Tárcán kínálom

Írta: Kulcsár Attila

(A ravasz kereskedő sztorikat mesél a termékéről.
Egy jó történettel az áru jobban eladható.)

Ennyi volt, mondtam a múltkor magamnak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kedvesem megcsal a kutyával. Igen, el kell ismerni a tényeket, a kutyánk, Tarnalaki Alfa Tabu sokkal fiatalabb nálam, gyönyörű, fényes szőrű kan, többszörös fajtagyőztes.  Színét blek end ten-nek mondják, ez barna-fekete tarkát jelent. Sajnos nagyon mutatós jószág. Én is barnás-fekete voltam régen, de már őszülök.

Amikor a napnál is világosabb lett számomra, hogy ejtett a nőm, teljesen kiborultam. Annyira, hogy elmentem a pszichológusomhoz. Ez mifelénk a Sas kocsma, ahol Sas Róbert a csapos, és csoport terápiát celebrál. Itt a beteg rendel.  A sok meghasonlott páciensét felesekkel próbálja megnyugtatni.  Akarsz róla beszélni? – teszi fel a sztereotip kérdést. – Na, mondjad akkor, meglátod, hogy előbb-utóbb megkönnyebbülsz… Kérsz még egyet?

Sas Robi nagyon otthon van a pszichológiában, bár az egyetemről elsőben kirúgták. De ismeri Freudot és a legújabb amerikai irányzatokat is. Olvasta  Chapman az öt szeretetnyelvről szóló könyvét, és le is fordította almagyarra, hogy mindenki értse a pálinkázók között.

– Ide figyelj, Bandi – kezdte –, ha téged a csajod a kutyával csalt meg, az azért van, mert attól megkapja mindazt, amire vágyik. Hát vissza kell hódítani.  Figyeld meg, mit csinál a kutya – az kell neki.

Megpróbálhatom, gondoltam, és elkísértem én is a reggeli kutyasétáltatásra a kiserdőbe. A kieresztős pórázt nem engedte át nekem, így csak lődörögtem mellette. Azt gondoltam, hogy ez lesz az „egymásnak szentelt minőségi idő”, amit a pszichológus a szeretet egyik nyelveként ajánlott. Részemről az volt, mert eszem ágában sem lett volna magamtól hajnalok hajnalán az erdőben kutyagolni.

De közben figyeltem. A kutya meg vidáman szaladgált össze-vissza, előre-hátra. Többször felemelte a hátsó lábát, megjelölve a fák és bokrok alját. A nejem boldog volt, amikor ürített is. Megpaskolta a kutya buksiját: – Jó kutya, ügyes vagy – mondta neki szinte szerelmesen, az meg boldogan visszanézett rá. Benne volt minden odaadása, ragaszkodás és szeretet. Én is megpróbáltam utánozni. Meg-megálltam egy-egy fa mögött, de nem ittam elég sört az este, és a nagyobb dolgokon már túl voltam, így hamar elfogyott a munícióm. De az én elismerésem elmaradt.

– Ne maradozz le – szólt rám a nejem bosszúsan –, baj van a prosztatáddal is?  

„Elismerő szavak” – villant fel a betanult nyelvlecke, amikor eltrappolt mellettünk egy elhízott hajdani szépség, akit bizonyára megunt kákabélű kedvese, és most szívós önsanyargatással próbálja leadni felesleges kilóit. Zihált, csorgott róla a verejték, és szinte helyben járva futott – de nyomta a kilométereket.

– Látod drágám, neked nincs szükséged erre. Itt van a kutyád és itt vagyok én. Minden nappal csinosabb vagy – mondtam „elismerően”.

Nejem gyilkos tekintettel válaszolt. Láttam, hogy ez a dicséret nem jött be.

A szeretet leghétköznapibb megnyilvánulása, hogy apró szívességeket teszünk a kedvesünknek.  Tanulj a kutyától – mondta a csaposom.  Nejem a séták során azzal szórakozott néha, hogy eldobott egy fadarabot, és Tabu visszahozta neki. Amikor kiértünk a tópartra, ugyanezt csinálta teniszlabdával. A kutya beúszott érte, kihozta, és a nejem lába elé tette.

Kerestem az alkalmat, hogy mit hozhatnék én is vissza neki. Milyen szívességet tehetnék.  Hordtam haza a kutyakonzerveket a boltból, mert fel volt írva a többi áruval együtt.  Észre se vette a sörök között a szatyorban, hogy a szívesség tulajdonképpen neki szól. Egyszer mégis sikerült. Észrevettem, hogy kukánk tetején egy halom ruha van kidobva. Felismertem közöttük a nejem régi pettyes fürdőruháját. A többi is az ő holmija volt. Kimentem az utcára hajnalban, a szakadó esőben, mielőtt még egy turkáló asszony elvitte volna, és reggel a lába elé tettem: – Anyukám ebben voltál a stand szépe, a város legnagyobb szexbombája.  Hadd lássalak még egyszer ezekben a ruhákba díszelegni!

A szeme szinte villámlott: – Minek hoztad be őket? Ezek a rongyok már szét vannak nyúlva, és nem jönnek fel rám. Vidd azonnal vissza, hátha jó lesz még valakinek!

 Ennyit az szívességgel való közeledésről. Van, akinél ez nem működik.

A lélekgyógyászom erre felhívta a figyelmemet az „ajándékozás nyelvére”. Az minden nőt levesz a lábáról. „Egy rózsaszál szebben beszél” – mondja a dal is.

Gondolkodtam, hogy mit is vegyek, ami örömet okoz neki. Tudtam, hogy csak a kutyán keresztül jutok el a szívéhez. Úgy is lett. Vettem az ebnek egy bolhanyakörvet.  És hogy személyre szólóan is kedveskedjek, a feleségemnek vettem egy másikat. Árulnak nagytestű kutyáknak való nyakravalót is. Az övére csináltattam egy medailont is, ametisztből.  

Nekem semmi sem sikerül. Nem tudok angolul se, mert nincs nyelvérzékem. Oroszból is kettes voltam.  Ez a szeretet nyelven elmondott „ajándék” se nyerte el asszonyom tetszését, pedig felengedi az ágyába is a dögöt, a bolháival együtt.

Ezt utálom a legjobban. A hálószobánkban alszik, ott a nejem ágya mellett a vacka. A múltkor is kimentem fogat mosni, és amikor le akartam feküdni, már ott smárolták egymást az ágy közepén. Még puszilkózott is vele az asszony, a kutya meg belenyalt a nyakába. Leparancsoltam a helyére. Villanyoltás után én is próbálkoztam. De a kutya már ott szuszogott közöttünk.

– Bandi, ne csináld már – szólt rám az asszony –, még összenyomod a Tabut!

Pedig ez akart lenni a szeretet nyelv legegyszerűbb „ szava” – „a testi érintés.”

– Hát akkor nincs mese – tanácsolta terapeutám, miután erre már ö is megivott két felest. – El kell csábítani a kutyát. Ez a medicina egy kicsit húzós lesz, de meglátod, hatásos.

Így aztán vettem az ismert kutyatenyésztőtől egy fajtatiszta – szuka – spánielt. Kiváló pedigrével.  A sokszoros CACIB győztes Kántorjánosi Leonárd egyenes ági leszármazottja volt, szénfekete.  Alfa Tabunak is gyorsan megtetszett, azonnal összebarátkoztak. Hamar kiderült, hogy Boróka már ivarérett.  A nejem nem tudott elég gyors lenni a meglepetéstől, amikor beállítottam ezzel a szeretet ajándékkal. Nem volt a kutyáján póráz…  

Azóta együtt járunk kutyát sétáltatni. Alfa Tabu Boróka kedvéért hanyagolja a nejemet. Ma már az ebek kinn alszanak együtt a kennelben. És én – ma már – közelebbről is beszélhetem a szeretet legolcsóbb nyelvét: a „testi érintést.” Sokba került ez nekem.

Ez itt már a reklám helye: Fajtatiszta alomból spániel kiskutyák eladók.

A fenti írás is elhangzott 2017. június 8-án, a 88. Ünnepi Könyvhét és 16. Gyermekkönyvnapok alkalmából megrendezett tárcaolvasó eseményünkön. 

Olvassunk tárcát!

Nyíregyháza, Kossuth tér

Fotó: Kazai Béla

Írta: Szombati Gréta

A hullócsillagoktól szokás kívánni, azt mondják. Feltámasztják a megboldogult házi kedvenceket, ha az kell, megállítják az időt. Hétköznapi emberek csak kérni tudnak izzó égitestektől, én viszont sosem számítottam egészen hétköznapinak. Háziállatom nincs, és az idővel sem állok éppen hadilábon.

Nem tudtam tőle mit kívánni, így megkértem, mesélje el, milyen érzés zuhanni, mire kinevetett és azt mondta, nálam félnótásabb emberrel még nem találkozott. Bemutatkoztam neki, hogy ismerjen név szerint is. Nem viszonozta.

– Engem soha nem szólítanak sehogy. – Ezt mondta.

De tévedett, mert én Névtelen Hullócsillagnak hívtam ezután. Talán a valódi neve annyira bizarr volt, hogy senki sem merte kimondani.

Megkérdeztem, fél-e attól, hogy leesik.

– Így is, úgy is leesek – felelte.

Részvétet nyilvánítottam és felajánlottam, hogy elkapom, ha ideér. Hevesen tiltakozott.

– Le kell esnem – mondta.

– Miért?

Nem válaszolt, azt mondta, értetlen vagyok és megzavartam a dolgában.

– Restellem – feleltem. – De ha már mindenképpen le akar zuhanni, a Földet nem ajánlom. Itt senki nem beszélget csillagokkal.

– Itt sem.

Elgondolkodtam, hol lehet az az „itt”. Az űrben? Egyáltalán hol élnek a hullócsillagok?

Megkérdeztem, miért nem beszélgetnek egymással. Kinevetett.

– A hullócsillagok nem beszélnek. – Azt hiszem, hazudott.

Egy ideig hallgattunk. Ő zuhant, én pedig figyeltem, ahogy zuhan. Azon tűnődtem, hol fog landolni. Reméltem, hogy valami szép helyen, tisztáson, vagy hegyek között, már csak azért is, hogy ne gondoljon rosszat a Földről. Csak emberekkel ne találkozzon. Ők nem szeretik az olyan dolgokat, amiket nem értenek.

Aztán eszembe jutott, hogy a csillag talán azt hiszi, ott hagytam, hát megkérdeztem, lát-e valami szépet olyan magasról. Azt mondta, látja az egész világot.

– És az szép? – kérdeztem.

– A legszebb.

Megkértem, mutassa meg nekem is, de szerinte ahhoz nekem is le kellett volna zuhannom, ő pedig nem tud visszamenni, ha már egyszer leesett. Megjegyeztem, hogy ez igencsak méltánytalan dolog, de ő azt mondta, így van rendjén.

Egyre fényesebb lett. Gyönyörű volt. Ezt meg is említettem neki, de nem válaszolt. Féltem, hogy talán haldoklik, hát megpróbáltam halkan beszélni, hogy ne essen pánikba.

– Még nem mondta meg, milyen érzés zuhanni!

A Névtelen Hullócsillag fáradtan felnevetett.

– Mint az élet – mondta, és leesett.

A szerző mindössze 14 éves, nemrég ballagott az általános iskolából. Szeretettel gratulálunk!

Írta: Csengődi Péter

A múzeumot egy hegyoldalba vájták, de a berendezés teljes mértékben újkori volt. Ez a koncepció hűen tükrözte, hogy a kiállítás témája egyszerre a kezdet – az őskor –, és a "vég", pontosabban a jelen világ. Egy apa büszkén kísérte érdeklődő kisfiát teremről teremre. Az egyik vitrinben egy olyan tárgy roncsai voltak láthatóak, ami bejárt több galaxist is hosszú útján a szülőbolygójuk felé. Századokkal ezelőtt találtak rá, de még mindig nem sikerült megfejteni minden titkát.

– Apu, ez micsoda? – kérdezte a kölyök.

– Tudod, fiam, sokan úgy gondolják, hogy a világunk évmilliókon keresztül élettelen volt. Sok szerves anyag volt található a bolygón, de mégis hiányzott az élet esszenciája. Úgy vélik, hogy a fejlődés akkor kezdődött, amikor ezen a csillagközi bölcsőn elérkezett hozzánk az élet magja.

– Bocsánat, hogy közbeszólok – mondta nekik a biztonsági őr –, csak gondoltam, szólok, hogy ha érdekli önöket a téma, most jelent meg egy dokumentumfilm a legújabb felfedezésekről. Minden páros órában kezdik el vetíteni a kis teremben, és mindjárt kettő óra; ha sietnek, pont elérik. Megéri megnézni, a lányom nagyon élvezte.

Megköszönték az információt, és a vetítőterem felé igyekeztek.

A filmet valóban mesterien alkották meg, bár sok újdonságot nem fogalmazott meg, de a látvány újszerű volt. A legújabb grafikai technológiával illusztrálták a bölcsőt, a szerkezet ugyan nem teljesen úgy nézett ki, mint korábban a valóságban, de azért a felvázolt modell működőképes is lett volna, ha elkészítik. A hajó a filmen felbukkant a galaxisban, besodródott a naprendszerbe, végül becsapódott a bolygóba. A hibernációs kamrák kinyíltak, és apró lények másztak ki a felszínre. A talaj bővelkedett szerves anyagban, a légkör megfelelő volt; így aztán a lények elszaporodtak, fejlődtek, egészen addig, míg értelmes civilizáció nem alakult ki belőlük.

A vetítés végeztével mindenki mosollyal az arcán távozott, kivéve a kisfiút.

– Mi a baj? – kérdezte az apuka. – Nem tetszett a film?

– De, tetszett, csak nem fér a fejembe.

– Micsoda?

– Azon gondolkodom, apa, hogy mi van, ha túl sokat képzelünk magunkról? Mi van akkor, hogy mi nem is valami természetfeletti faj vagyunk, akiket egy csillagközi bölcsőn küldtek ide?! Nekem az a tárgy a filmben nem olyannak tűnt. Mi van, ha az csak egy felfedező szonda volt, amin az őseink véletlenül megkapaszkodtak?! Mi van, ha senkinek sem volt szándékában ide telepíteni őket, hanem csak véletlenül idesodródtak?!

– Ha így is van, attól mi nem leszünk semmivel kevésbé kivételesek – mondta az apuka. – Akárhonnan is származunk, attól még büszke vagyok, hogy milyen okos és ügyes kisfiam van – biztatta, miközben ízelt lábaival simogatta gyermeke csótányszerű fejét.

