Írta: Vaskó Ilona
Anyátlan ürességemben a konyha kövén zokogtam. Árvaságom ténye úgy forgatott be a magány borzalmas rejtelmeibe, hogy féltem, soha nem tudok onnan kitalálni. Anyám piros takaróját ölelve üvöltöttem a hiánytól, a félelemtől. A „nincsenek többé” kezdetű mondatok záporoztak zavaros elmémben.
Nem látta senki, mert nem láthatta. „Ha egyedül maradsz, a terheidet is egyedül kell cipelni, nincs választásod. Aztán valahogy mégis megnyugszol. Annyi embert veszítettél már el, hogy gyakorlott gyászolónak számítasz” – gondoltam magamban, ott a földön.
Az az átkozott humor és hozzá tartozó humorérzék. Ez jutott eszembe. Hogy miért így neveltek? Miért nevették át az életet és csináltak mindig viccet a halálból. Hogy minden helyzetre volt egy groteszk poénjuk… Nekem most gyászolnom kell. Ezt várja a külvilág. Szomorúan, karikás szemmel, összetörten kellene néznem a világba. De az az átkozott humor vagy az a mindig örülni tudás megint átrendez mindent az arcomon.
De ott, legbelül, mélyen, amikor senki nem lát, amikor egyedül vagyok otthon, akkor anyaszagú kabátba burkolózva ölelem magam. Senki nem láthatja szánalmas vergődésem. Az én fájdalmam, az én nyomorúságom.
Az én anyám szerencsés volt, ő nem is tudja, milyen elveszíteni az édesanyját. Ő nem lett árva. Betegségében és halálában is szelíd türelemmel kísérte a nagyanyám. Az én anyám nem tanította meg milyen árvának lenni. Mindenre megtaníthatott, felkészíthetett, de az árvaságra nem.
Ő nem ült a konyha kövén, ruhákat válogatva, hogy melyek azok, amiket örökre megtart magának. De én igen. Minden, ami anya volt, a földre szórva terül szét körülöttem. Kabátját a szobainasra akasztottam, hogy ha felnézek a földről, azt hihessem, ő van ott. De hazudok magamnak, mert anya nem engedné, hogy a földön üljek órákig, és azt sem engedné, hogy rendetlenség legyen körülöttem. De lehet, ez sem igaz, mert ha látná ijedt magányomat, akkor odakuporodna mellém, megölelne, és én zokogva kapaszkodhatnék bele, míg meg nem nyugszom.
De most csak az anyaszagú kabátok ölelése vár rám és a piros takarója, amit a születésnapjára kapott tavaly. Gyakorlott gyászolóként már tudom, hogy az anyaszag is el fog múlni, eljön majd az a nap, amikor már a takarónak öblítő illata lesz. De valamiért mégis tudom, hogy az ölelését benne hagyta nekem. Kapaszkodom belé.
