.

– Szeretsz tornászni?

– Szeretek.

– Nem volna kedved különórára járni hozzám időnként?

– Nem, nem, annyira azért nem szeretek tornászni – utasította el a lány fanyarul.

– Oké! Ahogy akarod. És most? Legalább most tornásznál egy kicsit csak úgy a kedvemért?

– Mert?

A férfit meglepte a kérdés, és hirtelen azt sem tudta, mivel indokolja meg a kérését.

– Mindegy, nem számít! Mit csináljak?

– Nézzünk egy, mit is, talán fejállást!

A leány kelletlenül ringott a szőnyeghez. Megpróbálta egyszer-kétszer. Sikertelenül.

– Homoríts! – simított végig a tanár a derekán, onnan fel a combjai közé. – Nem megy? Várj, megmutatom – lendült ezután ő fejállásba. – Valahogy így, nem boszorkányság.

– Richárd bácsinak… Azonban a kezén a tanár bácsi sem tud járni, fogadom.

– És ha mégis? Adsz egy puszit érte, angyalkám?

– Miért ne! – villant rá a csitri szeme vidáman.

De hisz ez nagyszerű! Ez az a pillanat, amire annyian vágytak a társai.

– Két flik, három bukfenc és tíz perc futás után – tette hozzá gúnyosan.

Beck megérezte a kihívást és a szavakban bújó lekicsinylést.

– Rendben van! Ide süss!

– Á–á, sípszóra, tanár úr! Úgy, ahogy mi szoktuk, ugyebár. Kezdjük a bukfenccel. Rajta!

A tanár nekirugaszkodott, totyogott két métert, és bukfencezett a lánynak háromszor a szőnyegen.

– Tovább! – izzasztotta meg a lány kajánul. – Flik előre!

A tanár ismét nekilódult, de már a levegőben összecsuklott.

– Bukfencnek elcsúszik, fliknek viszont gyengus, pedig, ugye, nem boszorkányság.

A második flik ugyan jobban sikerült, ezzel szemben akkorát esett, hogy az egész csarnok Gyöngyivel és a bordásfalakkal együtt forogni kezdett a tanárral.

– Káprázatos! És most... futás! Felkészülni, vigyázz, rajt!

A férfi lihegve nyargalta körül a tornatermet. Tüdeje szúrt, sípcsontja még jobban, de ahogy megállt, a bakfis rögtön ráfüttyentett.

– Még három perc. Még kettő. Mellet ki, térdeket föl! És így tovább, amíg Beck csaknem összeroskadt.

– Stop, ennyi! Tessék a síp, tanár úr, és köszönöm a bemutatót!

– Nincs mit. Viszontlátásra! A puszit elengedem.

– Én meg a kézenjárást.

A férfi vérvörös arccal nézett a tovalibbenő fruska után. Ha az előbb csak homályosan, most már világosan érezte, hogy ezúttal tanárként és férfiként is csúful megbukott.

Írta: Ozsváth Sándor

                                                                                                                     Történelmünk útjain...

A Keletiből még pontosan indul a belgrádi gyors, később aztán komótosan, a határon túl már szinte döcögve, nyílt pályán is meg-megállva, úgyhogy van idő társalogni, meg gyönyörködni a kunsági, bácskai tájban. Újvidékre megyek, az Apáczai Nyári Akadémiára hívtak előadást tartani. Tíz éve járok a Vajdaságba, magyar pedagógusokhoz, Szabadka, Zenta, Újvidék főbb „állomáshelyeim”.
   A kupéban eleinte négyen ülünk, az ablaknál két húsz év körüli fiú, szerbül társalognak, szemben velem szépkorú férfiú (ő csak Kiskőrösig utazik). Később még két szerb lány kéredzkedik be, egyikőjük tört magyarsággal kérdi: Novi Sadig lehet? Elfoglalják a közbülső helyeket, s a négy fiatal rövidesen vidám társalgásba kezd. Feltűnik, hogy a szerb csacsogás közben a fiúk milyen szabatosan használják a magyar megnevezéseket (Móri borozó, Nyugati aluljáró). Kiskőrös előtt szedelőzködni kezd útitársunk, mire a fiúk gyermekesen hangos csókolommal, a „novisados” lány meg viszláttal búcsúzik tőle.
   Kelebián jópofizik a határőr: – Útlevél, majd gatyavizsgálat következik, de az már a kollégám dolga lesz! – bök a mögötte álló fiatal fináncra. A határon ilyenkor kötelező kényszerű ácsorgást kihasználva, no meg hogy oldódjon az iménti feszültség, rákérdezek a magyar szóra. A két fiú hibátlan magyarra vált, a lányok egyike hallgat, a „bekéredzkedő” néha bele-beleszól társalgásunkba. 