 Kép forrása: Facebook

Írta: Dinók Zoltán

Ült a fotelben. Csendben nézte, ahogy a füst szállingózik a szobában. Talán szégyellte magát. Hiszen évtizedekig jóban volt Árpival. Most meg, mert véletlenül hullarészegre itta magát a temetés napján, haragszik rá a felesége.

Már félt az ajtónyitástól. Gabriella Máriával beszélgetett ez idő tájt az arborétumban, leégetve férjét. Mert nagyon dühös volt rá.

Aztán Sanyi kiment a konyhába, s megivott egy kis feles rumot. Épp enni kezdene, amikor Gabriella ajtót nyit.

– Mit csinálsz? – kérdezte, ahogy a konyhába ért.

– Semmit!

– Semmit?

Visszarakta a kenyeret a nejlonba, a kést a konyhaszekrénybe, a vajat meg a hűtőbe.

– Elment talán az étvágyad?

– Igen. El. Épp elég gondom van, hagyj engem jó?

– Még neked van gondod? A temetésen minden ismerős, még a takarítónő is ott volt, csak te nem! Minek képzeled magad? Vagy kinek? Hiszen Árpi szeretett téged, erről megfeledkeztél? Együtt fociztatok az udvaron. Minden gyerek titeket lesett az ablakból. És hát együtt is ittatok. Erről is csupa jó véleményem van, de hát tudod… Na mindegy, most nem ez számít. Néha még ő fizetett neked pálinkát…

– Igen. Tudom.

– Miért ittad magad részegre pont a temetés napján?

– Csak egyszerűen így jött ki a lépés..

– De hiszen egy nappal előtte megígérted, hogy eljössz. A zakódat is kikészítetted! S gyanús volt nekem az, ahogy csendben, csak úgy szó nélkül lefeküdtél. Készültél az ivásra?

Sanyi hallgatott.

– Válaszolj már!

– Mit mondjak?

– Egy nagy nulla vagy!

Sanyi a szobájába vonult. Gabriella meg teát főzött magának. Az majd megnyugtat – gondolta. A férj meg elővette a szekrényéből a zakóját, s nézegette.

Másnap korán kelt. Felesége észrevette. Feltűnt neki. Ilyenkor még nem megy munkába. Autóval elhajtott. Felesége meg a maga kocsijával követte, de úgy hogy Sanyi észre ne vegye. Egy temetőbe hajtott Sanyi. Gabriella nem értette. Majd kiszállt Sanyi az autóból, s a pap el akarta kezdeni a beszédet. A férj asztalos munkásember volt, s munkatársát Szabó Károlyt búcsúztatták. Sokan sírtak – köztük maga Sanyi is –, a pap valóban eredeti, megható beszédet mondott, mintha valami fontos, híres embert temettek volna el.

Gabriellának megesett a szíve férjén.

– De ettől miért nem jött a sógora temetésére? – gondolta és kérdezte magában.

Sanyi csak a temetés végén hagyta abba a sírást. Gabriella időközben lelépett. Sanyi nem vett észre semmit. Elbúcsúzott munkatársaitól, átkarolták egymást aztán ő is ment autójával hazafelé. Azt hitte szegény feje, hogy feleségét nem találja otthon, de az bizony ott állt a konyhában – mereven –, s a cigarettafüstöt az ablaknak fújta. Sanyi mikor hazaérkezik, és a konyhába befordul, majdnem elszédül, amikor ott látja feleségét.

– Hát te nem dolgozol?

Gabriella maga elé meredve, bambán néz, s csak gondolkodik.

– Hozzád beszélek!

– Miért nem mondtad, hogy az egyik munkatársad meghalt?

Sanyi a fejét fogta, megdörzsölte szemeit, majd nagyot sóhajtott.

– Tehát követtél!

– Mi van veled? Hiszen ezt elmondhattad volna!

– Nem akartalak zaklatni Árpi halála miatt!

– De hát éppen ez az! Ha bevallod ezt, akkor megértem, hogy nem jössz el!

Sanyi sírni kezdett.

– Ne haragudj, annyi gondom van az utóbbi időben!

– Semmi baj! – s átkarolta urát.

– Károly volt az egyik legjobb barátom! Nem is hiszem el még most sem, hogy meghalt! Bocsáss meg, amiért nem mentem Árpi temetésére!

– Hát persze hogy megbocsájtok!

 – Az az igazság hogy Károlyt még régebben ismerem, mint a sógoromat! Persze Árpi rokon, tudom, de úgy döntöttem, hogy épp elég lesz nekem kibírnom Károly temetését!

Gabriella aggódott uráért, ezért meg is kérdezte:

– Jól vagy?

– Igen. Tartom magam. De most lefekszek.

– Gyere, feküdj le! – s az ágyhoz kísérte urát.

Az lefeküdt s megnyugodott. Gabriella most már aggódott, nem hogy dühös lett volna. Mikor Sanyi álomba merült, Gabriella megsimogatta az arcát s megcsókolta.

– Te vagy nekem a legfontosabb! – mondta.

Írta Petrozsényi Nagy Pál

Ott ült a padon, s az öregeket nézte. Sakkoztak. Valamennyi nyugdíjas és sakkrajongó volt. Forgách nyúlánk, szemüveges férfi s ugyancsak sakkrajongó. De már évek óta nem ült tábla elé. Mint pártaktivista örökösen lótott-futott, szervezett itt egy előadást, ott egy gyűlést. Pedig valaha egész másként indult: előbb muzsikus, aztán színész szeretett volna lenni. Végül beérte egy marxista oklevéllel. Ez szerzett neki kenyeret, tekintélyt, s tán még ma is ennek árnyékában nyüzsög, ha a történelem kereke át nem gördül rajta.

– Sakk-matt!

A tatárbajszú játékos leforrázva állt föl.

– Még nem, gyógyszerész úr.

– Nocsak! – mosolygott gúnyosan a tatárbajszú partnere: ő volt a bajnok a nyugdíjasok között. – Hát maga sakkozni is tud, Forgách?

– Megengedi? – cserélt helyet a férfi a levitézlett öreggel, pár pillanatig koncentrált, és két perc múl­va győzött.

– Ördöge van! – seperte le a bábokat bosszúsan a „bajnok”. – Ha még egyszer legyőz, megeszem a királyt.

Forgách újból kenterbe verte, utána a többit. Előbb külön, majd egyszerre fektette őket két vállra. Másnap szintén, azzal a különbséggel, hogy akkor már pénzben játszott. Naná! Állása nincs, segélyt nem kap, enni meg kell, ha marxista is volt egykor.

– Maga... maga átrázott minket, uram! – hápogott a patikus. – Biztosan sakkmester, így persze könnyű. De van egy vejem, az is sakkmester ám. Őt dugja zsebre, aztán rázhatja a rongyot.

Forgách rábólintott. Valamikor régen naponta edzett, szakkönyveket vett, táblázatokat és híres játsz­mákat másolt egy irkába. Utoljára maga is kitalált egy rendszert, olyan szisztémát, amely szinte képletszerűen sűrítette magába a sakkjáték lényegét. És ezzel, gondolta, rengeteg dolog fölöslegessé válik. Nem kell tanulmányozni például a skót játékot, az Aljehin-védelmet, a bonyolult óindiai megnyitásokat. Csak figyelni kell, memorizálni, és bírni szusszal, cérnával. Sajnos pont ezen a téren állt a legrosszabbul. Hiányzott a türelme, kitartása, így ez a kísérlet is torzóban maradt. Csak amióta facér, sakkoz­gat ismét, de már inkább hátra, mint előre tekintget. Szakmát nem tanult, álmai kiégtek. Maradt a sakk, de hogy mit ér vele, hát az mindjárt kiderül.

A gyógyszerész veje gőgösen fogadta el a kihívást. Alig nézett Forgáchra, amikor kezet fogtak. E4. Forgách C6-ra lépett. Caro–Kann-védelem – állapította meg magában a diplomás sakkmester, a D4-gyel reagált, D5. Hm! Legjobb, ha üti, amire nyilván C:D5 következik, utána C4, HF6... Kívülről tudta, elő is vett egy Playboyt, s csupán fél szemmel sandított az asztalra. A tizedik lépésre már fölkapta a fejét, s bizonytalanul fedte föl az F7 pontot.

Forgách szeme nagyot villant, pillanatokon belül betört, és ellenfele királyát a bal sarokba űzte. A mester arcán megszaporodtak a ráncok. Még hat percig ellenállt, majd feladta a partit. Az öregek megilletődtek, s irigységük mély tiszteletbe csapott.

– Szuper! – adta lejjebb a sakkmester is. – Tulajdonképp melyik klubban debütáltál?

– Egyikben sem, sőt, idestova tíz éve, hogy alig láttam sakkot.

– Jó, nem faggatlak, hanem figyelj ide, komám! Épp a jövő hétre várunk egy nemzetközi mestert. Ha őt is kinyírod, leveszem a kalapomat előtted.

Forgách bizonytalanul mosolygott. Ha megéri, merthogy alig élt egyik napról a másikra. Munka, pénz és feleség nélkül. Fiai elszéledtek, így élt egymagában kétség és remény között, hátha valamivel, például most ezzel a sakkal, tisztára moshatja magát. Talán, igen, miért is ne, elfelejtik, ki volt, talán önmaga is, és új lappal, nemesebb szívvel mászik ki abból a gödörből, amibe a sors ilyen orvul belökte.

A nemzetközi mester derűsen nyúlt a sakkórához. Könnyed s egyben szerény modora még a nyugdíjasokat is leszerelte, akiknek időközben Forgách lett a példaképük.

Teltek a percek. Forgách feszülten gondolkozott. Ez a manusz zseni, abszolút átlát rajta. Talán még azt is sejti, mi végre ücsörög itt. Szemei kápráztak, gyomra korgott. Újabban bizony elég gyakran koplalt. Pedig egy szelet hússal még megnyerné a játszmát. Hús? A férfi szájában összegyűlt a nyál, s kép­zeletében felvillant egy hatalmas flekken behintve borssal, pirospaprikával.

– Sakk!

Meg sem hallotta, folyton csak a húsra gondolt, utána a villanyra, gázra, szemétre. Vajon hogy fogja ő mindezt kifizetni?

– Azt mondtam, sakk. Volna szíves lépni már azzal a királlyal?

– Bocsánat! – zökkent vissza a hústól a sakktáblához, találomra lépett, és a nyugdíjasokra pislantott.

Bástyája nincs, vezére ugrott hála a flekkennek, mely egyre távolabb lebegett előtte. Vagy inkább a szisztémája sántít?

– Matt!

Világos: kikapott. Hej, csak abból a flekkenből ehetett volna egy pindurkát, még mielőtt leült volna játszani!

– Köszönöm a játékot! – biccentett kurtán, faarccal.

Ebből a gödörből, úgy tűnik, ő már sohasem fog kimászni.

a Moldvával és a kavicsokkal

Írta: Lajtos Nóra

Soha áttetszőbb nem volt az az éjszaka, mint akkor, amikor Esti Kornélia álmában felcsendültek Smetana Moldvájának gyöngyöző harmathangjai. Soha nem álmodott még azelőtt hangokkal, csak képei voltak, azok is gyakrabban színtelen fonalfoszlányok, amelyeken nem volt érdemes sokáig csüngeni. Az álmok olyankor mindig megpihentek az éj csillagcsöndkapu kilincsén.

Mi,-láá,ti,-dóóré-mii-mi-mi fáá-fáá-mii miré-réré-dóórédóó-dó tii,-ti,ti,láá, ̶  csodálatos ez a vezérmotívuma a műnek, de míg idáig eljutunk, az Értől kell elindulnunk, s eljutni a szent Óceánig. A két kis csobogó halk patakzörej, mint valami álmodozó lány arcáról lepergő örömkönnyek indítják útjára a zeneművel együtt Esti Kornélia tudatfolyamát. A lágyan csörgedező patakban áztatja lábait, miközben fénylő kavicsokkal szemezget az áttetsző víztükrön keresztül. Még nem tudja, mire lesznek jók, de felvesz belőlük hét kisebb darabot. Minden itt kezdődött, valójában ez a történet is. És ha valami elkezdődik, az alfája lesz minden fénynyalábos kurta mesének és minden illatszemcsés távoli múltnak. Ezért is álmodta rá titokban az egyik piciny kavicsra az A betűt. (Mert vannak álom-titkok is, csak azokat nem pecsétek őrzik, hanem finom, apró horgolt zsákocskák.)

A patakzúgások közben teljesen átadta magát a pihentető nyugalomnak: szívereinek álomittas verőereiben is kellemesen lassan csordogált a vér, ahogyan a pianó-szellő ringatta hangok mezzofortévá terebélyesedtek. És lassan duzzadni kezdett a két patak, mint nagyanyáink régi fateknőjében a vízgőztől felpúposodó lepedődarabok, s közben Esti Kornéliát a végtelenségig nyúló jóérzés fogta el, amelyre ébredésekor is hűen emlékezett. A SZERETET minden porcikáját átható érzése kelt ki benne, s ez került rá észrevétlenül a második kavicsdarabra. Álmában talán el is húzódott az ajka, olyan éterien csodálatosnak érezte a hárfa- és hegedűfutamok húrérintős hangjait. SOHA nem szerette volna elengedni ezt az érzést, ezért is véste bele e szócskát a harmadik kavicsdarabba.

Ám a két kis folyócska csak folyt tovább, már erőteljesebben hömpölygött, s Esti Kornélia álmaiban is csak úgy sodródott az elmúlt nap emléke, amikor is a szentmise áldozásakor kicsúszott alóla a Tejút szőnyege, és a holdösvényen csak nehezen talált rá ismét önmagára. De arra gondolt: EL kell tudnia engedni ezt a rossz álomnak is beillő eseményt, ahogyan a most már fortévá erősödő dallamív karakteres kiáltó szavát: NEM. Ezek kerültek a negyedik és ötödik kövekre, mert nem lehet izgatottság nélkül, álomban ringatózva megélni azt a katartikus élményt, amikor is a fődallam kékítőt oldó teljes tisztasággal, fortissimóval hirdeti a két folyó egyesülését a Moldvában, megállíthatatlan bikaként: erőteljesen, áldozati tudattal. 

Lassan hajnalodott: Esti Kornélia is már csak félálomban követte még végig a folyó visszafogottabb elterülését, amint megérkezik kikötőjébe. A révbe ért, elcsendesedő hangok egyre magasabb regiszterekben csendültek fel, és Esti Kornélia egy rádiós ébresztőjének dalslágerére ébredt: „Most MÚLIK pontosan,/ Engedem, hadd menjen...”

