Írta: Ozsváth Sándor
Történelmünk útjain...
A Keletiből még pontosan indul a belgrádi gyors, később aztán komótosan, a határon túl már szinte döcögve, nyílt pályán is meg-megállva, úgyhogy van idő társalogni, meg gyönyörködni a kunsági, bácskai tájban. Újvidékre megyek, az Apáczai Nyári Akadémiára hívtak előadást tartani. Tíz éve járok a Vajdaságba, magyar pedagógusokhoz, Szabadka, Zenta, Újvidék főbb „állomáshelyeim”.
A kupéban eleinte négyen ülünk, az ablaknál két húsz év körüli fiú, szerbül társalognak, szemben velem szépkorú férfiú (ő csak Kiskőrösig utazik). Később még két szerb lány kéredzkedik be, egyikőjük tört magyarsággal kérdi: Novi Sadig lehet? Elfoglalják a közbülső helyeket, s a négy fiatal rövidesen vidám társalgásba kezd. Feltűnik, hogy a szerb csacsogás közben a fiúk milyen szabatosan használják a magyar megnevezéseket (Móri borozó, Nyugati aluljáró). Kiskőrös előtt szedelőzködni kezd útitársunk, mire a fiúk gyermekesen hangos csókolommal, a „novisados” lány meg viszláttal búcsúzik tőle.
Kelebián jópofizik a határőr: – Útlevél, majd gatyavizsgálat következik, de az már a kollégám dolga lesz! – bök a mögötte álló fiatal fináncra. A határon ilyenkor kötelező kényszerű ácsorgást kihasználva, no meg hogy oldódjon az iménti feszültség, rákérdezek a magyar szóra. A két fiú hibátlan magyarra vált, a lányok egyike hallgat, a „bekéredzkedő” néha bele-beleszól társalgásunkba.
Igor és Zsolt
Mindkét fiú tősgyökeres újvidéki, gyermekkori jóbarátok. Igor a Corvinus Egyetem hallgatója, éppen tárgyalástechnikából vizsgázott, s most nagyszüleihez utazik – haza. Apja-anyja szerb, felmenői közül csak egyik nagyanyja volt magyar. Jugoszlávia szétesése után az apa terménykereskedésbe kezd, egészen Moszkváig löki az üzlet lendülete, három év múlva azonban visszajönnek, de nem Szerbiába, hanem a nyugalmasabb Pestre. Igor itt kezdi iskoláit, minden osztályt magyarul jár, itt érettségizik, itt jár egyetemre. Mint magyar állampolgár, most magyar útlevéllel látogat szülőföldjére. Zsolt viszont – Igor szavaival élve – „fullmagyar”, s minden felmenője az. Újvidéken óvodától érettségiig magyarul tanult. Mint szerb állampolgár, szerb útlevéllel ingázik, Pesten, a Zeneakadémia trombita szakán tanul. Ha együtt vannak, többnyire szerbül beszélnek (Igor az óvodában még egy szót sem tudott magyarul, de Zsolt már gagyogott szerbül, ezért használják máig megismerkedésük nyelvét).
A magyarul is próbálkozó lány szintén újvidéki, minden őse szerb, de szülei – az otthoni bizonytalan körülmények miatt – jobbnak látták, ha Pesten folytatja tanulmányait angolul, a Közép-európai Egyetemen. A másik lány belgrádi, szociológusnak készül, tíz éve költöztek ki Koszovóból. Szeret Pestre jönni, s nemcsak a barátnője miatt…
Szabadkára érve szinte egyszerre cserélnek kártyát a mobiltelefonban, innentől, elvétve már csak Zsolt beszél magyarul.
A Dusana Danilovicán
Barátaim tulajdonképpen nem is újvidékiek, a már nyugdíjas házaspár, Júlia és Josif bácskai magyar falvakból került a nagyvárosba (József örök bosszúsága, hogy elvett keresztnevét nem tudta visszaszerezni). Aktív korban az asszony tanítónő volt, a férj meg technikus. Fiuk Magyarországra nősült, családjával Debrecenben él, de munkája Pozsonyhoz köti. Hetente ingázik lakó-és munkahelye között, két-háromhavonta meg a Pozsony-Debrecen-Újvidék háromszöget járja. Már lányuk is kiröpült, párjával a helyi magyar médiát erősítik. Barátaim most a feleség 92 éves édesanyjával élnek együtt a Dusana Danilovica utca egyik háromemeletes házának földszintjén. Teraszukról rögtön az előkertbe léphet az ember, a gondozott, virágos környezet így szinte egy kertes ház illúzióját kelti. Elmesélem nekik odautam történetét, s esetemet a négy fiatallal. Csak mosolyognak. Ez mind semmi, mondják, ebben a lépcsőházban 16 család lakik, s a házaspárok közül egyedül mi vagyunk azonos nemzetiségűek, máshol mindenütt vegyes felállás van! S már sorolják is lakásról-lakásra: szerb-magyar, horvát-szerb, román-szerb, szlovák-román, szerb-szlovák, szerb-ruszin…
A Tarcal-hegyen
E néven, a helybéli magyarokon kívül, már senki sem ismeri az egykori Szerémség szelíd hegyvonulatát. Mai neve
Fruska Gora - hozzáértők szerint Franska Gora (francia hegy) volt közbülső neve, a „keresztségben” is utalva a szőlőtelepítő ősökre. Valaha királyaink és előkelőink itták a Tarcal-hegy levét, Tokaj szőlővesszei csak később, régi dicsőségünk múltán, a török-korban váltak ismertebbé s külhonban is kedveltté. Az Apáczai Nyári Akadémia hallgatóival, köztük erdélyi és felvidéki kollégákkal is, történelmi tájon járunk hát!