Igor és Zsolt

   Mindkét fiú tősgyökeres újvidéki, gyermekkori jóbarátok. Igor a Corvinus Egyetem hallgatója, éppen tárgyalástechnikából vizsgázott, s most nagyszüleihez utazik – haza. Apja-anyja szerb, felmenői közül csak egyik nagyanyja volt magyar. Jugoszlávia szétesése után az apa terménykereskedésbe kezd, egészen Moszkváig löki az üzlet lendülete, három év múlva azonban visszajönnek, de nem Szerbiába, hanem a nyugalmasabb Pestre. Igor itt kezdi iskoláit, minden osztályt magyarul jár, itt érettségizik, itt jár egyetemre. Mint magyar állampolgár, most magyar útlevéllel látogat szülőföldjére. Zsolt viszont – Igor szavaival élve – „fullmagyar”, s minden felmenője az. Újvidéken óvodától érettségiig magyarul tanult. Mint szerb állampolgár, szerb útlevéllel ingázik, Pesten, a Zeneakadémia trombita szakán tanul. Ha együtt vannak, többnyire szerbül beszélnek (Igor az óvodában még egy szót sem tudott magyarul, de Zsolt már gagyogott szerbül, ezért használják máig megismerkedésük nyelvét).
   A magyarul is próbálkozó lány szintén újvidéki, minden őse szerb, de szülei – az otthoni bizonytalan körülmények miatt – jobbnak látták, ha Pesten folytatja tanulmányait angolul, a Közép-európai Egyetemen. A másik lány belgrádi, szociológusnak készül, tíz éve költöztek ki Koszovóból. Szeret Pestre jönni, s nemcsak a barátnője miatt…
   Szabadkára érve szinte egyszerre cserélnek kártyát a mobiltelefonban, innentől, elvétve már csak Zsolt beszél magyarul. 

A Dusana Danilovicán

Barátaim tulajdonképpen nem is újvidékiek, a már nyugdíjas házaspár, Júlia és Josif bácskai magyar falvakból került a nagyvárosba (József örök bosszúsága, hogy elvett keresztnevét nem tudta visszaszerezni).  Aktív korban az asszony tanítónő volt, a férj meg technikus. Fiuk Magyarországra nősült, családjával Debrecenben él, de munkája Pozsonyhoz köti. Hetente ingázik lakó-és munkahelye között, két-háromhavonta meg a Pozsony-Debrecen-Újvidék háromszöget járja. Már lányuk is kiröpült, párjával a helyi magyar médiát erősítik.  Barátaim most a feleség 92 éves édesanyjával élnek együtt a Dusana Danilovica utca egyik háromemeletes házának földszintjén. Teraszukról rögtön az előkertbe léphet az ember, a gondozott, virágos környezet így szinte egy kertes ház illúzióját kelti. Elmesélem nekik odautam történetét, s esetemet a négy fiatallal. Csak mosolyognak. Ez mind semmi, mondják, ebben a lépcsőházban 16 család lakik, s a házaspárok közül egyedül mi vagyunk azonos nemzetiségűek, máshol mindenütt vegyes felállás van! S már sorolják is lakásról-lakásra: szerb-magyar, horvát-szerb, román-szerb, szlovák-román, szerb-szlovák, szerb-ruszin… 

A Tarcal-hegyen

E néven, a helybéli magyarokon kívül, már senki sem ismeri az egykori Szerémség szelíd hegyvonulatát. Mai neve Fruska Gora - hozzáértők szerint Franska Gora (francia hegy) volt közbülső neve, a „keresztségben” is utalva a szőlőtelepítő ősökre. Valaha királyaink és előkelőink itták a Tarcal-hegy levét, Tokaj szőlővesszei csak később, régi dicsőségünk múltán, a török-korban váltak ismertebbé s külhonban is kedveltté. Az Apáczai Nyári Akadémia hallgatóival, köztük erdélyi és felvidéki kollégákkal is, történelmi tájon járunk hát!
   A Duna túlpartján, Péterváradot, a Monarchia legnagyobb erődjét magunk mögött hagyva érkezünk Szerémségbe. Újvidéki tanár és szabadkai orvos idegenvezetőnk minden szegletét ismeri a vidéknek, elbeszéléseik révén egy délutánra visszaröpülünk az Anjouk, a Hunyadiak, a Jagellók korába meg a hódoltság világába. A redneki várhegyre felkapaszkodva otthonosan tekintünk szét, mintha Zemplénben lennénk!
   Imitt-amott még él néhány százaléknyi magyar! A szórványok szórványán járunk. A történelmi vár alatt, a névadó település régi temetőjében, hova még ötven évvel ezelőtt is temetkeztek, szerb, német, cseh és magyar családnevekre találunk. Utóbbiak márvány vagy kovácsoltvas sírjeléről már rég lehullt az ékezet - nem kellett ehhez egy magyar bányásznak Ohioig tántorognia! Néhány fennmaradt sínpár, rajta a Diósgyőr 1889-felirattal, mégis inkább a boldog békeidőre emlékezteti az utazót. 