Engedte, hogy a Moldva kavicsdarabjai egésszé álljanak össze. Esti Kornélia lehunyta szemeit, és boldogság töltötte el a szívét. A paplan alatt elbújó képzeletbeli kavicsdarabokból jól kiolvashatóvá vált az egyik legszentebb idézet Pál apostoltól. S a történetnek – mint minden napfivéres és holdnővéres kalandnak – úgy lehet csak befejezése, hogy a végére pont kerül. Ezzel a hetedik kavicsra festett pöttyel érkezett meg Esti Kornélia a Moldva hosszan kitartott nyugvópontjához, amely hétpecsétes titokzacskóban azt súgta neki lelkének folyamáradatában: A SZERETET SOHA EL NEM MÚLIK.

Írta: Margittai H. Ágnes

– Egy ötven százalékosat kérek… Szeretné látni ezt is…? – és már hajtanám is széjjel a félárú utazásra jogosító papíromat, kezemben lapul a személyim és a pedagógus igazolványom is, mert ezek együtt érvényesek.

– Nem, én egészen mást szeretnék látni – mondja a sofőr. 

A perverz állat, mit képzel ez a bibircsókos, a gyöngyöző homlokával, az émelyítő izzadságszagával?

– Én a pénzt szeretném látni…

Ja? A fene a vén impotenst, mit képzel, hát nem az áttetsző blúzom alatt domborodó, pusappal feldúsított,  még mindig formás melleimre kíváncsi? (Nekünk, nőknek sehogy se jó...)  

Alig telik el egy fél óra. Felpillantok az angol könyvemből, mellettem áll egy drabális, majdnem kopasz pasas, hasa a nadrágszíja alá lóg, erősen zihál. Ki ez? Hát ki fontoskodhat, hasznosságának teljes tudatában egy távolsági buszon?

Ki más lehetne, mint az ellenőr.

Na, vajon ez szeretné látni, amit én tudok mutatni? Csak áll, nem szól, aztán mégis:
– Jegyeket, bérleteket kérem… Magyar szakos fülem tiltakozik, de jól nevelt állampolgárként, nemzeti öntudattal telve a táskámba nyúlok, keresem a mutatnivalót, amit még a felszállás után süllyesztettem a nagytáskámban lévő kis táskám aljára azzal, hogy nem érdekel ez már senkit. A pasi látja, hogy hadakozok a zipzárakkal, matatok a rekeszekben, vár egy darabig, majd egy hirtelen félfordulattal a másik oldal belső ülésén utazó felettébb gyanús alakot kezdi átvilágítani. Na, ott kapás lesz, nincs a kedvezményre jogosító igazolvány se jobb zsebben, se bal zsebben. Hát ez bizony öreg hiba. Megkezdődik a jegyzőkönyv felvétel. A busz erősen hullámzik, a tarvágásos kétszer is majdnem az ölembe lendül.

Lassít a buszvezető, megállóhoz közeledünk, ekkor már a jegyzőkönyvet írja alá a delikvens. Az ellenőr gyors mozdulattal a nyitott ajtóhoz lép, futó kezelés a vezetővel, és egy viszláttal lepattan a buszról.

Én meg csak ülök tágra nyílt szemekkel, kezem tele az összes megmutatandóval… Hát mi van ma? Vagy ezután már mindig így lesz?

Mielőtt az autópálya előtti városba érne a busz, felszáll egy tudálékosnak tűnő, hatvanötnél idősebb ember. Ezt onnan tudom, hogy nem vett jegyet, csak valami kiegészítőt. Olyan típus, akinek nincs kora, így nézett ki negyvenévesen is, ötvenévesen is, meg most is. Leül mellém. Eddig sikerült megúszni a társalgást, mert a felszállók mindegyike a busz belsejétől várta a megváltó ülőhelyet.

– Soká jöttek – mondja az ember.

Mi van? Soká jöttek, mihez képest jöttünk soká? És egyáltalán, ismerjük egymást? Kell erre válaszolnom ennyi frusztráció után?

Keep smiling, mondja az amerikai. Hát én is azt teszem.

– Hol szállt fel? – kérdezi. Mondom, de rögtön hozzáteszem a szomszéd település nevét is, mert az híresebb. De az emberem nagyon tájékozott, tudja, hogy két országgyűlési képviselőt is adott már az én ezerhétszáz lelkes szülőfalum az elmúlt húsz év alatt. Na, helyben vagyunk, jöhet a politika!

– Maga a Fideszre szavazott? – így mellbe vágóan, nem kertelve. És ezt olyan hangsúllyal kérdezte, vagy inkább állapította meg, hogy nem tudtam eldönteni, ő kikre. Ha így direktben feltesznek ilyen kérdést, mindig úgy válaszolok, ahogy az illető várja. Akkor egy a platform, egy a zászló, nincs vita, csak összhang. Vannak begyakorlott mondatok mindkét oldalról. Mégis, valamiért úgy éreztem, hogy Fidesz. Azt vallottam hát én is, és bejött. Megtudtam, hogy Tóth Józsi nem lesz itt megint képviselő, mert átírták a választási körzeteket, és itt Nagy Zsolti lesz jövőre. Csak úgy per Nagy Zsolti, tehát őt is ismeri és helyesli is a pozícióváltást. Szeretem azokat az embereket, akik az ilyen nagyokat is oly közelről ismerik, hogy csak Zsolti, Józsi, Kálmi.

Nagyon megértettük egymást, minden jó, vesszenek a rohadt multik, kevesebb a rezsi, az nagyon fáin, a pedagógusoknak ugyan nem kellene annyit emelni, hisz ott a nyári szünet, meg a délutánjuk is szabad. Már nyitottam a számat, hogy nem úgy van az, de minek rontsam el az összhangot, amikor eddig olyan jól megvoltunk, ezért inkább együtt szapultam vele a sok léhűtő tanárt, akik inkább tanítanák meg tisztességesen olvasni meg számolni a kölyköket, a szakiskolában meg tényleg minek az a sok nyelvtan, meg történelem, nem attól mászik fel a falra a csempe, meg áll össze a habarcs.

Aztán egy hirtelen váltással imígyen szól az én újdonsült barátom, felém fordulva, fürkészőn:

– Maga annyi idős, mint az én negyvenéves lányom…

Ó, my god! Milyen jó, hogy megmaradt az összhang köztünk… így H(h)atvan felé félúton…

Írta: Cserbakőy Levente

A szamosangyalosi házunk udvari épülete, amely tüzelőtároló, szerszámoskamra, gyógynövényszárító és egyéb ehhez hasonló funkciót betöltő építmény, jelenleg madáróvoda.

Az történt ugyanis, hogy tavasszal a fecskék felfedezték, hogy az ól – ahogyan mi neveztük – ajtaja általában nyitva van egész nap. Ha mégis bezárjuk, az egyik üvegtelen ablakszemen át zavartalanul tudnak ki-be közlekedni.

Elképzelhető, hogy a helyet úgy fedezték fel, hogy az épületet már évek óta a kerti rozsdafarkúak birtokolják. Oda békésen berendezkedtek, és zavartalanul nevelik a fiókáikat. Ha nagy ritkán valamiért bementünk, olyan méltatlankodó csattogással fogadtak, hogy illetéktelen betolakodónak éreztük magunkat. Felháborodott zajongásukkal valószínűleg ők is ezt akarták velünk közölni.

Az idén tavasszal megváltozott a helyzet. Két fecskepár fészket rakott két, egymással szemközti padlásgerendára. Ezzel megkezdődött a harc a fecskék és a rozsdafarkúak között az élettér birtoklásáért.

Soha nem gondoltam volna, hogy a fecskék ilyen harciasak tudnak lenni. A levegőben ők voltak a korlátlan urak, de a meggyfák ágai és az udvar füvei között, valamint az épületen belül már a rozsdafarkúak voltak fölényben. Az egyik fecskepár, talán elunta az állandó csatározást, vagy talált magának egy kedvezőbb helyet, hamarosan otthagyta az üres fészket, de a másik hősiesen kitartott, és hamarosan ott fehérlettek a fészkekben a tojások, a jövő ígéretei, a fecskék fennmaradásának záloga.

Izgatottan figyeltük a további történéseket, és csak akkor nyugodtunk meg, amikor láttuk, hogy négy fekete fejecske kandikál ki a fészekből, és négy sárga szélű, kitátott csőr követeli a beröppenő szülőktől nagy visongva a zsákmányolt élelmet.

Mivel a kertben nagyon sok munkánk van, egyre kevesebbet törődtünk a fecskéinkkel. Hiszen mi bajuk is történhetne ezen a biztonságos helyen. A macskák oda nem tudnak felmászni, és a kutyánk sem tud olyan magasra felugrani. Nekünk is almásládára kellett állni, ha be akartunk nézni a fészekbe. Jobbára megelégedtünk azzal, hogy ottjártunkkor mindig láttunk egy fejecskét a fészek peremén.

Azután feltűnt, hogy mindig csak azt az egyetlen fejecskét látjuk, és a fészek mégis tele van madárral. A ládára felállva láttuk meg, hogy az az egy szem fióka egy jól fejlett kis kakukk.

Pökhendien nézett ránk, és nyugodtan figyelte, hogy négy öreg fecske köröz jajveszékelve körülöttünk. Tagadhatatlanul ő volt a szituáció győztese.

Tudtuk, hogy nincs jogunk belenyúlni a természet rendjébe, és megbüntetni a kakukkot az elpusztult fecskéért. Különben is, a fecskefészekbe csak akkor lehet kakukktojást becsempészni, ha a fészek rosszul van megépítve.

M. Szlávik Tünde   A Férfi illata című könyvéből

Mellbevágó az éjszakai akácillat. Olyan sűrű, hogy kedvem lenne megfürödni benne. Ha az utcai lámpák nem világítanák be a kertet, megkockáztatnám, hogy ledobom a ruháimat és szeretkeznék a holdfénnyel. Attól talán újra az a karcsú, 18 éves lány lehetnék, aki egykor voltam. Persze, akkor még annyira elvakítottak saját gátlásaim, hogy nem vettem észre: nő lettem, gyönyörű nő…

Ha bátrabb lennék, mezítláb kiszaladnék, s ha elbotlanék egy vakondtúrásban, hanyatt vetném magam, s fűangyalt csinálnék. Van ilyen egyáltalán? Félek, reggelre kelve, ahogy a nap felszívja a harmatot, a fű újra fölegyenesedne, már nem őrizné tovább testem nyomát, s ezt az egész bolondos éjszakát józan reggeli napfény tenné nevetségesen semmivé.

Végigdőlök a hintaágyon. Akácot szagolok, ahelyett, hogy fehér fürtjeivel beborítanám a testem. A csillagos égbolton műholdakat lesek, amint róják örök időkre kirótt köreiket. A repülőgépek parányi felvillanó lámpái – micsoda nyüzsgés van odafenn! Elképzelem, amint ölelnek, ölnek, sírnak, fáznak, félnek, boldogabb jövő elé néznek; keresik a tegnapot, a rég elhagyott házat, hazát, szeretőt, valami szerethetőt. S én innen lentről nézem őket, mint parányi, hangyányi menetelőket, kiknél még a fölöttem cikkanó denevér is hatalmasabb.

Kölyökállat puhaságú csend vesz körül. Belesüppedek, s mintha soha nem érnék le az aljáig. Hátravetem a fejemet, ettől hirtelen bukfencezem egyet – ez olyan természetesnek tűnik, hogy megismétlem néhányszor. Egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy nem vagyok egyedül. Valaki úszkál és bucskázik még ebben a felfoghatatlan közegben, mégpedig szorosan a hátamhoz simulva. Ez olyan izgalmas, hogy abbahagyom a körözést, s összetapadva lebegünk tovább. A mellkasa a lapockámon. A keze… Nem, nem: a karjai! Végigsimítják a testemet, majd egyik megáll a combomon, a másik a mellem alatt. A szakálla megcsiklandozza a nyakamat, s ettől egyszerre vélem látni a kicsinyét tarkójánál fogva hurcoló tigrist és a sörényét vadul rázva vágtató musztángot. Akkor már tudom, hogy Te vagy az, aki a testem folytatása lettél.

Nincsenek hangok, nem lüktet egy ütemre a szívünk, nem vesszük át egymás lélegzetének ritmusát. Nem lélegzünk. Már nem is létezünk – feloldódunk a halvány derengésben.

Álmomból kiáltozás riaszt. Az utcán fiatalok sétálnak csapatosan, cigarettafüsttel mocskolva be az akácillatot, s nyers egyszerűséggel nevén nevezik azt, amire én is vágyom – hogy annyira…

http://napkeletnepe.hu/ 

Írta: Turányi Tamás

A város rendületlenül lapul, csak lapul, az emberek csinálják a furcsaságaikat, de hazafelé már szótlanul mennek. A tárgyak a lakásokban nem szeretik, ha használják őket, sokkal jobb mereven várni a maguk köré álmodott üregben, hogy végre idejétmúlttá váljanak és kiselejtezzék őket. Várnak, mert szégyellik, hogy nem szépek, várnak, hogy megismerhessék az unalom szívét, vagy ami még jobb, a semmiét, és nem gondolnak arra, hogy egy másik városban esetleg mi mindent csinálhatnának velük, ha lehetne. Aztán újból odajutnak, hogy majd' meghalnak szégyenükben.

A városlakók télen kimondják a megfelelő szavakat a télre, nyáron kimondják a megfelelő szavakat a nyárra, telnek az évek, fogy a szappan, a textilzsebkendő lassan kimegy a divatból, és a nők borotválni kezdik a hónaljukat, de a dolgok nem gyorsulnak fel, és nem változnak meg.

Gárdos úr például, aki később saját céget alapít és a főnököm  lesz, még  javában Anya kollégája, amikor egy nálunk rendezett házi mulatság alkalmával eltéveszti az ajtót, és a sötét spájzba benyitva Apa kéziszerszámait, valamint a befőtteket hugyozza le. Az éveim számával gyarapodnak az olyan események, amikről senki nem beszél, és egyre több az olyan lány, akivel az utcán összetalálkozva égető szomorúságot érez az ember.

Az elalvás előtti percekben a városlakók lassú terveket szőnek, reggel pedig keserű ábrázattal merednek a kiürült bögrékbe, mert a tejeskávét nem lehet megismételni, de elfelejteni se, az éjszakai tervek pedig elillannak a bögre melegével, ezért hát nagy zajt csapva hátratolják a széküket, és elindulnak a munkahelyükre megvédeni magukat. Zörögnek a kulcsok, csukódnak a bejárati ajtók, és Tivadar, a szomszédasszony papagája elropogtat néhány titokzatos szóvirágot, hogy másnap reggelig újra megnémuljon. Hamar elálmosodik a kihűlt cigarettafüstben, hiába mosolyog odakint az udvar felett néhány percig a nap.

