Írta: Czimbula Novák Ibolya
Dr. Bihari Albertné Jolikának
„Csonka hangján sírva vigadásnak
Mesélsz nekünk igaz magyar mesét,
Hogy megszépül szavadra mind a bánat,
S tündéri távlat lesz a messzeség.”
(Juhász Gyula: Krúdy Gyulának)
Jolán napi alkonyat volt. Váratlanul, nagyon lágyan, csendben elkezdtek hullani az első korai hópelyhek. Alig láthatón, félve érkeztek, majd dudorászva, táncot lejtve hullongtak, az utca szürke kövezetére érve összekapaszkodtak. Kis idő múltán elmúlott a homály okozta színtelenség, és minden fehér lett, vakítón hófehér. Új formát is öltve ezzel fehérbe öltöztek a parkban a fák, a bokrok, 7. emeleti szobámból ráláttam, hogy a máskor szomorkásnak tűnő háztetők is. A fehérség tiszta fénye, mint porcukros varázslat áradt be otthonom panoráma ablakain. Micsoda gyönyörűsége az életemnek a távfűtéses meleg szoba csendjében elidőzve, résnyire összezárt szempilláimon át karosszékből figyelni az odakint megeredő szikrázó hóesést, és megidézni hozzá szép emlékeket: akár a saját, akár könyveim múltbeli történeteiből.
Ekkor mintha Szindbád élő alakja, Szécsény-kovácsi Krúdy Gyula, a nagy prózai lírikus érkezett volna vizitbe, aki már számomra is álomvilág, egy különös típusa a magyarságnak. Tudom, az idő már rég megette a hozzá hasonló teremtményeket, akiknek minden hibája, különcsége mulattatott, akik úgy voltak szeretetre méltók, amilyenek éppen voltak. Mert ők a mi magyarjaink a letűnt dzsentri világból. Vendégem nagy műveltségű, éles eszű ember – különben mit is kereshetett volna meghitt otthonomban –, aki anno’ talán épp azért menekült a kocsmák, a kávéházak világába, annak füstös atmoszférájába, mert szüntelen önazonosságát kereste, de nem volt képes megtalálni sem családjában, sem pedig a kisvárosi társadalmakban.
Napjaink figyelmet felkeltő új embertípusát, a módit, a szórakozást, a mesélnivalókat már más történelmi idő, a globalizálódó világ termeli, az ideált a televízió, internet, a celebvilág, a semmiből lett vagyonosodottak eléggé széles köre teremti, közöttük a diszkó fény módra vibráló, kimeríthetetlen ötlettel bíró politikusokkal, miközben a világ rohan, száguld, egyre csak forr, formálódik. A műélvezők és annak művelői számára a kultúra minden szegmense jelen van, közöttük az irodalom is soha nem látott intenzitással. A kultúra piacában nyugaton az alkotókról kimondják, ki legyen az, aki jó, a többi pedig had vesszen. A hazai kultúránkba elvileg még beleférhet, hogy sokan legyenek és megférjenek a kortárs alkotók egymás mellett, hisz genetikailag tehetséges nép ez a magyar, a tények és a kóbor szél hozta-vitte hírek szerint is. Itt van például a tudományos világunk…Túl sok itt a fóka és kevés hozzá a hal!
Talán annyira nem is volt rossz az a századokon át mozdulatlan idő, amikor a biblia mellett a legnépszerűbb kötelező erővel bíró írást, a Gergely naptárt forgatva élhettek az emberek. Amikor még nem is éltek egyébért a mi jó magyarjaink, minthogy várták az ünnep- és a vásárnapokat. Mikor a téli idők adta „munkátlanságot” főként vigalommal igyekeztek elütni.
– Persze-persze! Ámde más idők kellettek ahhoz, Kedves! – pontosított a kabátját, kalapját a folyosói gardróbba elhelyező Ezeregyéjszakás.
– Gondtalanabb, lényegesen nyugodtabb idők! – zökkentett ki vendégem a hajlamom szerint erősen elkalandozó és szétterülő gondolataimból.
Arcomra sebtében felöltöttem a vidámabb és kedvesen érdeklődő mosolyom – amiről persze a hódítás szándéka nélkül is tudom, hogy jól állna az a szimpla hétnapokra is,azt, amit barátaim, ismerőseim feddése szerint többnyire ünnepnapokra tartogatok. Legyen hát ünnep!
– Nagyon meghitt, kellemes és friss itt önnél, ám pillanatnyi kedvem valami október végi őszi hangulatra vágyna – mondta ezt fáradt szemeiben tele őszinteséggel. – Olyanra, amiben nagyon elszomorodhatnék, olyanképpen, mint mióta csak az eszemet tudom, hogy szomorú voltam, ugyanakkor meglehetősen boldog. Mert tudja-e azt kedves Tavaszi Kisvirág, hogy számomra a természet az apja és anyja mindennek? Mert ezen kívül egyszer úgyis elmarad minden öröm az emberek mögül. Aztán mindent el is felejtünk az idő múlásával, legfőképpen érzéseinket. Alig emlékszünk olykor, hogy az a bizonyos nagy Ő szerelem volt-e az életben, vagy csupán szerelem iránti örök vágyakozás. Ahogy elnézem Kegyedet, egy különös mosoly most mégis csak eszembe jutott:
– Hajh! Úgy mosolygott rám… Olyan nagyon fájdalmasan, de mégis boldogsággal teli kíváncsisággal, tartózkodva, de mégis azzal a titkos reménnyel várakozva, hogy talán mégis-mégis kifejlődhetne ebből valami komolyabb dolog.