Nóra és Emília

Hazajövet a belgrádi gyors már eleve húsz perces késéssel érkezi az újvidéki állomásra. Nóra személyében kedvesen beszédes útitársam akad. Bácskatopolyai, elsőéves az újvidéki orvoskaron, most vizsgázott, de még nem tudja az eredményt. Küszködik a szerb szakszókinccsel, gúnyolják is érte diáktársai meg tanárai, de fogadkozik, megbirkózik vele, nagyobb akadályokat is leküzdött már. Szerbiában, multikulturális (ez Tito kedvenc jelzője volt!) közegben, újjáéledő nacionalizmus közepette, bizony nem könnyű magyarnak lenni! Nem is a mi szerbjeinkkel van baj, mondja, s ezt már mások is ugyanígy állították elébb, hanem az elszakadt területekről idesodródókkal. Ők semmit sem tudnak rólunk, az a közvélekedés, hogy ’56 után menekültünk Szerbia földjére. De nem elég, hogy ilyen sokszínűek vagyunk, még a vallási megosztottság is… Újabban meg a szekták hódítanak, Bácskatopolyán például a golgotások. Mint megtudom, ez egy angol nyelvterületről frissen idevetődött szekta, néger prédikátorral térítenek, ki éppen Nóra egyik volt tanárnőjét vette feleségül, meglehetős megrökönyödést keltve a helyiekben, s már gyermekük is van.
   Szabadkáig gyönyörködhetek a szépen művelt földekben, a méretes górékban, a régi, jellegzetesen magyaros meg svábos portákban.
   Emília, új útitársam, vőlegényéhez jön át Kiskunhalasra, ki ott hivatásos katona. Végzős mérnökhallgató Szabadkán, a házasságkötés után szívesen áttelepülne Magyarországra. Szülei elváltak, előtte több mint húsz évig Németországban dolgoztak, vendégmunkásként. Apja német nyugdíjat kap, anyjáét most intézik.  Óvodás korában gyakran volt kint velük, beszéli is a nyelvet, de Csókán, hol nagyszülei nevelték, magyar iskolába járt. Boldog, mert a vőlegény famíliája befogadta, leányuknak tekintik, s szeretne már ő is végre rendezett, igazi, békés családban élni.   
 A Belgrád-Prága gyors meg-megáll a nyílt pályán, Szabadszállás után húsz percet is várakozunk két ellenvonatra. A Balkánra, Európa egyik legfontosabb közlekedési vonalán, egy sínpár vezet. Átlagsebességünk 45-50 km/óra. Majd másfél órás késéssel érkezünk Budapestre.

 Fotók (a szerző felvételei):
Rednek vára a Tarcal-hegyen
Magyar sírok szerémségi temetőben
Magyar vasúti sínek Délvidéken

Írta: Péter Béla

A kurva életbe, mondta Jáger nagyapám

Az első háborúba a ruszkik elhurcoltak ezer kilométerekre, keletre. 
No, ez volt az első fingatás. Nem magyarnak találták ki azt az életet, ami ott volt. Hazajönni, ez volt a lecke! A másodikat is megszenvedtük. Hol a németeket, hol a ruszkikat hozta oda a fene. Ami el nem volt ásva, mindenünk odalett. Hét gyerekkel a pusztulás szélén. Marika már a húszat is betöltötte, Laci meg még olyan karon ülő forma volt. Mikorra a ruszkik kaput’mondtak a háborúnak, nem csak kapunk nem volt, de betévő falatunk se. Rongyokban, kiéhezve érkeztünk az új világba. Mi húztuk az ekét, meg a boronát, hogy valami mégis legyen abba szerencsétlen földbe. Szakadásig. Aztán, hogy a jussunkat visszaadták, s visszakerültek a zsírosabb földjeink is, a felcseperedett suhancokkal kezdtünk végre talpra állni. 
*
Gácsi, a fakabát őrmester vakart egyet a busa fején, aztán odavágott a sarokban térdepeltetett ember hátára a gumibottal. Nagyapám nagyot nyögött, aztán valamit sziszegett a fogai között. Gácsi ráordított, hogy kaparja már azt a padlót serényebben, hátha könnyebb lesz aláírni azt a belépést a közösbe. A vérző köröm aztán csak befuccsolt. A harmadik napon kilökték nagyapát az őrsről. 
Véresen, kimerülten mint nincstelen paraszt tért haza.