Tivadar észre se veszi. Lekakálja a kalitka aljára terített újságpapírt, a papír a hirtelen csendben tompa, pattanó hangot ad, mint egy távoli pisztolylövés. Erre persze felébred, de a szemét nem nyitja ki, mert nem hajlandó rá, hogy ezen a délelőttön pont ő vegye a hátára a valóságot. A tévé este hétig hallgatni fog, a kalitkából odalátni a domború, fekete szegélyes képernyőre, amiben most nem tükröződik semmi. Tivadar dermedt mozdulatlanságban tölti a napot, amíg a szomszédasszony haza nem ér, és be nem nyit a szobába, hogy először is jól kiszellőztesse a megsűrűsödött, vizenyős csendet, a madár meleg tollszagát. Az is lehet, gondolja a szomszédasszony óvatosan a kalitkára sandítva, hogy a papagája már rég megbolondult. A függöny szégyellősen libben egyet, amikor végre becsukja az ablakot. A szomszédasszonynak nincs gyereke, az este hamar eljön.

Írta: Radnó György

Egy újabb év. Egy páratlan.

Bár az előző páros elmúlt, de mégsem volt páratlan. Ez jó vagy rossz?

Nos, páratlanok is lehetnek boldogok és párban élők is boldogtalanok. Ha már gyerek van... Ha egy, akkor páratlan a boldogság, ha kettő, akkor már párban páratlanok. Esetleg három gyerek megint csak páratlan, és a négy gyereknél már a szülők párban is páratlanok, mert a páros kezük foglalt.

Nocsak, ott a kerékpár, szekér és az autón is párban vannak a kerekek, még a kamionon is.

Az utcán van páros és páratlan oldal, mégsem jobb egyik a másiknál.

Odafönt egy pár madár, mondjuk, pedig lehetnek páratlanok, és az is lehet, hogy mindegyik páratlan, vagy épp most keresik párjukat.

Naponta páratlan rémségeket hallunk, és párszor jobb, ha nem tudunk róla. Az a pár alkalom, amikor páratlan boldogságot érzünk, csak elröppenő pillanat, de biztosan nem csak páratlan, ha szerencsénk van, több tucat, ami tucatonként hat párat jelent.

A pártoló is páros, egyedül nehezen pártolhat. A pártokról, talán nem véletlen, hogy nem páratlan a nevük, maximum páratlanul hazudnak a páros szemünkbe és a fülünkbe. Ettől aztán nem öröm az sem, aminek páratlan élvezetet kellene nyújtania.

Páros lábbal ugrálni kicsit fárasztó, bár ez a verebeknek jól megy, csak mi nem repülünk.

Vajon melyik a jó, vagy melyik rosszabb?

A páratlan mindig valami különleges, pedig a párosnak kellene a jobbnak lenni.

A dobogó is páratlan, a három helyezett is páratlan teljesítményt nyújt. A természetben a csigák páratlanul élnek, önmagukkal szaporodva, talán mert nehéz lenne párjukkal megosztani a páratlanul egyedi házukat.

Pár nap, pár hét, pár hónap, pár év, mindig valami ismeretlen időszakot jelent, pedig ugyanannyi az esélye a páratlannak. A páratlan időt nem ismerjük. Pedig az idő önmagában páratlan. Egy és örök, nem percek, nem napok és évek, hanem csak egy. Egy folyó. Talán máshonnan szemlélve egy páratlan tenger.

E pár sort elolvasva talán nem okoz páratlan örömet, de a jó, hogy a páratlan idő még mindig tart, most is és még mindig...

Továbbra is, talán örökre, minél több páratlan pillanatot lopva-lesve tőlünk. Hiszen mindnyájan egyedül páratlan parányok vagyunk az időben.

Írta: Dinók Zoltán

Két hete már, hogy hajléktalan Sipos Sándor. És ráadásul meg is betegedett. Náthája volt. Tél volt, s ezt így iszonyatos kibírni, ha ki lehet egyáltalán. Egyik utcasarokból a másikba vonszolta magát. Szipogott, köhögött, majd egy ház sarkánál megállt. Egy szociális munkás észrevette. Rögtön segíteni akart rajta.

– Jól érzi magát? – kérdezte a nő

– Meg vagyok fázva.

A nő a férfi homlokára tette a kezét. Forró volt.

– Jézusom! Maga nagyon lázas!

– Nincs nekem nagy bajom!

– Kapaszkodjon belém, és jöjjön velem!

A hajléktalan nem ellenkezett. Vitte a szállóba, amely szerencsére nem volt messze. Ahogy beértek, rögtön lefektette. Gyógyszert s vizes zsebkendőt hozott. Sándor feküdt, s már jobban lett egy picit.

– Vegye be ezt a gyógyszert! – adta oda neki a Rubophent egy bögre meleg teával.

Sanyi aszerint tett. A férfi igen jóképű volt, jobb, szebb, markánsabb arca az átlagnál. A nő ezért is megsajnálta. Hamarosan elaludt. Sárának, a szociális munkásnak oda kellett figyelni a dolgára, a többi hajléktalanra, ezért a férfit magára hagyta.

Délután, mikor minden lecsendesedett a szállóban, Sára benézett a férfira. Homlokára tette a kezét. Már nem volt forró, csak egy kicsit meleg. Sanyi magához tért.

– Ki maga? És hol vagyok?

A nő nevetett.

– Varró Sára vagyok, szociális munkás. A hajléktalanszállón van.

A férfi visszatette felemelt fejét.

–Ja, persze. Tudja, nem régóta vagyok hajléktalan.

– Gondoltam.

– Miből gondolta?

– Ránézésből is, ahogy megpillantottam magát.

– Kérhetek egy zsebkendőt?

A nő máris nyújtotta. Sanyi kifújta vele az orrát.

– Jobban van már? – kérdezte Sára

– Igen. Sokkal.

– Azt hiszem, keresek egy lázmérőt.

– Felesleges. Szerintem már nem vagyok lázas.

– Azért keresek.

Majd kiment, s hozta a lázmérőt. Bedugta a férfi hóna alá. Az valóban éppen csak hogy harminchetet mutatott.

– Ez csak hőemelkedés! – mondta Sára

– Hála égnek!

– Maga nem tűnik hajléktalanfélének!

Sanyi nevetett.

– Miért? A mai világban ki nem válhat azzá?

– Na jó, de magáról még azt sem tudom elképzelni, hogy iszik.

– Jól hiszi. Nem iszom.

Majd a férfi sóhajtott egyet.

– Tudja, a feleségem…

– Mi van vele?

– Ő nem tűrt meg engem. Egyszerűen kidobott. Családi veszekedés áll annak hátterében, hogy az utcára kerültem.

– Te jó ég! És testvére nincs?

– Egyke vagyok!

– És valamilyen másik rokona?

– Á... nem fogadnak be… ez van…

Sára figyelmeztette a férfit, hogy nemsoká ehet valamit. Bundás kenyér volt a vacsora. Sanyi sokat evett. Úgy kapkodták az ételt a hajléktalanok.

Egyszer csak, mikor Sanyi feküdne vissza, nem hisz a szemének: az ajtóban ott áll Klára, a felesége. Sír.

– Ne haragudj Sanyi!

– Klára! – dadogta Sanyi

– Már bántam, hogy elüldöztelek!

Sára meghatottan figyelte az eseményeket.

– Gyere vissza hozzám, ha egyáltalán visszafogadsz!

Sanyi odafutott feleségéhez. A többi hajléktalan szinte meghatódott. Sára szemein is könnyek jelentek meg.

– De hiszen te náthás vagy!

– Nem nagy gond. Kikezelt engem a szociális munkás. Tudod, egy asszony.

– Na, gyere.

A többi hajléktalan megirigyelte. Bárcsak ő velük is ez történne. Sára elbúcsúzott:

– Vigyázzon magára!

Majd kettesben hazamentek, lehajtott fejjel. A nap szomorúan eltűnt az égről. Ők meg egy szót sem szóltak egymáshoz.

Írta: Arany Piroska

A tanító néni elmondta, hogy a rádióban hallotta, hogy egy turista, a túlélő csomagjának köszönhette, hogy megmenekült a hegyek között, amikor eltévedt.

– Mit gondoltok, mit vitt a csomagban, amit ti is szívesen elvinnétek? Ami ott nem hiányozhat. De igazából ki kell találni, mert holnap mi is elmegyünk egy igazi túlélő túrára, azzal, amit becsomagoltok. De nem ám mindenfélét hozzatok, hogy mondjuk a bicajotokat vagy játékokat, mert csak egy hátizsák, meg a rajtatok lévő ruha lehet veletek. A mi túránk az Ördögárokba lesz, ahol mindenféle kaland is lehet, amit csak elképzeltek. Meg lehet eső, lehet hideg, jöhet vihar vagy valami vadállat, na, szóval túl kell élni.

A Karesz erre azt kiáltotta be, hogy ő viszi a mobilját vagy egy rakétát, hogy azzal kér segítséget.

A Tibike egy iránytűt szeretne, mert azzal tök jól haza tudna jönni.

És a Szilvike azt mondta, hogy nekik van egy csomó galambjuk, és azokból elvinne egyet, mintha az postagalamb lenne, hogy avval üzenne az apukájának,hogy esóes apuci.

Ricsi, aki nem egy betoji krapek, azt mondta, hogy a túlélő semmit se ér egy jó puska nélkül, az a legfontosabb minden veszély ellen. Hát, egy puska az nekem is jó lenne holnap, de hogy én tudnék-e lőni, azt én nemtom, mert sose próbáltam. 

 Ez a túlélés nagyon izgi, és én ahogy hazamentem, egyből kiborítottam a hátitáskámat, hogy legyen helyem a cuccnak. És akkor én nagyon csodálkoztam, mert valami ragadós volt benne, amit én nem is tettem bele, de az anyum mondta, hogy mégis, mert egy régi körözöttes kenyér penészedett benne, meg rothadt almák kenték össze a tesi mezemet – barnára.

Ja, még bele volt gyűrve az elveszett matekfüzetem, amit egyszer azért kellett eldugnom, mert nem akartam, hogy az apukám haragudjon a beírásért, és akkor lett elveszve, de az már olyan ráncos volt, hogy nem is lehetett azt mondani rá, hogy meglett, mert a tanító néni azt mondta volna rá, hogy jellemző Robikám.  És hogy az mit jelent, azt nemtom, de tuti, hogy nem jót.

Hogy a tornamezem foltos lett, az nem baj, mert így lehet tudni, hogy az én vagyok, az a jó focikapus, abban a foltosban.

Az anyum akkor kitörölte a ragacsot a hátitáskámból, és azt mondta, hogy rám bízza, hogy mit viszek, mert ez az én házim.

Akkor én szétnéztem, de hiába is néztem, mert nekünk nincsen puskánk, se iránytűnk, meg pláne nincsen galambunk, és féltem, hogy ha nem tudok mit vinni, akkor én nem leszek túlélő.

És én akkor a konyhafiókból elcsórtam a papám régi bicskáját, mert az már úgyse kell senkinek, nekem meg jó lesz, ha megtámadna mondjuk egy medve vagy egy farkas, hogy legyen, amivel egyből  leszúrjam.

Meg még amikor a nagyi nem nézett oda, elvettem azt a nagy fekete esernyőjét, hogy hátha esni fog, de kiállt a táskámból, és visszatettem, mert  észrevettem az előszobában  apum zöld esőkabátját, amit nem szeret az apu, mert nem praktikus neki, nemtom miért. Csak mikor alig fért a táskámba, és ki akart belőle nyomulni, mintha élne, akkor láttam, hogy nekem se nem praktikus.

Ám este sokáig nem bírtam elaludni, a túlélés miatt, mert törtem a fejem, hogy mit kéne még vinni, de nem jutott eszembe.

Reggel nem is akartam elindulni, gondolkoztam, hogy mi az, ami nekem ott hiányzani fog, és csak álldogáltam az ajtóban, mikor egyszeriben visszafutottam, és a nagyágyból kiráncigáltam az anyukám virágos kispárnáját, és azt is belegyömöszöltem a hátizsákba.

Akkor el tudtam már indulni, de még az utcán is megálltam vagy kétszer, hogy megnézzem, igazán ott van-e, mert a kispárna jobb lesz nekem, mint a puska vagy a rakéta.

Azért kell, hogy ott legyen énvelem az Ördögárokban, a túlélésen, mert akkor már nem félek semmitől, és bátor leszek, mert az pont olyan lesz nekem, mintha otthon lennék, mert én, ha szeretnék, annyiszor, ahányszor csak akarok, beleszuszoghatok anyukámnak abba az ölelős kispárnájába.

Írta: Gaálné Lőrinczi Éva

Még kétéves sem voltam, amikor 1945. március 11-én Sopronban Anikó húgom megszületett. Születését, mint a királylányokét, ágyúdörgés kísérte. Sajnos ezeknek az ágyúknak a robaját bombazápor erősítette fel. Amikor délelőtt megszólaltak a szirénák, mindenki gyorsan összekapkodta a legfontosabbakat, mi nem tarthattunk velük, mert édesanyámra rátörtek a fájások, amik kishúgom világra jöttét jelezték. Orvosról szó sem lehetett, még szerencse, hogy egy szülésznőt nagy nehezen rá lehetett venni, hogy az óvóhely helyett a baba megszületésénél segédkezzen.

Anyukám elmondása szerint ilyen könnyen négy gyermeke közül egynek sem adott életet. Ahogyan gyermekkorunkban sokszor mesélte, nem volt nagy baba, nem lehetett 50 cm sem, de dundi kislány volt. Ki foglalkozott abban a helyzetben azzal, hogy mérleget kerítsen, hogy mekkora is az újszülött? A lényeg a túlélés volt mindenkinek. A nagy ház lakói mind lementek a szomszédos Orsolya rendi apácák zárdájának pincéjébe, ami a környék óvóhelye is volt. Amikor a kis jövevény világra jött, a szülésznő is eltűnt. Hárman maradtunk édesanyámmal és az újszülöttel, a félig kibombázott házban. Engem ugyan magukkal akartak vinni a szomszédok, de anyuka nem engedett. Azt mondta, vagy együtt éljük túl az éjszakát, vagy ha nem, hát együtt lássuk meg a másvilágot. Szörnyű éjszaka lehetett, egész éjjel imádkoztunk, de megmenekültünk. Másnap katonák levittek bennünket az óvóhelyre, és majdcsak egy hónapig nem is lehetett feljönni. Így indult testvérkém élete.