Leforrázva éreztem hirtelen magam. Talán az arcomról olvas, talán ennyire nyilvánvalóan ez látszana rajtam? Leplezve zavaromat, frissen sütött sajtos-magvas pogácsámat és gyümölcsteát kínáltam neki.
– Látja mennyire megkopott lettem!? Épp betegeskedem – kezdte a kitárulkozó beszélgetést a szíves fogadtatásra. – Csupán múltam emlékeiből éldegélek mostanra. Mit is mondhatnék el a még megmaradt gourmet valómban önnek? Szinte tudni vélik, hogy szerettem a lányokat, az asszonyokat, bár közöttük főként elvetemült szélhámos és dorbézoló ember hírében álltam. De mostanra azt bizton tudom: senkit sem szerettem és talán- tán engem sem szeretett senki... Éjszakába nyúló, kölcsönösen megnyíló beszédes alkalom volt ez, valósnak tűnő, szép hangulatú, akácméztől édes, teáskanál csengettyűs tél eleji este. Annyit beszéltünk, mintha hullásra készülődő falevelek lennénk, akik utoljára még egy kellemeset elbeszélgethetnek.
– Csitt-csitt! – érintette ujjával érzéki alsó ajkát –, engedje, hogy a továbbiakban csak én beszéljek…
Engedtem persze, ideje lett intelligensen hallgatnom a továbbiakban. Bár én az utazgatásairól szerettem volna faggatni, hagytam, hogy ezen az estén kéjelegve dúskáljon a maga nagy boldogtalanságában. Valamiért egyre a nőkkel kapcsolatos emlékeit hozta szóba:
– Volt az életemben egy barna asszony, Zella. Szemei fénylők, mint a hold fényében vagy folyó tükrében az esti csillagok. A színház erkélyén, társaságban pillantottuk meg egymást először. Már a tekintetünk is akaratlanul vonzotta egymást. A férje kártyajátékos volt, hozzám hasonló szenvedéllyel, aki jóllehet, kerülte az italozást és az egyéb földi élvezeteket, aki egy nagyobb nyeremény reményében játszott, hogy három gyermeke számára az elkártyázott tisztes életformát újra megteremtse. Felesége ékszerei hónapok óta várakoztak kiváltásra a zálogházban akkoriban. Ezek is mind közrejátszottak, hogy a jobbsorsra érdemest a karjaimba űzzék. Rám várt mindenkor, mikor a férje éjszakába nyúlóan a kártyaasztalnál mulatta az időt és reménykedett. A füttyjelünkre, melyet, ha feléjük haladtam és észrevett, azonnal ablakhoz rohant és jelezte, ha épp magához engedhetett. Istenem, milyen bolond szerelmes is voltam akkor, legalább is azt hittem, az vagyok. Mikor megláttam drága gyönyörű arcát, a tarkójáról lebomló hajzuhatagot, ha rám nézett, ahogy a nevem suttogta: Gyuszkó! Mikor olyan lágy és odaadó volt, amint akadozó lélegzettel suttogta: – Te édes drága, te-te mindenségem. Te jó, te rossz, te csoda, te szélhámos csavargó... Hát ennyire tudsz te szeretni engem…? És csókolt, mintha előtte soha életében nem csókolt volna még. Mindig messziről elérte a fülét az utcáról hallatszó kocsi robogás, ha ismerős konflisuk lópatkói kopogtak a csöndes éjszakában. Ezért biztonságosan, elégedetten, nyugodtan távozhattam. Hazaérve még tovább szerethettem, lázasan ölelhettem, csókolhattam a kispárnám, míg boldog boldogtalanságomban elaludtam.
Az elálmosodottság jeleivel arcomon, finomra hangoltan elnyomva az ásítást, felsóhajtottam. Rövid időn belül úriemberként meghajolva és kézcsókot lehelve el is búcsúzott, szállodai szállására tért. Határozottan látszott rajta, éreztem: a vér olykor még járkál szomjas ereiben, mikor csupán egy kéz érintésére is az álom talán gyógyítóbb és pihentetőbb lehetett számára.
Pár hónappal később paszpólozott felöltője gomblyukában egy szál gyöngyvirággal, arcán halovány mosollyal, kezeit mellén összekulcsolva, lehunyt szemmel, ágyán mozdulatlan találták Őt. Tavaszi nyirkos, hűvös öleléssel, orgonaillatú sóhajtással borult rá a májusi hajnal.
Milyen jó az Isten! Mert még a csillaghullásban, a bánatban sem állítja meg a Napot az égen.
