Írta: Gaálné Lőrinczi Éva
Szürke nap virradt fel. Megnézte az ágy mellett álló szekrénykén az órát, meglepődött, hogy ilyen sokáig aludt. Már nyolc órát mutatott a régi szerkezet. Lassan megmozgatta fájós tagjait, a derekát. Talán fel kellene kelni, de nem akaródzott a hideg szobában kibújni a meleg dunyha alól. Valamikor hajnalban kidobta az ágy, mostanában pedig alig bír ilyen későn kimászni. Igaz, minek is kelne fel korábban? Amióta teljesen egyedül maradt, reggelit sem kell készítenie. Az a kis pirítós gyorsan elkészül a gáztűzhelyre tett lemezen – még meleget is ad –, és a tegnapi teából is van még egy csészére való, az is megmelegszik a régi kávé-kiöntőben.
Aztán eszébe jutott, hogy el kell mennie a boltba, mert a kenyere is elfogyott. Az este minden zsebét kiforgatta, mire a kenyérre és a liter tejre valót összeszedte. Ez neki elég lesz egy hétre, mert csak akkor jön a postás a nyugdíjjal. Bár, addig még egy vasárnap is lesz! Hétköznapokon hoznak ebédet, ha azt beosztja, sokszor még vacsora is van belőle. Kevés kell már neki. Igaz, nem mindig ízlik, de a meleg leveske – ami általában egyforma, és alig van benne egy kis zöldség és tészta – legalább átjárja fázós tagjait. Hét végén azonban magának kell valamit készíteni. Talán egy kis rántott leveshez még van egy kevéske liszt, még egy pár krumplit, hagymát is talál a kamrában paprikás kolompérnak. Azt nagyon szerette régen is, igaz, akkor egy darabka kolbásszal megbolondította, szaggatott bele egy kis galuskát. Apjuk is megnyalta utána mind a tíz ujját! Jó lesz az vasárnapra! Ha jön a nyugdíj, a számlákra félreteszi a pénzt, a többit beosztja. Igaz, a fogához kell verni a garast, de vesz lisztet, cukrot, olajat, krumplit, hagymát, zöldséget, hogy ne legyen a kamrája teljesen üres. Az Istenke megsegítette ezidáig, még mindig volt vacsorája. A déli maradék is megteszi, vagy egy kis zsíros kenyér egy almával. Az öreg fa termett még egy pár kukacos almát, de ez legalább nem permetes. Vékony szeletekre vágja, így elbírnak vele a megmaradt fogai. A száraz kenyér is jó, ha beleaprítja egy kis rántott levesbe, akkor az is elfogy.
A gázt csak estére veszi fel, mert a kicsi nyugdíjból nem tudná másképpen kifizetni. Azt mondták a hivatalban, azért kicsi a nyugdíj, mert hogy soha nem dolgozott. Akkor mivel telt el az élete? A keze mindig munkával volt tele, az udvar jószággal, a kertjének meg csodájára jártak a szomszédok. Nem volt abban egy szál gaz sem! A virágoskertje pedig a legszebb volt az utcában!
Gyermekekkel nem áldotta meg a házasságukat a Jóisten, de nagyon szép életet adott nekik. Olyan embere volt, aki így is megbecsülte, csak már nagyon sok éve magára hagyta. Azóta egyedül tengeti a napjait. Soha nem gondolta, hogy ennyi évet képes lesz a párja nélkül átvészelni. Becsülettel eltemette, szép sírkövet is állíttatott neki, ahol az ő helye is megvan. Bár nagyon kicsi nyugdíjat kapott az ura után, eddig még elvolt. Azt nehezen értette meg, hogy a temetés után megmaradt pénzét szinte mind be kellett fizetni az államnak, hogy a két kezükkel összekapart házacska teljesen az övé legyen. Azt mondták, csak a fele az övé! Hát kié lenne a másik fele? Együtt építették, sokat dolgozott ő is érte.
Még fiatal volt akkor, amikor az embere elment, a hatvanat sem töltötte be. A ház körüli udvar és kert két kezének köszönhetően ellátta mindennel. Nem szűkölködött soha. Sok év telt el azóta, de már nem ura semminek. Hiába kínálta a kertet, hogy odaadná bérbe, nem kellett senkinek. Nem szeretnek már az emberek kapálni, kerttel vesződni!
Még ketten voltak, amikor a gázt is bevezettették, így a fűtéssel nem kell fáradnia. Egy cserépkályhának pedig örülne, de úgy sem bírná már a vele járó fabehordást, tűzrakást. A gázzal pedig nagyon kell spórolni, ezért csak estére veszi fel a gyújtólángot. Ilyenkor odaül a konvektor elé a régi fotelba, és átmelegíti magát. Jövő karácsonykor – ha eléri – kilencven éves lesz. Igazából nem vágyik már élni, de azt mondták, hogy aki betölti ezt a kort, az sok pénzt kap születésnapjára. Az a pénz pedig nagyon jól jönne! Talán még a temetésére is elég lenne, mert bizony már senki sincs az egykori nagy családból, aki közeli rokon lenne. A testvérei is elmentek már mind, azok gyermekei pedig pont úgy küszködnek a mindennapokért, mint ő. Felöltözött, elfogyasztotta szerény reggelijét, és elindult a boltba. Még bot nélkül is tudott ilyen rövid utat menni, de a járása eléggé bizonytalan lett az utóbbi időben. A feje mindig félre vitte, ha hátulról látták, mintha részeg lenne.