Anikó érzékeny, könnyen síró kislány volt, sokszor minden előzmény nélkül is itatta az egereket. Anyukám mindig azt mondta, biztosan azért, mert neki még az anyja hasában sem volt jó dolga, állandó rettegés volt akkor az élet, és ezt a magzat is érezte. Nagyon szép kislány volt, gyönyörű hosszú haja már háromévesen a popsijáig ért. Igaz, a hajmosásokat általában később is sírás kísérte, de loknikba göndörödő hajában mindenki gyönyörködött. Amire iskolába került, már két kisebb testvérünk is volt, és a természete is sokat változott. Talán érezte, hogy most már a kicsiknek van több joga a síráshoz? Ki tudhatja, mi mért történik. Szorgalmas kislány volt, nagyon szépen írt, gondosan ügyelt a munkájára. Bizony, anyukám sokszor hasonlított össze vele, és az összehasonlítás általában nem az én javamra dőlt el. Felső tagozatos korában is kitűnő tanuló volt, a szorgalma talán még nagyobb lett. Ha nem tudta tökéletesen a feladott anyagot, szüleink nem tudták ágyba küldeni. Középiskolába követett a Pénzügyi Technikumba. Eléggé zárkózott kislány volt. Édesanyám sokszor panaszolta, hogy nem nagyon tud közel férkőzni hozzá, nem tud vele beszélgetni. Hajlamos volt örömét is és bánatát is magába fojtani. Mi ketten is csak érettségi után kerültünk igazán közel egymáshoz, bizonyára én is változtam, és sokkal oldottabb lett ő is. Ekkor már férjnél voltam, és neki is udvarlója volt, igazi jó barátnők lettünk. Az idősebb fiam 1966-ban született, és ennek az évnek nyarán a húgom is férjhez ment.

Két év múlva kislánya született, a család legnagyobb örömére, mert körülöttem akkor már két fiú szaladgált. A kicsi születését a kórházi váróban izgultam végig, előző éjszaka ugyanis rossz álmom volt. Azt álmodtam, hogy testvéremnél a szülés után vérre volt szükség, és nem volt olyan, amilyen kellett volna. Mivel egyforma volt a vércsoportunk, másnap, amikor bekerült a szülészetre, nem mertem eljönni, féltem, hogy az álmom valóra válik. Sajnos jól éreztem, valóban kellett vért kapnia, de volt a kórházban tartalék. Az első kislányt még kettő követte, és boldogok voltunk, mert a férjemmel mindháromnak mi lettünk a keresztszülei. Testvérem imádta a gyerekeit, gyönyörűek voltak a lányok. Anyának is olyan volt, amilyen mindig: fáradhatatlan, kötelességtudó, gondoskodó.

A legkisebbik alig volt hároméves, amikor rettenetes dolog történt. Egyik nap a húgom leesett a lépcsőről, megütötte magát, és orvoshoz kellett mennie. Több vizsgálat követte egymást, és kiderült, hogy meg kell műteni a mellét. Sajnos, a szövettani eredmény beigazolta az orvos gyanúját. A félelmetes diagnózis, a rák, már előrehaladott állapotban volt. Az orvos szerint legalább nyolc-tízéves a volt a folyamat nála. Ma sem tudom megemészteni, mert rákszűrésen valóban nem volt, de három gyereket szült azalatt, amikor szülész, nőgyógyász orvosok, védőnő látta. Hogy nem vették azok sem észre? Ezt meg is kérdeztem a sebésztől, mire az volt a válasz, hogy egy terhesség, szülés kapcsán nem ilyen szemmel nézi az orvos a páciensét. Sajnos, ez a baj, hogy nem az egész embert, hanem csak az adott problémát nézi az orvos, és ez mára sem változott nálunk. Ezután már elég gyorsan követték egymást az események. Többször elkísértem Debrecenbe kezelésre. Most is látom magam előtt a betegek várótermét. Mindenki lehajtott fejjel, szótlanul nézett maga elé, ott nem volt beszélgetés, csak néma, magába roskadt emberek. Ez mára már nem így van, mint minden orvosi rendelőben, már ezek a betegek is beszélgetnek, olvasnak, rejtvény fejtenek a várakozás alatt. Volt alkalmam sajnos nekem is megtapasztalni. Igaz, a várótermek is megváltoztak, pont olyan zsúfoltak lettek, mint bármelyik orvosi előszoba. Ma már rengeteg embert érint ez a félelmetes betegség. Van, akinek sikerül megharcolni az életéért, van, akinek nem. Szegény testvéremet két és fél év alatt gyűrte le a szörnyű kór, bármennyire küzdött is ellene.

Akkoriban az orvosok a beteg előtt titkolták ezt a diagnózist. Nekem megmondta a sebész, de én sem beszéltem róla Anikónak. Ő is úgy tett, mintha nem tudná milyen az állapota. Ma is sajnálom, hogy nem voltunk őszinték egymáshoz, nem tudott beszélni kétségeiről, aggodalmáról, a „mi lesz azután”-ról. Nem sírtunk együtt, mindenki szerepet játszott. Mai eszemmel ezt nagyon bánom, azt hiszem könnyebb lett volna Neki, ha megbeszéltünk volna mindent. Ha elmondom, hogy a férjemmel együtt segítünk a kislányainak felnőni, minden körülmények között mellettük és a férje mellett leszünk.

Az utolsó héten – talán megéreztem, nem tudom – szabadságot vettem ki, nem mentem dolgozni. Minden nap náluk voltam, bár mire odaértem, már elkészítette a reggelit a családjának. Tettem, amit egy háziasszonynak kell, segítettem, amiben tudtam, mert akkor már nagyon gyenge volt. Szombaton megfőztem nekik két napra, és a vasárnapot – ami akkor május 5-e, anyák napja volt – a telkünkön töltöttük. Ide jött utánunk az öcsém a szörnyű hírrel. Anikó rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá, és útközben édesapám karjai között meghalt.

Rettenetesen éreztük magunkat mindnyájan! Egy édesanyának– anyukánknak – pont anyák elveszíteni a gyermekét, és ennek a gyermeknek, aki maga is anya, anyák napján elmenni, árván hagyni három gyermeket! Ez iszonyú igazságtalanság, ilyennek nem lenne szabad soha megtörténni! Még csak negyven éves volt! Még annyi sok öröme lehetett volna! Nem örülhetett annak, hogy felnőnek a kislányai, nem láthatta az unokáit! Nem állhatott mellettük gondjaikban, örömeikben! Nem láthatta el őket útravalóval, tanácsokkal.

Egy évre rá ballagott a legnagyobb lánya, és indult iskolába a legkisebb. Nem kísérhette el őket. Mostanra már mindhárman maguk is édesanyák, megállják a helyüket, rendes emberek lettek. Hogy könnyebb lett volna nekik felnőtté válni, ha nemcsak az édesapjuk, hanem édesanyjuk is egyengeti az útjukat, az biztos. Ő már örökre fiatal marad. Nem öregedtünk meg együtt, nem adta meg nekünk ezt a Teremtő. Hogy miért, ezt mi nem tudhatjuk, az Ő útjait halandó nem fürkészheti ki. 
Attól a boldogtalan anyák napjától 32 év telt el, azóta már csak a temetőbe vihetnek virágot a lányai drága anyukájuknak. Nem adhatják a kezébe, csak a sírjára tehetik le, de amíg élnek, és élünk mi a testvérei, addig nem felejtjük el! 
Drága testvérünk, nyugodj békében!

amelyben a prímszámokkal találkozik szülésének emlékei között

Írta: Lajtos Nóra

Az alhas tájékán, a méhe környékén Esti Kornélia egérkaparászásra lett figyelmes. Kellemes belső motoszkálást érzékelt. Utoljára hét éve érzett ilyet, állapotossága 23. hetében. Azok voltak az első, különös magzatmozgások, egy prímszámos héten. És végül a születés csodája is egy prímszámos időpontban történt: a 41. héten. 11. hó 19. napján, 1 óra 37 perckor. 53 cm, 3163 gramm. Még ma is őrzi azt a csuklókarkötőt, amit újszülöttje karjára helyeztek, rajta a fenti számadatokkal.

Pontosan ötször volt körbetekeredve a kisfia nyakán a köldökzsinór, aztán egy saját csomó a hatvanegy centis kékes-fehér tápvivő megcsavarodott csövön. Ha túl hosszú a köldökzsinór, akkor magára tekerheti a szülőcsatornában a mocorgó, életéért küzdő magzat. Az övé így is tett.  Funiculus umbilicalis. Micsoda zeneiség cseng ebben a hossztengelye körül többszörösen is csavart orvosi kifejezésében! – gondolta Esti Kornélia. Csak úgy lüktet, akárcsak a benne futó két verőér és egy visszér. Mint egy hármasút. A három vándorral. Egy csodálatos belső utazás anya és magzata között. Kanyarog, mint egy mesebeli ösvény az élet erdőjében, fel és alá. Tekeredő Kerekerdő.

Aztán elvágatik. De csak ott és akkor. A születés apoteózisában. Szül, szülés, születés: 3, 5, 7 betű. Aztán a 11. napon leesik a csonk. Fürdetés közben. Vannak kultúrák, ahol megeszik. Ma inkább az őssejt nyerése a köldökzsinórból a trendi. Amúgy hasznos is. Egész életre szóló biztosítéka az egyénnek. Szupergörlök mázlija. Neki nincs elraktározva az őssejtje az őssejtbankban – szögezi le magában Esti Kornélia. A halált úgysem lehet túlélni. De most születés van: életindulás.

A világosságra érkezés pillanatában csak nézett rá a nagy szemeivel. Nem sírt fel. Nem úgy volt, ahogyan a könyvekben olvasta, a filmekben látta: hogy ráteszik a melleire, megkérdezik, mi legyen a neve. Nem tették rá, nem kérdezték meg. Azonnal elvitték tőle. Hogy felébresszék. Az életre.

Közben a placenta is megszületett. Az állatvilágban az emlősök, kivéve a teveféléket és bennünket, civilizált embereket, megeszik a méhlepényt. Amúgy egy időben az anyának is felajánlották, hogy egyen belőle, fiatalság-megőrzés céljából. Többféleképp is elkészíthető: a turmixolt méhlepénynek véríze van, de a fűszerezett, megsütött placenta már kevésbé émelyítő. Csak gusztus kell hozzá. Esti Kornélia még a látványától is undorodott, amikor egy fém tepsibe kiterítette a szülészorvos.

A gátvarrás tizenegy öltésből állt. A kitolási fázis utáni leggyötrelmesebb fájdalom. Legalább felszívódó a gátvarró cérna, ez kicsit megnyugtatta Esti Kornéliát. Az más kérdés, hogy hetekig nem bírt ülni, csak fekve szoptatott. Azaz csak próbálkozott a szoptatással. Sikertelenül.  Fejte a tejet. Csakis kézzel. Esti Kornélia nem engedte, hogy elapadjanak a tejcsatornái. Gondosan átmasszírozta melleit, amelyből csak úgy spriccelt a langyos, édeskés ízű anyatej. Ragadós ujjai közé fogta mellbimbóit, s egyszer a hónalj, másszor föntről végezte a préselő munkát. Majd csöndes magányában mindig rácsodálkozott a Tejút misztériumára. Egy görög monda szerint ugyanis Héraklészt az alvó Héra mellére helyezték születése után. Így kapott halhatatlanságot az újszülött az istennőtől. A felébredő anyaisten viszont olyan hévvel taszította el magától fiát, hogy a teje szétfröccsent az égen. Csillagösvény-fényben.

A szülés után hét óra múlva rosszul lett: benne maradt egy méhlepénydarab. Babszemnyi volt. Kicsírázott benne a halálfélelem. Amikor elmúlt az életveszély, tejláz kínozta. Jól felfújtatott vöröslő gumilabdák voltak a mellei. Égtek, izzottak, mint a galagonya ruhái – őszi éjjeleken. A novemberi cúg besüvített az ablakréseken, a pokrócok alá is, amit ráterítettek. A lázálmaiba is: egy befagyott folyó tetején csúszkált, amíg be nem repedt alatta a jég. A fagyos víz körbeölelte meleg testét mint egy fürdőlepedő. De ezt csak álmodta. Tény, hogy megfázott, még a szülőszobán, az antibiotikumra meg beödémásodott a garatnál. Majdnem megfulladt, mire beoltották.

Aztán a 13. napon hazaengedték. Közölték vele, hogy tudja-e, hogy a gyermeke nem fog tudni megtanulni beszélni, járni. Esti Kornélia szemei előtt egy pillanatra elhomályosult minden. Szorongattató dühkitörésével nekiment a családjának. Merthogy eltitkolták előle. Hogy nem sírt fel. És oxigénhiányos állapotba került. Az ő kisfia. Aztán a vészjósló szavakat ontó rezidens doktornő fegyelmit kapott. Ezt később tudta meg Esti Kornélia. Nem is látta egyszer sem a kisfiát, szabadságról jött meg aznap, amikor hazamehettek végre. Csak a neonatológus jegyzetéből olvasta ki a kisfia jövőjét.

7 hónaposan már felállt, 11 hónaposan elindult, és azóta is a leggyorsabb futó az osztályban. Versmondásból mindig megtapsolják, képregényeket ír. Szóval megtanult járni és beszélni. Lehet, hogy az őrangyala egy percig sem volt pihenő üzemmódban, de attól angyalok az angyalok, hogy csodát mutassanak, és a szárnyuk alatt vigyék fel titokban a csillagokba az aggódó anya halálfélelmeit. Mert minden percét leste a kezdetektől: nem bízott a bébi őrzőben. Éjszaka legalábbis biztosan nem.

Ma is ő altatja. Ötször is felkel éjjelenként, hogy betakarja és a mobiltelefonja fényével megvilágítsa kisfia arcát. Az békésen alszik, talán a Négyszögletű Kerek Erdő lakóival cimboráskodik. (Igaz, a négy nem prímszám, de az álomban úgyis azzá kerekedik.) Szörnyeteg Lajos a legjobb barátja.

Anyám, az álmok nem hazudnak! Esti Kornélia talán ezért sem mer álmodni. Tudatalattijában is retteg az álmoktól. A legjobban attól, amelyikben egy édesapát az álmában a gyertyákkal felravatalozott kisfia szólítja meg, hogy nem látja, hogy elég? Felborult ugyanis egy gyertya, ami megégette a takarót és a drága kis halott egyik karját. Freud egy előttünk ismeretlen eseményt vélt felfedni ebben az álomban. Esti Kornélia nem fejt álmot. Már régóta nem. Legtöbbször csak csiklandozzák a tudatát éjjeli emlékképei. Aztán egyre lentebb hömpölyögnek benne az álomerezetű psziché hullámai. S megrekednek benne.

A méhe környékén. Az alhas tájékán.

