Írta: Kulcsár Attila
Az ócskapiacon ismerkedtünk meg. Én csak akkor megyek ki oda, ha valamire szükségem van, mert ott biztosan találok hozzá hasonlót. Ha nem szombaton, akkor hetek múlva. Mindig kiengednek engem egyedül is, mert nem tévedek el már harminc évesen.
Így voltam a gyertyakoppantóval is. Miután az advent végén elfújtam a gyertyákat, akkora erővel zúdítottam a levegőt a viasz rudak felolvadt tányérjára, hogy azok szertefröccsenve az ünnepi damaszt abroszon eltávolíthatatlan színes foltokat hagytak. Ha nincs az a karácsonyi békesség, nem is tudom mit kaptam volna a Zsuzsika nénitől, a gondozó anyukámtól. De így is jól kigondoltam, hogy mi a dolgom, venni kell egy gyertyakoppantót. Ez egy rézből készült kis harang hosszú nyéllel, amivel leborítva az égő gyertyát, az azonnal elalszik, még füstölni sincs ideje. Van pénzem ilyesmire. Kaptam kárpótlást, amikor elgázoltak, és összezavarodtam. Találtam is egy ilyen koppantót, mert itt minden megtalálható. Azóta szent a béke az otthonban. A festmények is érdekelnek, mert a szobámban olyan üresek a falak. Egy Jézus az olajfák hegyén nagyon hiányzik a nappaliból, és egy Lavórban pancsoló Vénusz a fürdőszoba hátfalán.
A zsibogóban figyelt fel rám egy bácsi: – Látom, maga is műgyűjtő – szólított meg. – Vigyázzon, ezek nem eredeti Botticellik! Itt nagyon kevés valódi festmény van, a legtöbb giccs, másolat vagy rossz utánzat. És kortárs művészeti alkotást ne is keressen!
– Tudom – nyugtattam meg –, nem vagyok én olyan buta.
És azóta is üres a falam az ágyam felett.
Így kezdődött az ismeretségünk, és egy év múlva azt mondta Karcsi bácsi, hogy ha tudok titkot tartani, elvisz egy igazi aukcióra, ahol nagyban cserélnek gazdát az igazi remekművek.
– Esküdj meg, hogy amit itt látsz, soha nem mondja el senkinek! – figyelmeztetett odafelé menet. – A műgyűjtők nem szeretik a nyilvánosságot. Ezek általában gazdag emberek. A vagyonuk eredetét senki ne firtassa! Annyi az irigy ember. A kincsek is titokban cserélnek gazdát. Nem jó a műkincsrablók figyelmét se felkelteni, de az se szerencsés, ha egy-egy galéria évszázadok óta keresett képe kalapács alá kerül. És ott vannak az adóhatóságok. Ezek az adásvételek nem szoktak a látókörükbe kerülni. Nem hiányzik senkinek. Se az örökösnek, se az eladónak, se a vevőnek.
– Oké – mondtam –, ha odazárják a kezem az ajtó sarkához, akkor se mondom el senkinek, nekem csak egy állatos kép kellene már, a szarvasagancs alá, amit a Pista bácsitól kaptam, amikor biciklivel elütöttem egy kutyát, hogy addig is legyen egy trófeám, amíg egy őzet el nem ütök.
Autóval mentünk, ő vezetett, úttalan dűlő utakon, azt se tudtam, hol járunk. Végül egy akácerdő közepén lévő tanyánál álltunk meg. Volt ott már tíz másik kocsi is.
A bejáratnál elvettek tőlünk minden fémes tárgyat, fényképező gépet, tabletet, mobilt, csak bankkártyát engedtek bevinni, főleg a Karcsi bácsinak. Én bevihettem a sörnyitómat.
Beültünk, és kiderült, hogy minden csak virtuálisan látható, mint a moziban. Az aukció vezetője kivetítette egy képernyőre az árverésre szánt tárgyakat és műalkotásokat.
Kérdeztem Karcsi bácsit, hogy ki szúrja így ki a hamisítványt. Azt mondta, hogy az az Aukciós-ház feladata. Neki vannak erre szakemberei, csak az kerülhet a piacra, amelyik le van ellenőrizve, idegenkezűség kizárva. Aztán elkezdődött a kikiáltás. Kalapács alá kerültek antik bútorok, csillárok, római pénzérmék, kínai kerámiák. Volt medvebőr is, gyönyörűen kikészítve. Nagy számok hangzottak el, és mindenre volt vevő. Elmondta Karcsi bá, hogy egy adott kódra kell a pénzt letétbe helyezni, és a megadott címre viszi majd el a futárszolgálat a megvásárolt műtárgyakat.
Aztán jöttek a festmények és grafikák is. Volt egy Rippl-Rónai is – Karcsi bácsi szerint. Hát szívesen megnézte volna, hogy eredeti-e. Érdekes japán tájképek is elkeltek. Hogy hogy kerülhettek ezek ide, nem tudtuk. Egy régi családi címer is gazdát cserélt. Kutyabőrre volt nyomva. Ma már van, aki így akarja igazolni nemesi származását. Az én apukám is nemes volt, Nemes Alehandro.
– Na, most figyelj – szólt rám Karcsi bácsi – most jönnek az állatos képek.
És valóban, a képernyőn gyönyörű grafikák jelentek meg. Némelyik színesen, kinagyítva. Mintha éltek volna. A vicsorgó farkast egy evező férfi hátára tetoválva mutatták be, a halálos csípésű skorpiót egy favágó felkarján. A medvés képen – egy hason volt látható – sokáig vacilláltam, de elvitték előlem. Az oroszlánosnál már résen voltam. Egy fekvenyomó padon edző 150 kilós férfi mellére volt varrva. Na, ilyen kell nekem, mondtam rögtön. Megvettem, majdnem kimondtam mennyiért. Ráment az egész kárpótlásom, amit a gázolás után kaptam. Mestermunkának látszott így kiexponálva, még szinte az izmok mimikáját is látni véltem a nagyításban. Meg is kérdeztem, milyen méretű lesz ez a valóságban, azt mondták, hogy hatvanszor-hatvan centi, és gyönyörűen be lesz blondel keretbe téve. Elképzeltem, hogy milyen jól fog mutatni az agancsokkal együtt. Ilyen vadásztrófeám úgy se lehetne soha. Oroszlánt nem fogok már elütni. Kérdeztem, hogy mikor kapom meg. Azt mondták ne izguljak, a pénzt addig nem emelik le az számlámról, amíg meg nem érkezik. Kell egy kis idő, amíg bekeretezik.
Boldogan mentem haza. Karcsi bácsi egy eredeti finn kést vásárolt, volt vagy száz éves, szarvasagancsból volt a nyele. Állítólag a minden rokonunknak a nyakában lóg a lappföldön egy ilyen szerszám. Életmentőnek mondják. Ha valakit kinn ér a vihar a hideg tajgán, fog egy rénszarvast, leöli, lenyúzza a bőrét, belebújik a bundájába, és napokat is átvészelhet benne.
És valóban, két hét múlva hozta is a futárszolgálat a képemet. Tízcentis aranykeretben, lenyűgöző volt, igazi mestermunka. Olyan művészi, mint a legjobb tetoválás. Megtapogattam a felületét, nem tűnt hamisítványnak, még a szőrök is valódinak hatottak.
A piaci ismerősömet – akit Karcsi bácsinak hívtak –, a késével azóta se láttam, pedig meg akartam neki köszönni a segítségét a trófeámhoz jutásban.