Írta: Kiser Edina

Egészen kicsi gyermekkorom óta olthatatlan szeretetet éreztem az állatok iránt. Nagyapámnak volt egy lova, Mundér. Apró, három éves forma kislányként, hatalmasnak láttam a szilaj mént. Amikor pedig az udvarra kiszabadult és zabolátlanul vágtatott (már amennyi helye volt), én a tornác alatt állva csodáltam a szépségét. 

Később, amikor nagyobbacska voltam, vágytam egy kutyára. Olyannyira, hogy emlékszem, hogy felsős éveimben még fogalmazást is írtam a képzeletbeli kutyámról. Mérhetetlen vágyakozásomat abban éltem ki, hogy tele ragasztottam a szobám falát kutyás poszterekkel, és „pótjószágokat” szereztem magamnak tutujgatás és szeretgetés gyanánt. Voltak aranyhörcsögeim, díszhalaim, pintyeim, papagájaim, és egyszer, anyám nagy bánatára, egy szerelmetes fehér egér párral állítottam haza. Ma már értem az anyám akkori riadt és kétségbeesett ábrázatát.  

Zoológus akartam lenni. Aztán már „csak” állatorvos. Végül állategészségőr lettem. 
Gyógyítani, segíteni akartam a beteg, szenvedő állatokon. 
Később az élet úgy hozta, hogy teljesen más irányba határoztam meg az élethivatásomat, de az elköteleződésem az állatok irányába megmaradt.

Borzasztóan elkeserít a gondolat és a tény, ahogyan emberek az állatokkal bánnak. Minden pillanatban mélységes fájdalom jár át, amikor jobban belegondolok, hogy miként bánunk a teremtett világgal, vagy miként bánunk akár a saját „teremtményeinkkel”, a gyermekeinkkel is. 

Iszonyatosan sokan próbálják a kiszolgáltatott életeket menteni elállatiasodott embertársaik fogságából. A harc elkeseredett és végeláthatatlan.

Mindannyiszor megfogalmazódik bennem a kérdés: mit tehetek?

Mit tehetek szülőként? Mit tehetek felnőttként? Mit tehetek ahhoz, hogy a világban a szenvedés megszűnjön?

Szülőként mindent megteszek és tettem azért, hogy a gyermekeim törődő figyelemmel és gondoskodással, részvéttel és segítő szándékkal legyenek a kiszolgáltatott életek iránt. Legyen emberről vagy állatról szó.

Felnőttként már korlátokba ütközöm. A düh, amelyet az állatok és emberek kínszenvedésének tudása okoz, megakadályoz abban, hogy hatékony erőket mozgassak. A csalódottság az emberi gonoszság, brutalitás és közöny láttán mérhetetlen módon elszomorít. Megbénulok. Ha a jogba kapaszkodnék, korlátokba és paragrafusokba ütközöm, ahol az igazság és az erkölcsi normák nem rúgnak labdába.

Mit tehetek, hogy a világban a szenvedés megszűnjön?

Van bennem egy láng. Ez a láng egy örökégő fáklyában fészkel, amelynek a fénye és ereje abból a hitből táplálkozik, hogy a világban egyszer, megszűnik a szenvedés. Nem lesznek többé a lélek sötétségének áldozatai.

Mindennek, ami él a világban, lelke van. Minden, ami körülvesz bennünket, megszólítható. 
A kapcsolatot egyetlen nyelven tudjuk megteremteni:

A LÉLEK NYELVÉN.

Egyetlen dolgot tehetek, hogy átadom az örökégő fáklyámat, és rábízom a gyermekeimre a lángot azzal a tudással, hogy nem elég várni és kívánni és hinni, hogy a szenvedés egyszer csak megszűnik. A lángot táplálni is kell.