Írta: Illés Zoltán

(sajtmese)

(…)

Szóval, tikkasztó kora nyári nap. Porlód. Egyetemi könyvtár. Húsz éves fejjel és húsz éves szívvel ült Márton, s próbált a vizsgáira készülni, de sem a hőség, sem a szerelem nem hagyta, hogy akár egy bekezdést is komolyan és zavartalanul végigolvasson és felfogjon az előtte ásítozó nyelvtörténeti tárgyú tanulmányból. Ásítozott ő is, a kongó termek, az ablakok, a könyvek is, ásítozott az egész júniusi kora délután. Ekkor Márton úgy döntött, nem bírja tovább, és inkább lemegy az egyetemi klubba egy kávét meginni.

A klubban is csak az ásítozás fogadta. Pihegő egyetemisták szorongatták kávéjukat és/vagy sörüket, annak függvényében, hogy vizsga előtt vagy után voltak éppen, illetve hát ki-ki a vérmérséklete, szokásai és függőségei szerint. Halk, de folytonos hangszőnyeg terült Márton lába elé a hallgatók beszélgetéséből szőve. Olykor egy-egy szót, félmondatot tisztán ki is lehetett hallani belőle, de inkább volt ez is egy nagy közös ásítás, mint lelkesült csevej.

A fal mentén a bárszékes helyek egyikénél ült le Márton, és a középső, alacsony kis asztalokat bámulta. A pincehelyiség kis ablakain keresztül fénypászmák húztak csíkot az asztallapokig. A sugárban szálló por táncolt. Az egyik ilyen alacsony asztalhoz egyszer csak leült egy Mártonnál alig idősebb egyetemi hallgató, s az asztal közepére vetülő rivaldafényben elkezdte kipakolni a Központi ABC-ben vásárolt uzsonnáját. Egy doboz tej, kifli kerültek elő, majd egy gyanúsan ismerős, kör alakú doboz, színes rajzú oldtimerrel a tetején. Márton a dobozra meredt. Mintha valami pavlovi reflex indult volna el nyelve tövéből és fakasztott volna csorgó nyálpatakot belőle, mely a torka irányába buzogva késztette hatalmas nyeldeklésre őt.

Ahogy a dobozt figyelte, amint a fiú rutinos mozdulattal körbetépi rajta a záró szalagot és egy fénylő sztaniolba csomagolt kockasajtot vesz ki belőle, majd azt is kicsomagolva előtűnik a doboz rejtett kincse, a barna színű, édes és krémes izé, minek is nevezzük, basszus, gyerekkorunk egyszerre utált és imádott csemegéje, a randa, csokoládés ízesítésű Mesesajt, szóval ahogy ezt a rituálét figyelte, az csúszott ki a száján, hogy „Ez nem lehet igaz!”…

Ekkor vette észre, hogy a pincehelyiségben mindenki elhallgatott, és a komótosan uzsonnázni kezdő fiúra meredt. Érezni lehetett a feszült döbbenetet, hiszen ilyesmit évek óta senki sem látott.

Tej, kifli, Mesesajt…

A hirtelen beállt csendet egy másik egyetemista törte meg, aki odalépett a falatozó fiúhoz.

– Te, izé, bocs… A Központiban vetted?

– Mmhhmmmm… – válaszolta a srác, majd nagyot kortyolt a tejből és kibontott egy újabb sajtot.

– Aha... Köszi! – vigyorodott el a másik, majd sarkon fordult, felkapta az asztala mellől a táskáját, kikereste pénztárcáját, majd a táskát a barátnőjére bízva elviharzott. Nagyjából tíz másodpercen belül követte őt egy másik, majd egy harmadik, és így sorban, egymás után minden asztaltól kivágtatott valaki az ABC-be, hogy perceken belül kiflivel, tejjel és Mesesajttal térjen vissza a klubba.

Mártonnak is jutott, mert bizony ő is elrobogott a boltba, hogy szerezzen magának gyermekkora Madeleine kekszéből. Életében utoljára evett igazi, krémes, lágyan elomló, émelyítően édes Mesesajtot. Olyat, amelyiknek a címkéje oldtimereket ábrázolt. Olyat, amilyet ezt megelőzően gyermekként kóstolhatott legutóbb. Olyat, amelyik egyenesen a gyermekkorát hozta vissza egy fél órácskára. (Volt persze Mesesajt később is, de addigra már elrontották a receptjét és a csomagolása is megváltozott, szóval, egy idő után Márton már le is tett róla örökre.)

Erre az utolsó, közösen csámcsogó és elégedetten hümmögő-nyammogó fél órára újra gyerekké vált akkor az a pár tucatnyi porlódi egyetemista, s mindnyájan tudták, ennek a kegyelmi pillanatnak a részeseként, hogy ez egyben a gyermekkoruk végét is jelentette.

(…)

Írta: Dinók Zoltán

Kálmán Ottóra, ahogy tizennyolc éves lett, egyre jobban felfigyeltek a lányok. Most készült gépészmérnöknek. Jeles volt mindenből. Mármint a gimnáziumban. Érettségijén csak történelemből volt négyes.

Sanyi, aki ügyész volt, büszke volt rá, s fiát minden szépre és jóra megtanította. Ám Ottó elégedetlen volt a külsejével. Jött az ősz, az esős idő, s amikor ment a kollégiumba, apja mindig mondta, hogy tegyen sapkát a fejére, de nem lehetett meggyőzni, mert azt a frizurát, amit hordott, nem ronthatja el egy ócska sapka. Beképzeltség. Eddig mindig hordott sapkát, de most, hogy már úgynevezett felnőtt ember lett, adni akart magára minden áron. Elegánsan öltözött, hogy tetsszen a szebbik nemnek. De sapkát soha nem akart felvenni, mert az össze-vissza sodorja a hajszálait. Hiúsága sem ismert korlátokat. Ám tény, ha sapkát viselt s utána levette azt, úgy nézett ki, mint egy bozontos hajú popsztár.

Egyszer esős idő alkalmával felvette a sapkát, s úgy ment a kollégiumba. Alig várta, hogy megérkezzen, s levesse. Eltelt egy hét. Eső sehol nem volt, ezért fel sem vette a sapkát hazabuszozáskor. Mikor leszállt a buszról, még egy kilométerre volt az otthona a megállótól. Hirtelen szemerkélni kezdett az eső. Ám a sapkát nem vette fel. Nyakig csuromvizesen tért haza. Sanyi majdnem elszédült vagy elájult, amikor meglátta a fiát.

– Fiam, eszednél vagy te? Miért nem vetted fel a sapkát?

– Ne haragudj, apa, már én is bánom.

– Na gyere, vetkőzz le, tedd le a táskádat!

Ottó úgy is cselekedett. Szombati nap volt, s már estére köhögött és belázasodott.

– Fiam, vess magadra! – mondta Sanyi, miközben Ottó a lázmérőt dugta be a hóna alá.

38 felett volt a láza, s iszonyatosan érezte magát. A legény azonnal ágyba bújt. Pedig még csak hét óra volt. Apja nem győzte a Rubophent keresni, s teát forralni.

– Azt hiszem, ez jó lecke volt, hogy a sapkát fel kell venni!

– Apa, siess már azzal a teával!

– Gyógyszert is kapsz!

– Mit bánom én!

Majd bevitte fiának a tablettát és a teát is, s mellette ült, miközben szegény Ottó pokoli kínokat élt át.

– Azt hiszem, így hétfőn nem mehetsz az egyetemre!

– Én is attól félek!

– Majd orvost hívok hozzád! Még kimozdulni sem tudsz a házból!

Így aztán hétfőn orvost hívtak Ottóhoz. Az egyhetes pihenőt s tablettákat írt fel. De elmondta, nincs nagy baj, s hála Istennek tüdőgyulladás sincs. Azonban Ottó láza főleg este magas volt. Olvasással, rejtvényfejtéssel töltötte a szabad idejét, de a tankönyveket is bújta.

Mikor elérkezett az idő, hogy vasárnap este visszamenjen Pestre – a kollégiumba –, a sapkát természetesen felvette, pedig az eső sem esett. Sanyi gunyorosan mosolygott, de Ottó is mosolygott ám bólogatva, tanulva az esetből.

Ám mire felért a fővárosba, már eleredt az eső, Ottó örült, hogy nem hiába vette fel a fejfedőt. Mert az egyetemen sapkástul is szerették a lányok. Erre nem is gondolt. Azt, hogy egy ember milyen szép, sokszor nem a külső bizonyítja. Erre Ottónak is rá kellett jönnie, ha későn is.

Írta: Arany Piroska                    

Messziről teljesen azt formázza. A banyát, akitől a mesében annyira féltünk.  Hétrét görnyedt, a kezében bot. Ahogy lépked, minden lépésénél előredől, újabbat lép, megint hajlik. Az orrával mindjárt a földet éri. Vasorrú bába?

Másik kezében valami szatyor. Vagy táska? Közeledünk egymáshoz, át fogunk menni, ha a lámpa zöld lesz. Megállunk. Ketten vagyunk, rá-rápillantunk egymásra. Én elcsodálkozva, ő pedig – görnyedtsége miatt lehajtott fejét megemelni képtelen – oldalról sandít fel rám, mosolyog:

– Hideg lett ma reggelre!

Foga alig. Szemhéja vörös a hidegtől, szeme könnyes. A fején szeméig-füléig lehúzott, agyonmosott, rózsaszínű kötött sapka, kabátja divatjamúlt, steppelt, kopott. Lábán tisztára súrolt sportcipő. A „cicanadrág” szára ráhajlik a bokájára. Ő is szemügyre vesz engem, és így folytatja:

– Maga igencsak könnyedén öltözött, majd még megfázik! Kesztyűje sincs!?

Hangjában aggodalom. Barátkozni akar. Mondanom kell valamit.

– Bizony nincs melegem – hagyom rá megadóan.

– A csarnokba jön? Mert én odamennék, ha sikerülne, valami jó kis levesnek valót venni. Azt szeretem, a húslevest. Az átmelegít. Sokat fázok, mert nincs nálam elég meleg. Rosszak az ablakok az én régi, öreg házamon. Ha pokrócot teszek rá, akkor meg sötét van. Nem szeretem a sötétet. Ha a csarnokba jön, ne arra menjen, tudok egy rövidebb utat itt a házak között. Egy kicsit spórolunk az erőnkkel, nem igaz?

Kezével mutatja, merre menjünk. A keze fején a bőr ráncos, ám a körme rövidre nyírt, tiszta. Arra megyek, amerre mutatja, azt hallgatom, amit mond, beszéde művelt, hangja lágy – ha így haladunk, még megbabonáz, olyan hihetetlenül mesebeli jelenség: egy kedves boszi.

 –Tudja, mit fogok venni? Karajcsontot. Azt mi, öregek csak úgy hívjuk: nyugdíjas karaj. Egy kevés zöldség, egy kis tészta, finom leves van abból. A főtt húst leszedegetem a csontról, kis tört krumplival, paradicsommártással, tudja konzervparadicsomból... Na, csak próbálja ki! Még az illata is! Az anyám főztjét idézi. A régi pompás disznótorok orjalevesének emlékét. Meg a sült kolbász, de arra nem telik. Na látja, már itt is vagyunk. Erre rövidebb. Maga mit vesz? – érdeklődve néz rám, meggörbülve, törékeny öregesen, ám derűsen...

– Ó még nem is tudom – zavartan felelek, magamról elfelejtkeztem, míg őt hallgattam.

– Na, csak ügyesen, mert itt aztán megy a pénz, ha nem vigyázunk! – és nevet. Hja, ebben a témában valószínűleg már régóta egyetértünk.

Odaáll a hentes pultjához. Már nem figyel rám, már csak a vásárlás érdekli. Még visszanézek rá. Olyan kicsike, olyan szánandó.

Nem tudja? De ha tudná is, nem ez a legfontosabb a számára.

Oldalra hajtott fejjel, alulról beszél a henteshez, kellemes izgalommal válogatja, melyik legyen az a leghúsosabb csont, amiből azt a finomat fogja főzni. Örül.

A hentes – régi ismerősök – abbahagyja a fütyörészést:

– Magának, mamikám, a legszebbet!

Csomagolja, megméri, kacsint, majd egy villanásnyi idő alatt még odacsap a karajcsont mellé néhány csirkelábat.

A boszi rám néz, cinkosan mosolyogva int a hentes felé:

– Látta, milyen huncut?

Holnap is azon a rövidebb úton megyek a csarnokba. Hátha találkozunk!

Írta: Zilahy Tamás

Gondolom, kezdésnek el kellene magyaráznom, mit is jelent a cím.

Hát, íme: olyan genetikai és egyéb tulajdonságok, melyek közvetlen elődeinkben már nem, de az ősibb formákban még megvoltak. Tehát igen komplikált dolog. Az érthetőség kedvéért illene néhány példával megtámogatni a definíciót. Akkor most példálózok. Ha az egyik korábbi felmenőd postás volt, és örökölted a génjeit, akkor most zöld a szemed. Postászöld. Vagy, ha valamelyik ősöd börtönben töltött el néhány boldog évet, akkor neked a csíkos ruhák állnak jól. Ha a nagyid nem tudott flamandul, akkor nagy valószínűséggel te sem tudsz. Lehet a semmit is örökölni. Erre jó példa, hogy semmit sem örököltem a Rothschildéktól, noha nem is rokonaim. Akkor ez, gondolom, már érthető, tehát léphetünk tovább.

Miért is mondtam el mindezt nektek? Mert a nagymamám görög volt. Sajnos egy szavát sem értettem. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy a születésem előtt jó néhány évvel meghalt.

Most jön a történet.

Egy alkalommal felkerekedtem kis családommal, hogy megkeressem őseim lába nyomát Göröghonban.

A repülőút nem nagyon tetézte a hazatérés örömét. Gyermekkorom hajnala óta nem tudok repülni, és azóta sem ambicionálom ezt a sportot. Annál is kevésbé, mert tanultam egy híres ősöm esetéből, aki földre szállt angyal lett, rögtön a landolás pillanatában. A későbbiekben mint autóbuszmárka szárnyalt tovább.

A repülőutat inkább most nem részletezném, elég legyen annyi, hogy a kis zacskók helyett hátizsákot kértem.

Azután, nagy meglepetésemre, gondolom, lezuhanásunk előtt néhány perccel, megérkeztünk Krétára, pedig már az atavizmus tünetei kezdtek kiütközni rajtam. Az arcszínem a görögdinnye kabátjára emlékeztetett. Ez volt a negatív tünet. Volt pozitív is. Csodák csodája, de megértettem azt a mondatot, amelyet az ekkor elém kerülő első ember mondott. Nem sokat von le nyelvtudásom értékéből, hogy ez az idegenvezető volt. Tipikus atavisztikus jelenség volt. Ő magyar, és nekem is vannak magyar felmenőim. Hiába, a gének nem válnak vízzé.