Az üzletben elvette a kenyeret, a tejet, és beállt a pénztárhoz. Nem voltak most sokan, előtte nem is volt senki, csak mögé állt be pár ember. Az ujjai nehezen engedelmeskedtek, ezért kiborította a pénzét a pultra, de hirtelen beleállt az ijedség. Mi van, ha rosszul számolta meg a forintjait, ha drágább kenyeret vagy tejet vett el? Izgatottan figyelte, amíg a pénztáros rakta a tíz és ötforintosokat. A mögötte álló hirtelen lehajolt – közben őt is meglökte egy kicsit –, és felvett valamit a földről. – Mama – reccsent rá –, maga meg szemetel? Ijedten fordult hátra, egy eléggé mogorva kinézetű, nagydarab férfi állt mögötte. – Én nem szoktam szemetelni – mondta halkan –, mire a férfi a kezében lobogtatott ötezrest átnyújtotta neki. – Láttam – mondta –, hogy elejtette a pénzét. Riadtan tiltakozott, nem az ő pénze, felelte, de akkor a férfi még mogorvább lett. Szinte gorombán mondta, ne tartsa itt fel a sort, sietne, már mióta áll itt azért a kis kenyérért… Nagyon zavarban volt, mert egyre többen álltak a pénztárnál, a pénztáros már a férfi vásárlását ütötte be, és neki mennie kellett, hogy elférjenek tőle. Zavarodottan fogta még mindig a pénzt a kezében, és hallotta, hogy többen dicsérik a becsületes vásárlót, aki nem tette el egy öregasszony pénzét. Reszketett a láb alatta, nem tudta mit csináljon. Szinte tántorgott, amikor kiment az üzletből. Ezt a pénz nem az övé, ebben biztos volt, de akkor kié lehet? Tétova mozdulattal tette a zsebébe. Nem tudott megnyugodni. Mi van, ha olyan vesztette el, aki a gyermekeinek nem tud most vacsorát venni? Vagy egy másik szegény, akinek talán gyógyszerre kellett? Nem élnek a környéken gazdagok! Édes Istenem! Most mi legyen? Lassan hazaért.
Meghozták az ebédet, kezdett megnyugodni. Minden esetre a pénz félreteszi, nem költi el, mert hátha keresi majd valaki. A boltban ismerik őt, és ha legközelebb megy, megkérdezi a pénztárost, hogy nem lett-e gazdája a pénznek. Ebben megnyugodott. Lassan besötétedett, felvette a konvektort, odahúzta a régi fotelt, betakarózott az ócska pléddel, és lassan elszenderedett. Álmában is a mögötte álló embert látta. De az most mosolygott rá, mikor a pénzt átnyújtotta neki. Felriadt, és különös álmán gondolkodott. Valahogy teljesen megnyugodott, biztos volt benne, hogy csoda történt vele ma abban a boltban! Elmúlt a rosszkedve, és megmelegítette az ebéd maradékát. Rendet tett maga körül, mindig így szokta – nem tudhatja, megengedi-e a Jóisten, hogy rávirradjon. Lesz-e neki még reggel? Ne találjanak mosatlant, rendetlenséget, akik rálelnek. Bekapcsolta a tévét, mert még hosszú az este. A híreket meg szokta nézni, de egyre jobban rémíti a sok szörnyűség, ami van a világban. Talán nem is kellene ezt néznie. A kívánságműsort és régi jó filmeket, a Röpülj pávát, azt nagyon szereti. A lövöldözős filmeket nem nézi meg, inkább korán lefekszik, ha nincs olyan, amit szívesen látna. A fürdőszobában ritkán melegít be, a mosakodást a szobában, lavórban oldja meg. A kádba már nem mer bemenni, mert legutóbb alig tudott kimászni belőle. A fűtést is lekapcsolja éjszakára, az ágyban jó meleg van. Bizony mégiscsak okos volt, hogy nem adta el a dunyhát a tallusoknak a nyáron!
Sokáig gondolkodott a mai nap történésén az ágyban, és egyre inkább úgy érezte, azt az ötezrest neki küldte Valaki, az az övé. De nem herdálja el! Vigyáz rá, és ha addig nem jelentkezik érte senki, karácsonyra finom ebédet fog főzni. A csirke far-hát jó lesz levesnek, jó puha grízgaluskát szaggat bele, és csirkecombot vesz paprikásnak. Talán vesz egy kis szaloncukrot is, zseléset, mert azt szereti. 2-3 banán is jó lenne! No, majd meggondolja még addig!
Utolsó gondolataival még hálát adott Istenének a mai napért, azért, hogy nem szorul mások gondozására, és nem tehetetlenül éli napjait. Aztán elmerült a hatalmas álom-óceánban, mint egy megbékélt kisgyermek.