Táplálni kell szeretettel, hogy a szenvedés elsorvadjon.

Minden gyermekben ott van a láng. Bennünk is ott volt, amikor még gyermekek voltunk. Nézd csak meg önmagad gyermekként. Ugye, ott van a láng? A láng táplálásához nem kell felnőni, csak meg kell szólítani gyermeki önmagad. Mert:

„Aki lángot látni akar, mind leguggoljék.”

Fotó: Magánarchívum

Írta: Hajdú Erika

A teremben halk moraj kíséri a tömeg sajátos ottlétét. Séta közben a meghívottak egymáshoz fordulnak, ők, a kiváltságosok, akik részt vehetnek ebben a nagy báli forgatagban. Természetesen a megfelelő öltözetben, jelmezben. Ez nem az a hely, ahol pőrén, kendőzetlenül illik megjelenni.

Új vendégek érkeznek. Az ajtón beúszik egy tengeralattjáró egy fekete Mercedes kíséretében.

A tengeralattjáró megáll, majd csendben körbeindul. Halkan, alig észrevehetően. Csak a periszkópja tűnik elő, teljes valójában alig mutatja meg magát. Mindent lát, mindent megfigyel. Azt is tudja, mi történik a víz, a felszín alatt. És mégis veszély­telen.

A fekete Mercedes nyugodtan hajt végig a termen. Megbízható, komoly, vissza­fogott, biztonságérzetet keltő. Aki vele tart, nem éri meglepetés, nem éri baleset. A halk tengeralattjáró mellett tekintélyes társ.

Ahogy halad, majdnem összeütközik egy piros sportkocsival. Nem kifejezetten szép és formás autó, de érdekes, figyelmet felkeltő, nem lehet nem észrevenni. Lendülete­sen elegáns, kellemesen lefegyverző a hangja, semmi sportos harsányság. A távolabb állók, különösen a nők, érdeklődéssel fordulnak felé.

A sportkocsi fölött egy léghajó lebeg. Óvatosan, kecsesen. Üde látvány, mert egyszerűen szép. Homokzsákjaitól igyekszik megszabadulni éppen, hogy arra szállhas­son, amerre szeretne. De a szél erősebb, mint ő.

Egyszerre mindenki elhallgat: nagy zúgással egy motorcsónak érkezik. Szeli a vizet, orra a levegőben, a víz felszínét sem igen érinti, ahogy száguld. Időnként elüt egy-egy fürdőzőt – de sebaj, hisz szerinte, amin átrohant, az csak egy bója. Aztán ha mégis bizonytalanná válik, és úgy dönt, hogy visszafordul segíteni, hát nagy sebességgel újból átmegy áldozatán.

A motorcsónak mögött ismerős érkezik: Herbie, a kicsi kocsi. Kedves és érzékeny, mint mindig. Látványosan kerül minden karambolt, ha nem tetszik neki valaki, akkor sem dudál rá. Viszont minden gond nélkül rázárja a kezére az ajtót, lespricceli olajjal vagy vízzel. Kicsi kocsi, de szívós: tudja, melyik úton akar menni. Most mégis itt a baj... A motorcsónak száguldtában kiütötte a kerekeit.

Segítségére siet egy sokvitorlás kereskedelmi hajó, felveszi a fedélzetre. Masszív építmény, hűvös nyugalommal hasítja a habokat. Mindig lassan de biztosan érkezik a kikötőbe. Zátonyra nem fut, léket nem kap, mert távolságot tart mindentől, hiszen min­den veszélyessé válhat. Aki mégis rá számít, precízen, pontosan vehet át mindent a hajóról.

A kikötőben egy busz várja. Aki arra tart, amerre ő, felszállhat. Ha az utasnak nincs többé szüksége a buszra – mert már egyedül is tovább tud menni –, leszáll. A busz meg figyel, kit mikor kell elengednie, figyel a megállókban várakozókra, vigyáz, hogy senkire se zárja rá az ajtót.

Most mégis furcsa metamorfózis játszódik le: a busz átalakul vadászrepülővé. A magasba emelkedik, ahonnan zuhanórepülés következik, majd a mutatványt szőnyeg­bombázással fejezi be. Aztán leszáll, s újra buszként gurul tovább.

És a teremben továbbra is halk moraj kíséri a tömeg sajátos ottlétét...