A busz előállt, és pillanatok alatt a szállásunkra repített bennünket.

Csodás apartman volt. Tengerre néző, ahogy ígérték. Tiszta időben, ám ezt nem tették hozzá.

Maga a sziget gyönyörűséges. Amerre tekintek, a végtelen tenger – ezt mondták az utazási irodában. Itt jó lehet kutyát tartani, mert nem tud elkódorogni. Persze Ausztráliában sem nagyon tudna.

Készülődünk a bemutatkozó estélyre. Készülődöm én is. Rohamtempóban görögikumokkal pótolom a folyadékveszteséget. Ouzo, mellé, elé, közé és utána valami folyékony napsugár. Tán bor? Némi tartalékot is képezek belőlük.

Tán torgok? Apa a család büszkesége.

Valahogy odatángálódom a bulira. Óriási a felhajtás. Megasznobi. Az úszómedence sokszínű lufikkal tele. Hatalmas hidegtálak ezernyi mindenjóval. Rajtuk marcipánvirágok özöne. Valamint rengeteg tejszőke, NDK-vörösre sült, márkás, német turista.

Már megérte a pénzt ez az út. Nem mellesleg a cég fizette.

Imádom a marcipánt, ezért bekerítek egy díszes tálat. Leszakajtok egy szépséges marcipánvirágot a tetejéről. Megkóstolom. Nagyon úgy néz ki, hogy itt fából van a marcipán.

Letelepszünk egy asztalhoz. A pincér rögvest hoz ezt-azt. Mondja, hogy mik ezek, de még nem tud magyarul. Szemrevételezem az okosságot. Van itt mindenféle tengeri bigyó. A legundorítóbb egy sokkezű valami, tele apró vécépumpákkal. Egye meg a fene!

Soktagú buzuki-zenekar vérforraló szirtakiba kezd. A tetemes mennyiségű elfogyasztott sör megtette a hatását. Útja végéhez ért. Csak még meg kellene keresni az elterelő utat. Sajna a nagyim valószínűleg soha nem érdeklődött a férfivécé iránt, így nem tudtam megkérdezni, hol van. Felállok az asztaltól és toporgok. A zenészek veszik a lapot, és berángatnak táncolni. Két oldalról a vállamra teszik a kezüket, és indul a tánc. Egyre gyorsabb a zene. Szinte futunk már. Nem esik nehezemre. Menne ez zene nélkül is.

A közönség meg csak gyűlik, és gyűlik. Tetszik nekik a mozgásom, ami már-már görcsös vonaglás. Mert az is. A zenészek érzik bennem a görög virtust. Újabb tájjellegű kunszttal kínálnak meg. Letesznek egy poharat a padlóra, és elvileg borral töltik meg. Velem kivételt tesznek, és három deci ouzot kapok. A feladat: fekvőtámaszból csak foggal felemelni és meginni. Nem gond. Ittam én már minden pózban. Felemelem, aztán mint a pinty, lenyelem az italt, oldalra rántom a fejem, és már repül is a pohár a németek asztalára, ahogy ezt a görögöknél csinálni kell. Ez a nagyi miket nem tudott! Csak szabaduljak már. Lenne egy kis dolgom. Kisdolgom.

A zenészek ölelgetnek, gratulálnak. Csordultig teli van a szívük velem, de én is csordultig teli vagyok.

Vágyakozva pillantok az egyetlen vizes dologra, a medencére. Rövid futás után festői ívben fejest ugrok, be a lufik közé. A németek felpattannak a helyükről, és utánam ugrálnak. Teli a víz emberekkel. Oda a dekoráció. Sokba fog ez kerülni valakinek. Kiszállok, és menet közben ékes németséggel a pincérhez szólok. Írja a számlánkhoz, és gavallérosan a németek asztala felé mutatok.

De kanyarodjunk vissza az atavizmushoz. Holnap reggel felkeresem a rokonokat. Valahol itt kell lenniük. Majd érdeklődni fogok. Addigra, gondolom, a nyelv is előjön belőlem. A nagymamámat Kolofonosznak hívták. Ezt itt úgy ejtik, Onasszisz.

Nem várok tőlük mást, csak egy kis szeretetet.

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

Valaki azt mondotta: a tükröt azért találták ki, hogy ne csak másokon nevessünk. De mi van akkor, ha ezt a bizonyos tükröt azok a mások tartják az arcunk elé?

AZ ISKOLAIGAZGATÓ – TANÁRI SZEMMEL

Arcvonásai energikusak, egész lényéből fölény és méltóság árad. Nem csoda, hisz több száz pulyának és minimum húsz felnőttnek parancsol. Tehát amolyan tábornokféle, sőt, tizedes, akinek a szavára elnémul a légy, megalszik a tej, s még a cipőfűződ is haptákba vágja magát.

Tekintete közömbös, ritkán néz a szemedbe, azt a látszatot keltve, mintha nem érdekelnéd. A valóságban persze pont az ellenkezője igaz. Még mielőtt megismernéd, ő már tudja, ki vagy, honnan jössz, mekkora a mellbőséged, kik a rokonaid. És a továbbiakban is türelmesen figyel(tet): hányszor borotválkozol, mikor ásítasz, hogyan vakarod a hátadat, kinek köszönsz kézit csókolommal, milyen lábbal keltél. Egyszóval érdeklődő típus, mindenről tud, semmi sem kerüli el a figyelmét, az egérlyuktól az iskola kéményéig.

Hangja higgadt, ítéleteiben tárgyilagos. Sohasem enged az indulatoknak, felülemelkedik a kicsinyes, egyéni szempontokon. Úgyszólván csak a köznek, iskolájának él, amit igyekszik is úton-útfélen a tudomásodra hozni. Percre bebizonyítja, mennyivel többet dolgozik, mint te, hány gyűlésen, értekezleten kell részt vennie, hol gyakran szégyenkezik miattad, mert ebben az iskolában a tanárok zöme lazsál. Ő mégis mindig kiáll melletted, megvéd a szülőktől, harcol a jogaidért, felemeli a fizetésedet anélkül, hogy a legcsekélyebb hálát várná. Hála? Nevetséges! Dolgozz jól, és kvittek vagytok:

Legyen egyéniséged! (Magyarán: csináltass sürgősen egyenruhát, s ha egy tyúkszemed van, még növessz egyet, nehogy kilógj a sorból. Végül is az iskola nem divatház, még kevésbé zsenik klubja, hanem munkahely, a megfelelő renddel és colstokkal.)

Valamennyi tanulót munkája arányában jutalmazd vagy büntesd! (Más szóval: ha megbuktatsz valakit, gondolj arra, hogy ezzel magadat is blamálod, mert a bove maiori discit arare minor – a nagyobb ökörtől tanul szántani a kisebb.)

Órára ne vigy pálcát, még földrajz- vagy énekórára se! (Ez bizonyára azt jelenti, tarts tekintélyt, különben megnézheted magad.)

Mellőzd a bürokráciát, mely öl, butít, és tintába dönt! (A dirik világnyelvén: írj minél több vázlatot, jegyzőkönyvet, beszámolót! Így talán odafönt is észreveszik, milyen káprázatos munka folyik nála.)

A demokrácia azért van, hogy éljünk is vele. (De ha tényleg élni akarsz, jobb, ha meg se mukkansz többé. Helyette bólogass reggel, délben, télen, nyáron, esetleg álmodban is, és akkor garantáltan hosszú életed lesz ezen a pályán.)

Az iskolaigazgató mindenkinél mindent jobban tud. Számtanórán a számtan-, tornaórán a tornatanárnál. Ha véletlenül rosszkedvű, bemegy az órádra szórakozni. Ha haragszik, sem mutatja. Legfeljebb lecsíp egy kicsit a bruttódból, ellenőrzi a budit, vagy elpáholja a feleségét. Kedvenc mondatai: a vezetőség majd eldönti, holnap tanári értekezlet, szavazásra bocsátom. Ki vállalja önként?

Az igazgató ritkán dönt önállóan, ezért jóformán semmiért sem felel. Kirúgja a takarítónőt, nem kapsz jutalmat, fizetésemelést? Így határozott a gazdasági vezető, a helyettese, a szakszervezet. Vagyis nem hibás, ő mossa kezeit. Kivéve, ha a saját prémiumáról van szó. Ilyenkor jól kinyújtja a kezét, és belemarkol a menzába, kertbe, túlórákba is. Ennek ellenére ő a legszegényebb, legkihasználtabb és legesendőbb értelmiségi, aki nem Fordon furikázik a hivatalba. Ő ad neked kenyeret, biztosítja a munkához való jogod. Miatta ragyognak a csillagok, és nem dől össze a magyar tanügyi rendszer. Ja, csak vegetál néhány évtizede.

A TANÁR – IGAZGATÓI SZEMMEL

Arcvonásai lágyak, egész lényéből határozatlanság és laposság árad. Pedig nemegyszer több száz pulyának parancsol. Tehát amolyan tábornokféle, sőt, tizedes kéne, legyen, akinek a szavára elnémul a légy, megalvad a tej, s még a cipőfűződ is haptákba vágja magát.

Tekintete érdeklődő, többnyire egyenesen a szemedbe néz, azt a látszatot keltve, mintha roppant érdekelnéd. A valóságban persze pont az ellenkezője igaz. Alig ismerted meg, máris elfelejtett, nem érdekli, ki vagy, hova tartasz, mekkora a mellbőséged, kik a rokonaid. És a továbbiakban is következetesen elhanyagol. Fogalma sincs, hányszor borotválkozol, mikor ásítasz, hogyan vakarod a hátadat, kinek köszönsz kézit csókolommal, milyen lábbal keltél. Egyszóval indifferens típus, semmiről sem tud, minden elkerüli a figyelmét, az egérlyuktól az iskola kéményéig.

Hangja türelmetlen, ítéleteiben szubjektív. Mindig átadja magát az indulatoknak, nem emelkedik felül a kicsinyes, egyéni szempontokon, úgyszólván csak magának él, bár ezt is következetesen titkolja. Percre bebizonyítja, hol, mikor, mennyit dolgozik, hány gyűlésen, értekezleten vesz részt, ahol állítólag agyba-főbe dicsér. Holott abszolút közismert, miszerint majdnem sohasem áll ki melletted, bemárt a szülőknél, kétségbe vonja a jogaidat, sokallja a fizetésedet anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben szégyellné magát. Szégyen? Nevetséges! Tarts be néhány szabályt, és semmi baja veled.

Tiszteld az egyéniségét! (Magyarán: ne ragaszkodj az egyenruhához! Ha másnak két tyúkszeme van, ő egyet akar, csakhogy kilóghasson a sorból. Végül is az iskola nemcsak munkahely, hanem divatház is, és egyben a zsenik klubja rend és colstok nélkül.)

Valamennyi tanárt munkája arányában jutalmazd vagy büntesd! (Más szóval: ha kitüntetsz valakit, gondolj arra, hogy ezzel saját magadat is kiemeled, mert a bove maiori discit arare minor – a nagyobb ökörtől tanul szántani a kisebb.)

A tanáriba vigyél mindig pálcát, még gyűlésekre és pedagógusnapra is! (Ez bizonyára azt jelenti, dobd sutba a tekintélyelved, különben megnézheted magad.)

Mellőzd a bürokráciát, mely öl, butít, és tintába dönt! (A tanárok világnyelvén: írass kevesebb vázlatot, jegyzőkönyvet, beszámolót! Így talán odafönt sem veszik észre, milyen káprázatosán lazsál.)

A demokrácia azért van, hogy éljünk is vele. (Viszont ha megmondod a véleményed, nem bólogatsz neki reggel, délben, télen, nyáron, esetleg álmodban is, garantáltan rövid életed lesz ezen a pályán.)

A tanár példátlanul tájékozatlan, bármilyen órán is asszisztál. Ha véletlenül rosszkedvű, felkeres az irodádban, és gyorsan elveszi a te kedvedet is. Ha haragszik sem titkolja, megbírálja a bruttódat, lesz... a budit, vagy elpáholja a feleségét. Kedvenc mondatai: azt majd én fogom eldönteni, a francba a tanári értekezletekkel, holnaptól csak a kutyámra szavazok, vállalja az igazgató, ha nincs jobb dolga.

A kollega rendszerint nélkülünk dönt, ezért egy sereg dologért egyedül ő a hibás. Ha tehetné, kirúgná a takarítónőt, lecsípne az igazgatói prémiumból, s az övét fölemelné. Hasznot húz a menzából, kertből, túlórákból. Ennek ellenére ő a legszegényebb értelmiségi, aki nem Fordon furikázik a hivatalba. Ő ad neked kenyeret, biztosítja a munkához való jogod. Miatta ragyognak a csillagok, és nem dől össze a magyar tanügyi rendszer.

Igaz, csak vegetál néhány évtizede.

Írta:  Margittai H. Ágnes

Napközis vagyok ma is, tegnap is az voltam, helyettesítek. Sorakozó, mondanám, de a csapat fele már bevágtatott, így lassan utánuk kullogunk. Május vége van, és már tombol a kánikula. Szinte perzselő szél kergeti a két napja megtépázott fák leveleit, felkapja az udvari homokot, szememben, számban érzem az apró szemcséket.  De kit zavar ez? Itt az év vége, végre!

Nehezen csendesednek el. Tanár néni, mehetek még inni? Menjél. Felmehetek a táskámért?  Persze. Ezt még megehetem? Egyed. Ezek az egyszavas válaszok a fáradság jelei nálam, év vége felé mindig elér. Mindenkit elér, van, aki idegesebb, van, aki engedékeny, van, aki mindenbe beleköt, én lelassulok. Megfigyeltem, a gyerekek sokszor átérzik finom kis rezgő csápjaikkal az én lelki történéseimet. Most szinte suttogva beszélgetnek, halk, alig zizegő lapozgatás hallik. Könyökömre támaszkodva, majdnem kocsmai módon nézek ki a fejemből, a szempilláimat mintha pici ólomsúlyok húznák lecsukódni. Hát persze, kávét sem ittam ebéd után. Mit ebéd után? Nem is ebédeltem. Lehet ez is bénít most.

És ekkor megérinti a karomat egy kicsi kéz: – Tanár néni, meg tetszik nézni a focis kártyáimat? Most, amikor már tanulni kellene, kérdezném, és már fordítom is a fejem a hang irányába. A szőke kisfiú izzadt homlokára tapadt göndör fürtjei alól a lázasan csillogó kék szemek olyan vágyakozással várják a választ, hogy nem tudok nemet mondani. Hallottam a megkönnyebbült öröm-sóhajtását, amikor kissé tétován letette elém az ezer kéztől ragacsos nagy műanyag albumot.