A Duna túlpartján, Péterváradot, a Monarchia legnagyobb erődjét magunk mögött hagyva érkezünk Szerémségbe. Újvidéki tanár és szabadkai orvos idegenvezetőnk minden szegletét ismeri a vidéknek, elbeszéléseik révén egy délutánra visszaröpülünk az Anjouk, a Hunyadiak, a Jagellók korába meg a hódoltság világába. A redneki várhegyre felkapaszkodva otthonosan tekintünk szét, mintha Zemplénben lennénk!
Imitt-amott még él néhány százaléknyi magyar! A szórványok szórványán járunk. A történelmi vár alatt, a névadó település régi temetőjében, hova még ötven évvel ezelőtt is temetkeztek, szerb, német, cseh és magyar családnevekre találunk. Utóbbiak márvány vagy kovácsoltvas sírjeléről már rég lehullt az ékezet - nem kellett ehhez egy magyar bányásznak Ohioig tántorognia! Néhány fennmaradt sínpár, rajta a Diósgyőr 1889-felirattal, mégis inkább a boldog békeidőre emlékezteti az utazót.
Nóra és Emília
Hazajövet a belgrádi gyors már eleve húsz perces késéssel érkezi az újvidéki állomásra. Nóra személyében kedvesen beszédes útitársam akad. Bácskatopolyai, elsőéves az újvidéki orvoskaron, most vizsgázott, de még nem tudja az eredményt. Küszködik a szerb szakszókinccsel, gúnyolják is érte diáktársai meg tanárai, de fogadkozik, megbirkózik vele, nagyobb akadályokat is leküzdött már. Szerbiában, multikulturális (ez Tito kedvenc jelzője volt!) közegben, újjáéledő nacionalizmus közepette, bizony nem könnyű magyarnak lenni! Nem is a mi szerbjeinkkel van baj, mondja, s ezt már mások is ugyanígy állították elébb, hanem az elszakadt területekről idesodródókkal. Ők semmit sem tudnak rólunk, az a közvélekedés, hogy ’56 után menekültünk Szerbia földjére. De nem elég, hogy ilyen sokszínűek vagyunk, még a vallási megosztottság is… Újabban meg a szekták hódítanak, Bácskatopolyán például a golgotások. Mint megtudom, ez egy angol nyelvterületről frissen idevetődött szekta, néger prédikátorral térítenek, ki éppen Nóra egyik volt tanárnőjét vette feleségül, meglehetős megrökönyödést 
keltve a helyiekben, s már gyermekük is van.
Szabadkáig gyönyörködhetek a szépen művelt földekben, a méretes górékban, a régi, jellegzetesen magyaros meg svábos portákban.
Emília, új útitársam, vőlegényéhez jön át Kiskunhalasra, ki ott hivatásos katona. Végzős mérnökhallgató Szabadkán, a házasságkötés után szívesen áttelepülne Magyarországra. Szülei elváltak, előtte több mint húsz évig Németországban dolgoztak, vendégmunkásként. Apja német nyugdíjat kap, anyjáét most intézik. Óvodás korában gyakran volt kint velük, beszéli is a nyelvet, de Csókán, hol nagyszülei nevelték, magyar iskolába járt. Boldog, mert a vőlegény famíliája befogadta, leányuknak tekintik, s szeretne már ő is végre rendezett, igazi, békés családban élni.
A Belgrád-Prága gyors meg-megáll a nyílt pályán, Szabadszállás után húsz percet is várakozunk két ellenvonatra. A Balkánra, Európa egyik legfontosabb közlekedési vonalán, egy sínpár vezet. Átlagsebességünk 45-50 km/óra. Majd másfél órás késéssel érkezünk Budapestre.
Fotók (a szerző felvételei):
Rednek vára a Tarcal-hegyen
Magyar sírok szerémségi temetőben
Magyar vasúti sínek Délvidéken