Írta: Csengődi Péter

Jürgen Ziegenkopf, a német filozófus egy fél évszázadot lebegett a világok közti űrben. A pokoltól sikerült megmenekülnie, mikor elmagyarázta az ördögnek, hogy mikor azt mondta, a lelkét is eladná egy igazi osztrák-magyar gulasch-ért, az nem számít hivatalos szerződéskötésnek, még transzcendentális körökben sem. A mennyországba viszont nem juthatott be, mert nem volt még fertig, viszont nem akart újjászületni sem, mert nagyon szégyellte Németország szerepvállalását a világháborúkban.

Herr Ziegenkopf kiemelkedően intelligens volt, ami már kiskorában is feltűnt, éppen ezért viszont barátságokat nehezen kötött, hiszen a korabeli gyerekek nem szívesen játszottak vele „gondolkodósat”. A kis Jürgen kedvenc időtöltése volt hallgatag a világ értelmén agyalni, de a többiek azt mondták, épp eleget kell nekik csendben a sarokban ülniük, amikor a tanító néni büntetésbe küldi őket.

Ahogy azonban az évek teltek, a helyzet korántsem javult, Herr Ziegenkopf mindig nagyobb látószögből tekintett a világra, amit a környező emberek sosem értettek meg, ő pedig ezt nem tolerálta, így a szép lassan kialakult benne a mizantrópia. Nem is talált magának megfelelő társat egészen addig, amíg egy eltévedt lövedék át nem fúrta a koponyáját, onnantól kezdve meg már mindegy volt. Nem csoda, hogy nem sietett vissza ebbe a társadalomba.

Három évtizednyi magány után viszont elkezdtek hiányozni neki az olvasmányok. Főleg az orosz szimbolista irodalom. Csupán ezért tanulta meg a nyelvet úgy-ahogy, mert annyira türelmetlenül várta az új könyveket, hogy nem bírta kivárni, míg lefordítják németre. Ki tudja mi mindent alkothattak azóta, hogy helyzetéből fakadóan nem tudta követni a munkásságukat! De különösen szerette a skandináv regényeket, az angol költeményeket, és volt néhány amerikai író, akik szerinte rosszak, mint a bűn, de valami érthetetlen okból mégsem tudta letenni a könyveiket.

Rájött, hogy mégis vannak emberek, akiket szeret, igaz, ezeket az embereket sosem ismerte személyesen. Talán egyszer a mennyországban találkozik velük, de addig is vissza akart térni a virágzó ezredvégi irodalom rengetegébe, így hát több mint ötven év várakozás után, minden háború-, erőszak- és embergyűlölet ellenére mégiscsak reinkarnációra adta a fejét.

Jürgen Ziegenkopf egy kacska kezű kínai kislányként született újjá, aki manapság a napjait írástudatlan rizsföldművelőként tölti. Soha előző életében nem volt ilyen boldog.