– Tanár néni tessék nézni, csapatonként vannak benne a kártyák. Ez a Juventus, itt ez Del Piero, nagyon jó csatár, ez a kapusuk, Buffon… és tessék nézni, itt a kapu, itt lehet látni, hogy hol véd a legjobban. Tessék csak nézni ezt a kártyát, itt tessék végigsimítani, olyan recés…, ez meg limitált, ebből kevesebbet gyártottak, mint a többiből, de nekem sikerült megszerezni.  Tessék figyelni, ebből a csapatból már csak egy hiányzik… Jaj, ezt tessék nézni, ez a Barcelona, ez a kedvenc csapatom, ez a csapat jelvénye, és van Barca sapkám is…. anyukám hozta Londonból… Ez Messi, Messi aranylabdás, a kártya is arany, tetszik látni?

És mondta, mondta, választ sem várva semmire. Szinte levegővétel nélkül repesett, hogy végre elmondhatja valakinek a szíve boldogságát, valaki figyel rá, valaki szájtátva hallgatja. Éreztem, egyre közelebb húzódik hozzám, a vállunk összeért, az arca a hajamat súrolta… Lassanként homályosodtak a képek, összeolvadtak a színek, az édes gyerekhang elmosódott… a fiam szobájában álltam huszonöt évvel ezelőtt. A könnyfüggönyön át az én szőke fürtös, kék szemű kisfiamat láttam a foteljában kucorogva, ölében a kosaras kártyás albumával… Az én drága gyerekem, vajon kihez bújva rebegte, hogy tessék nézni, tessék csak figyelni, ezt tessék nézni…

amelyben egy mazsolás óriáskuglófban talál rá önmagára

Írta: Lajtos Nóra

Esti Kornélia izgatottan ült föl az ágyában. A tavaszi eső bolero-ritmuskoppanásai idegesen verték a hálószoba ablakredőnyét, amelyek néhány perc elteltével már csak ritmusszilánkokká forgácsolódtak Esti Kornélia tudatában.

 Hajnalodott.

 Amint körbenézett a félhomályban, egy mazsolás óriáskuglófot látott maga mellett az ágyban, a közepében kuporgó önmagával. Akaratlanul is csipás szemeihez nyúlt, majd egy erőteljesebb mozdulattal végighúzta mutatóujjait a csukott szemhéjakon, és tágra nyílt szemekkel bámulta az óriáskuglófot, melynek vaníliás illata érzékenyen csapta meg Esti Kornélia orrát. Hajnali égdörrenés kísérte a szobafalon átcikázó villámfényt, mellyel egyidőben odabent találta magát az aszalt szőlőszemek fogságában. Egytől egyig minden megaszalódott bogyószem őt nézte. Amikor még odakint ült az ágyában, nem értette, miért kuporodik úgy össze, mint az éjszaka fekete rácsai között a hold. Aztán észrevette meztelenségét. Csak a lábai nem voltak csupaszon: az egyiken kék, a másikon narancssárga zoknikat viselt. A lét és a semmi együttes tapasztalata érintette meg: a világmindenség éteri kékje kapaszkodott föl a narancsszínű naplementék időkötelén, amely nyugtalanítón himbálózott jobbra és balra. Szédülés-érzet fogta el hirtelen, s egy ügyes ugrással, kissé bátortalanul, de elengedve a kötelet, ismét kívül termett óriáskuglófos önmagán.

Eszébe jutott egy gyermekkori mondóka, amelyet édesanyja porcukor-édes hangján hallott újra magában, s közben annak cirógató kezeit is ott érezte egész testén, amint azok a fejétől lefelé haladva gyengéd-halk szavakkal simogatják testét-lelkét: 

„Zöld erdő a hajad,

Sík mező homlokod,

Pillangók – szemeid.

Szuszogó orrocska,

Tátogó szájacska.

Itt lemegy – nyakához.

Itt megáll – a hasnál.

Írta: Ozsváth Sándor

Gyermekkoromban a nagyecsedi labdarúgó-csapat sok száz kisfröccsöt látott törzsszurkolói még félig angolul, félig magyarul társalogtak a látottakról. Taccsról és kornerről beszéltek, s mindannyiunk kedvence volt a sziklaszilárd bekk meg az ördöngösen cselező center. Kocsmában, borbélynál napokig el lehetett rágódni azon is, hogy a vendégcsapat egyenlítő gólja előtti ofszájdot bizony elnézte a spori. De így volt ez országszerte! Aztán történt valami. Sportújságíróink mintha összebeszéltek volna, felcsaptak nyelvművelőnek, és elkezdtek magyarul írni-beszélni: lesről, szögletről meg bedobásról szóltak, s már-már ódákat zengtek a középcsatár vagy a balhátvéd játékáról. S mit ad Isten, egy emberöltő alatt teljesen elfogadottá, általánossá lett a magyar sport-szakszókincs! A vége felé már olyan finomságokba is belebonyolódott Vitray meg Szepesi, hogy most a ’null’  helyes-e vagy pedig a ’nulla’.

A sportújságírókat azért zártam végképp a szívembe, mert Trianonban elcsatolt városainkat változatlanul és következetesen eredeti néven nevezték: Kassa az Kassa volt és nem Kosice, Zilina helyett Zsolnát, Ruzomberok helyett Rózsahegyet, Oradea helyett Nagyváradot, Rijeka helyett meg Fiumét mondtak s írtak akkor, amikor aktuális külügyminiszterünk, Kovács László a televízióban éppen így nyilatkozott: Most tárgyaltam Bratislavában.  Nem „a szomszéd népek érzékenységére” voltak tekintettel, hanem olvasóikra meg hallgatóikra. Sajnos, az említett újságíró-nemzedék tagjainak zöme rég visszavonult, vagy már az égi pályákról közvetít, csak Novotny Zoltán tartja még magát, utolsó mohikánként.

Aztán jöttek az újak, akik a novi sadi Vojvodináról áradoznak, meg arról, hogy a Mihalovce egyik tehetséges kézilabdázóját Terézia Szöllösiovának hívják, s hogy milyen szerencsések fussballosaink, mert a román Targu Murest kapták ellenfélül.  A legújabbak meg szeretnek (szomszéd nénim igen találó szavajárása szerint) „külföldiül” szépelegni! A partjelző asszisztens lett, „Dzsudzsák célja 5 gól, 8 assziszt”, a csapatok a final fourba kerülésért játszanak, vagy már a playoffban küzdenek. E sorok írása közben hallgatom az esti sportközvetítést, épp arról tájékoztatnak, hogy emberfórba kerültek pólósaink… Ismét csak üdítő kivétel Novotny, aki a körkapcsolás szünetében azon tűnődik, a fejhallgatók világában hogyan is kellene néven nevezni ezeket a mostani kütyüket.

Kedves újságíró barátaim! Ha kérhetném, írjanak-beszéljenek ismét magyarul, mint tették azt eleik!  S ha kezdetben nehezen menne, forduljanak bizalommal Zoli bácsihoz.

  Fotó: A szerző Novotny Zoltán társaságában                                                 

Írta: Ladányi Fedák Enikő 

Emlékszem még, amikor először néztem fel nagy, zöld szemeidbe. Nem varázsoltál el, nem voltak mesebeli pillangók a hasamban, nem éreztem, hogy ez itt a most és mindörökké. Láttam tőled szebbeket, jobbakat, de te voltál az, aki elérhető volt abban a pillanatban, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Nem szerettem beléd, de belenyugodtam, na jó, kicsit örültem, mikor az enyém lettél. Könnyek szöktek a szemembe, mikor kapcsolatunk hivatalossá vált, szorongtam, hiszen magam mögött hagytam egy életet, újat kezdtem veled. Féltem. Bízhatok benned? Nem olyan voltál, mint az eddigiek, a vidéki gazdag vagy a városi vagány, semmiben sem hasonlítottál rájuk, mégis elhagytam őket. Nem érted! Te azért lehettél része az életemnek, mert őket magam mögött hagytam. 

Kapcsolatunk nem volt felhőtlen, sokszor az őrületbe kergettél. Olykor hideg voltál, szinte fagyos, máskor forró, nem lehetett a közeledben megmaradni, mégis szép volt veled. Neked köszönhetően rengeteg impulzus ért, kitárult számomra a világ, sokat tanultam, egy új életet ismertem meg. Pedig nem sok szabad teret adtál, volt, hogy majd megfulladtam tőled, menekülni akartam, de nem volt hova. 

Most elérkezett a búcsú ideje, lépek egy szebb, jobb felé – kinőttelek. Mégis van egy kis görcs a gyomromban, hiszen sokat adtál: lehetőségeket, nyugalmat… Egy álmot segítettél valóra váltani. Elköszönök, hálás vagyok neked az elmúlt másfél évért, nélküled nem lennék itt. Nem lennék boldog, nem látnám a jövőt szépnek, a színeket szikrázónak, nem érezném a levegőt virágillatúnak, ha te nem lennél nekem – nem élhetném ezt az életet. Köszönöm, hogy ugródeszka voltál, mikor azt éreztem, talaj sincs alattam, hogy melengettél, mikor fáztam, biztonságot nyújtottál! Utolsó éjem lesz veled, de ne búsulj, csodás új társaid lesznek, ismerem őket! Megvidámítanak, szeretni fognak! 

Nem szaporítom tovább a szót! 

Isten veled kis apartmanunk Brugge szívében, nem megyünk messze, szeretettel gondolunk rád, néha majd erre sétálunk rád mosolyogni! 

Köszönünk mindent!

Írta: Arany Piroska 

Te voltál már farsangon? Mert azt mondta a tanító nénim, hogy írjuk le milyen volt a farsangi mulatság az iskolában.

Azt úgy is lehet mondani, hogy farsangi bál, mert van zene, és lehetne táncolni, ha akarnánk. De azért nem akarunk, mert olyan sokan vagyunk a tornateremben, hogy nem lehet ottan ugrálni egymás lábára, meg azért se nem, mert én nem is tudok táncolni.

Meg ha tudnék is, én nem merném Szilvikét felkérni, mert mondjuk, ha hívnám Szilvikét, és azt mondja, hogy nem akar velem táncolni, hát az olyan égő lenne, hogy meg se próbálom.

Énvelem nem is táncolna Szilvike, még ha jól tudnék is táncolni, mert ő csak Karesszel van egész délután, és végig figyeltem, hogy csak azzal sugdolóznak a bordásfal mellett, a kabátok közt.

Ja, elébb azt kell leírni, mert azt is mondta a tanító nénim, hogy írjuk le, hogy miért van a farsang.

Az nem csak egy kétnapos ünnep, mint a többi, és ez csak azért van, mert elmúlt a karácsony meg a szilveszter, és olyan marha soká lesz a húsvét, hogy közbe kitalálták a farsangot, ami a tél farka, csak rém hosszú. És ezért, hogyha unjuk a hideget meg a havat meg a sok cuccot, sapkát, sálat, csak a tavaszra gondoljunk, ami majdcsak eljön.

Na és hogy még muris is legyen a farsang, hát annak lehet öltözni, aminek akarunk, de leginkább ijesztősnek, hogy a tél megijedjen és elzavarjuk.

 Nem  mintha a tél törődne mivelünk, mert azóta is esik a hó. Ebből látszik, hogy ez a babonázás egy ócska szokás, és jobb, ha csak úgy teszünk, mintha elhinnénk.

A legjobb, hogy álarcot azt olyant csinálhatunk magunknak, hogy ne lehessen felismerni.

A lányokat mégis felismertem, pedig ők tündérnek meg királylánynak öltöztek, mert nekik nem számit az, hogy tél vagy tavasz, csak ők legyenek a legszebbek, meg nagyoskodtak, hogy még a szájukat is kifestették, és a tanító nénim egy szót se szólt, csak megengedte. Amin én csodálkoztam is, mert ha én valamit csinálok, még ha farsang van, akkor is beszól nekem. Én csak ezért az egyért szeretnék lány lenni, hogy nekem is mindent szabad legyen.

Akartam öltözni, én is, de nem tudtam mibe, csak a betmen jutott eszembe. Ám mostanában van megint a tévében Zorró, apukám kedvenc kiskori filmje, és ő az volt az iskolai a farsangon, hát legyek az én is, mondta az anyukám.

Nem akarta, hogy betmen legyek, mert anyukám szerint kitelik tőlem, hogy úgy menőzzek, mintha repdesnék, hogy leessek a bordásfalról, és mert Zorró úgysenem repül, csak lovagol, és a lovat úgyse lehet bevinni a tornaterembe, és azt mondta az anyukám, hogy Robikám csak egy kard kell neked meg fekete kalap, és varrok neked egy olyan libegős fekete gallért, és kész a Zorró.

Szerencsére nem is kellett varrni, mert a Szilvike anyukájának volt egy régi fekete selyem szoknyája, azt mondták egy maxi, amire én azt hittem, hogy az valami fiús ruha, hát nem bántam, hogy az legyen egy földig érő köpeny a nyakamba.

Csak az volt az égő, hogy mikor egyenként be kellett mutatkozni, hogy én kinek vagyok öltözve, akkor a kardom, ami a derekamra volt kötve, úgy beletekergőzött a Szilvike anyukájának abba a ráncos, bő szoknyájába, hogy teljesen elgörbült mire kiráncigáltam.

És hiába hadonásztam vele, avval már nem lehetett a Zé betűt suhogtatni, mert lekonyult, mert csak egy cipős doboz papírjából csinálta az anyukám, hogy nehogy valakit lekardozzak egy igazi  karddal.

Na, de az még semmi, hogy engem a díjazós tanárok hogy kiröhögtek, de sajna hogy Karesz pont a Szilvikével, ahogy kicikiztek, a többiek előtt, hát azt nekem kibírni!

Ám a tanító nénim látta, hogy mindjárt elbőgöm magam, akkor visszahívott, mert kitalált egy újfajta díjat, amit úgy mondtak, hogy paródiadíj , és hogy én most a Zorró paródiája vagyok, amit én nem is értettem, de mégis jó volt, mert kaptam egy tábla mogyorós csokit.

Akartam törni belőle Szilvikének, de azt mondta, hogy a mogyi belemegy a fogába, és nem kért. Akkor már kezdett olvadni a csoki, hát micsináljak, az egészet én ettem meg, és még ittam kólát is, de két pohárral ám.

És mikor ittam már egyből rossz volt, meg olyan melegem lett, hogy nagyon gyorsan haza kellett futnom, és lehet, hogy nem is megyek jövőre farsangi mulatságra.

De azért ezt még nemtom biztosan, mert ha Szilvike ott lesz, akkor én vinnék neki olyan csokit, amibe nincs mogyi, és akkor énvelem sugdolózna, nem a Karesszel.