Írta: Zilahy Tamás

 Nagy elődeim nyomdokába léptem. Illegalitásban vagyok, mint Lenin anno Finnországban, vagy Rákóczi Rodostóban, esetleg Kossuth Amerikában. 
     Na, ja, nekik legalább tellett külföldi utakra, és az sem elhanyagolható tény, hogy ők ott, a messzi külhonban is társra leltek. Hiszen Leninnel volt egy elvtársnője, aki osztozott sanyarú sorsában, és ha hideg volt a lába, akkor melléje is bújt. Rákóczinak meg, ugye, ott volt a Kelemen, akinek viszont nem volt hideg a lába. Kossuth pedig a vele együtt menekülő államkasszában találta meg hűséges társát.
   Velem is szóról szóra ez történt, csak egy szemernyit másképpen.
  Nem külföldön vagyok, hanem egy elvetemült kis faluban a világ végén. A helyiek azt hiszik, ez a világ közepe. Tévednek. Itt már a Föld sem gömbölyödik tovább, egyszerűen le lehet ugrani a pereméről, és irány a mennyország.
   Bár hűséges társban nekem sincs hiányom. Ők a szúnyogok. Nem értem, hogy lehetnek tengernyien, mikor ez csak a Duna partja. Ellenben sikeresen összebarátkoztam velük. Megszelídítettem őket. Lehet mondani, hogy a tenyeremből esznek. Meg mindenhonnan.
   Így nem hiányzik nekem egyetlen elvtársnő sem, sőt a Kelemen sem. Csak az államkassza.
   Hogy miért is vagyok itt? Hát, azért, mert van itt egy házikó egy kis kerttel, és ezt fogom rendbe hozni. Talán.
   Köztudott, hogy mindenhez értek. Elméletileg. A gyakorlat, az nem igazán megy. De hát azért van a szám, hogy kérdezzek. Tanácsot meg mindenki szívesen ad. Naná, csak ne kelljen csinálni.
   Nagyon fontos, hogy az ember be tudjon illeszkedni az idegenek közé. Ez esetben én vagyok az idegen. Vadidegen.
   Hol is kezdjem a beilleszkedést? Nyilván ott, ahol a sok munkában megfáradt ember megpihen. Tehát a kocsmában. Ide pont passzolok.
   Valami jó belépő kellene, hogy lássák az atyafiak, a pesti ember sem ityifityi.
   Akkor megpróbálkozom talán egy ilyennel:
   – Adjon Isten, jó munkát!
   Halk zúgolódás hallatszik a mocskos asztalok mögül.
   – Hékás – veti oda egy helybéli muzsik. – Tudod te, mi a jó munka? A borfejtés, meg az intimfodrászat.
   Azt hiszi a jópofa, hogy ledumált.
   – Figyu, öreg! – mondom neki. – Ez már nem menő a nagyvárosban.
   – Hát mi a menő, okoska? – kérdi a másik.
   – Hótrészegen, szeretkezés közben pénzt számolni.
   Elismerően bólogat a banda. Megnyertem a szívüket. De azért még közelebb kellene férkőzni az ártatlan lelkületükhöz.
   A tettek mezejére lépek, és a pulthoz.
   – Kérnék szépen valami könnyű alkoholos italt, tisztelettel! – lepem meg udvariasságommal a csapost.
   Röhögve elém tesz egy kölyökpezsgőt. De vicces vagy, apukám, gondolom.
   – Jóember – szólítom meg –, én nem kezet mosni jöttem a pulthoz, hanem inni. Adjon nekem, de ízibe, két deci pöttyös vizet, és kísérőnek egy deci portoricót.
   Rögtön oldottabb lett a légkör. Az asztalukhoz invitálnak. Befogadtak. Emelik a poharukat, és koccintunk. Ahogy felemelik a kezüket, érzem, hogy jó helyre kerültem. Emberspray márkájú izzadságszag érkezik a karok alól. Na, ezek aztán biztos tudnak valamit a munkáról.
   Vagy, egyszerre zárták el a vizet náluk.
   Itt az ideje, hogy tanácsot kérjek tőlük.
   – Srácok, segítsetek már nekem! – kérlelem őket.
   – Neked, öreg, mindenben – morajlik a szesztestvériség.
  – Szóval, csak néhány kérdésem lenne. Például, milyen mélyre kell rakni a fagycsapot? Csiszolhatom-e flexszel a faanyagot? Milyen pácot használjak az új kerítésre? Mennyi fűmag kell 30 m²-re? Kell-e mustármagot rakni a kovászos uborkába? Milyen napokon lehet égetni a gazt?
   Elcsendesednek. Fogalmuk sincs, miről beszélek. Azt hiszik, ufót ültettek maguk közé.
  Na, ezek sem a munkától büdösek, gondolom, majd elbúcsúzom új barátaimtól, és hazaballagok.
   Akkor nézzem csak már, mi dolgom lesz itt.
   Bármerre is nézek, a ház ki sem látszik a tennivalóból.
  Kezdjük az elején. Beázik a pala a lapos tetőn. Semmi vész, ez nekem smafu. Nyúlok a létráért. Sehol. Ő is illegben van, úgy tűnik. Tudtam, hogy nem lett volna szabad magára hagynom. Ahogy a közmondás tartja: A létrának két lába van, mégis elsétál.
   Elmegyek a gondnokhoz, és lízingelek egyet. Valahogy így:
   – Te Bangyi! Kéne egy létra, mit szólsz ehhez?
   – Nekem van – mondja.
   – Na, az pont jó a lábamra, szeretném elkérni – esdeklem.
   Odaadja.
   Felmászom a tetőre. Térdig érnek a környező fákról lehullott levelek.
 Ezek a fák valószínűleg orvosi ellenjavallatra nőttek itt ki. Úgynevezett algériai hapcifák, amiknek a pollenjeitől könnybe lábad az ember orra.
   Röpke három óra alatt letakarítom a tetőt, és előkerülnek a beázás tettesei. A hajdani megbízható iparos az összes szöget úgy verte bele a palába, hogy mellette félcentis lukak vannak. Már Jézusnak is gondjai voltak a szögekkel, akkor miért ne lenne egy román iparos Mekk Eleknek?
   Tető kivégezve, de újabb kihívások várnak.
  Elek nagymester, azt leszámítva, hogy húsz centi mélyre tette a fagycsapot, még megfejelte azzal, hogy a rövidnek tűnő csövet, huszáros megoldással, egy darab slaggal toldotta meg, és két drótot tekert rájuk illesztés helyett. Isteni szerencse, hogy mindez a vízóra előtt történt.
   De akkor is a kurva anyját.  
   Ráment fél napom, mire megcsináltam.
   Kikapcsolódásképpen egy kis kerti munkára vágytam. És álmaim valóra váltak. Van kert, és van gaz. Párom amolyan windsori típusú gyepre gondolt. Én is. De arra nem, hogy nekem kell megcsinálnom. Azt mondják a helybéli gyepmesterek, hogy először fel kell ásni, majd valamit még egy kapa nevű szerszámmal is igazítani kell rajta. Azt már nem tudom, hogy mit.
   Van a fűmag csomagolásán egy kotta. Megpróbálom pontról pontra úgy csinálni, ahogy írva vagyon.
   Tehát ásás. Van egy szerszám, annak az oldalát kell taposni. Na, ez az ásó. Ehhez persze nem adtak kottát. Csinálom, ahogy gondolom. Ráállok, mint az egykerekű bringára, és összeugrálom a kertet. Nem nagy kunszt.
   Akkor aztán itt ez a fűmag. Ezzel tuti, hogy hülyére vettek. Kibontom, és mit látnak szemeim? Tengernyi fehér köménymagot. Vajon a fehér magból hogyan lesz zöld fű? Nyilván sehogy. Már nem is bánom, legfeljebb ha megérik, vagy mi, akkor csinálok belőle nyári hóembert.
   És akkor még azt is írja a tanácsadó papír, hogy a madarak szeretik felcsipegetni a magokat, ezért el kell riasztani őket. Ez a legkevesebb. Kiírom egy papírra, hogy hess, és feltűzöm egy gallyra.
   Szeretek itt, vidéken. Az ember annyi mindent megtanulhat, amiről Pesten fogalmunk sincs.
    Például itt ballag előttem egy nagydarab állat. Se nem ugat, se nem nyávog. Vajon mi a fene lehet ez? Ja, és időnként egy frizbi pottyan le a hátuljából a porba. Valaki kisegít, és elárulja, hogy ez a tehén. Meglehet. De én nem ilyennek gondoltam. Ráadásul nem is fehér. Amúgy praktikus állat, mert egy liter tejéből a lelékeny helybéliek két kiló túrót, mintegy öt kiló sajtot, néhány doboz tejfölt, egy kis tejszínt és pár üveg eperdzsemet tudnak csinálni.
   Aztán van itt még vidéken a kéményeken egy féllábú madár. Amúgy gólyának hívják. Szegényke, nem csoda, hogy nem tud lejönni ilyen kevés lábbal békát irtani. Ez pedig elég baj, mert éjjelente undorító flattyok hada üvöltözik az ablakom alatt. Itt ezt kuruttyolásnak hívják. A békák meg állítólag a szúnyogokat irtják, de e helyett nekik csak a pofájuk jár.
   Érdekes, hogy itt, falun semmi nem úgy történik, ahogy az iskolában tanultuk. Mert a paraszt ahelyett, hogy arca verítékével öntözné a földet, naphosszat a kocsmában várja, hogy essen, vagy elálljon az eső. A gólyának például csak egy lába van, és esze ágában sincs békát fogni. A békáknak semmi kedvük szúnyogokat kapdosni, a szúnyogok viszont belém habarodtak.
   Én is csak eldumálom az időt, pedig három kiló uborkát vettem. Kovászos uborkát fogok gyártani. Bár csináltam már néhányszor, de itt biztos kapok valami jó receptet, hogy milyen az igazi, hamisítatlan kovi ubi.
  Tegyen bele sok fokhagymát, így az egyik. Tegyen a tetejére barna kenyeret, így a másik. Kell egy kis mustármag is, így a harmadik. Tegyen az aljára egy krumplit.  Itt tiltakozom, hiszen az már rakott krumpli. Nem is érdekelnek tovább a jó tanácsok. Azt teszek bele, amit senki sem mondott. Először is uborkát, majd kaprot. Már csak egy gondom van, de az elég nagy. Nem fér a kezem az üvegbe.
   De megoldom. Senki nem fogja észrevenni, ha levágom az üveg alját, hiszen úgyis átlátszó marad. Legfeljebb néhány cseppel több sós víz kell majd bele. 

 Fotó: ZT