a Moldvával és a kavicsokkal
Írta: Lajtos Nóra
Soha áttetszőbb nem volt az az éjszaka, mint akkor, amikor Esti Kornélia álmában felcsendültek Smetana Moldvájának gyöngyöző harmathangjai. Soha nem álmodott még azelőtt hangokkal, csak képei voltak, azok is gyakrabban színtelen fonalfoszlányok, amelyeken nem volt érdemes sokáig csüngeni. Az álmok olyankor mindig megpihentek az éj csillagcsöndkapu kilincsén.
Mi,-láá,ti,-dóóré-mii-mi-mi fáá-fáá-mii miré-réré-dóórédóó-dó tii,-ti,ti,láá, ̶ csodálatos ez a vezérmotívuma a műnek, de míg idáig eljutunk, az Értől kell elindulnunk, s eljutni a szent Óceánig. A két kis csobogó halk patakzörej, mint valami álmodozó lány arcáról lepergő örömkönnyek indítják útjára a zeneművel együtt Esti Kornélia tudatfolyamát. A lágyan csörgedező patakban áztatja lábait, miközben fénylő kavicsokkal szemezget az áttetsző víztükrön keresztül. Még nem tudja, mire lesznek jók, de felvesz belőlük hét kisebb darabot. Minden itt kezdődött, valójában ez a történet is. És ha valami elkezdődik, az alfája lesz minden fénynyalábos kurta mesének és minden illatszemcsés távoli múltnak. Ezért is álmodta rá titokban az egyik piciny kavicsra az A betűt. (Mert vannak álom-titkok is, csak azokat nem pecsétek őrzik, hanem finom, apró horgolt zsákocskák.)
A patakzúgások közben teljesen átadta magát a pihentető nyugalomnak: szívereinek álomittas verőereiben is kellemesen lassan csordogált a vér, ahogyan a pianó-szellő ringatta hangok mezzofortévá terebélyesedtek. És lassan duzzadni kezdett a két patak, mint nagyanyáink régi fateknőjében a vízgőztől felpúposodó lepedődarabok, s közben Esti Kornéliát a végtelenségig nyúló jóérzés fogta el, amelyre ébredésekor is hűen emlékezett. A SZERETET minden porcikáját átható érzése kelt ki benne, s ez került rá észrevétlenül a második kavicsdarabra. Álmában talán el is húzódott az ajka, olyan éterien csodálatosnak érezte a hárfa- és hegedűfutamok húrérintős hangjait. SOHA nem szerette volna elengedni ezt az érzést, ezért is véste bele e szócskát a harmadik kavicsdarabba.
Ám a két kis folyócska csak folyt tovább, már erőteljesebben hömpölygött, s Esti Kornélia álmaiban is csak úgy sodródott az elmúlt nap emléke, amikor is a szentmise áldozásakor kicsúszott alóla a Tejút szőnyege, és a holdösvényen csak nehezen talált rá ismét önmagára. De arra gondolt: EL kell tudnia engedni ezt a rossz álomnak is beillő eseményt, ahogyan a most már fortévá erősödő dallamív karakteres kiáltó szavát: NEM. Ezek kerültek a negyedik és ötödik kövekre, mert nem lehet izgatottság nélkül, álomban ringatózva megélni azt a katartikus élményt, amikor is a fődallam kékítőt oldó teljes tisztasággal, fortissimóval hirdeti a két folyó egyesülését a Moldvában, megállíthatatlan bikaként: erőteljesen, áldozati tudattal.
Lassan hajnalodott: Esti Kornélia is már csak félálomban követte még végig a folyó visszafogottabb elterülését, amint megérkezik kikötőjébe. A révbe ért, elcsendesedő hangok egyre magasabb regiszterekben csendültek fel, és Esti Kornélia egy rádiós ébresztőjének dalslágerére ébredt: „Most MÚLIK pontosan,/ Engedem, hadd menjen...”
Engedte, hogy a Moldva kavicsdarabjai egésszé álljanak össze. Esti Kornélia lehunyta szemeit, és boldogság töltötte el a szívét. A paplan alatt elbújó képzeletbeli kavicsdarabokból jól kiolvashatóvá vált az egyik legszentebb idézet Pál apostoltól. S a történetnek – mint minden napfivéres és holdnővéres kalandnak – úgy lehet csak befejezése, hogy a végére pont kerül. Ezzel a hetedik kavicsra festett pöttyel érkezett meg Esti Kornélia a Moldva hosszan kitartott nyugvópontjához, amely hétpecsétes titokzacskóban azt súgta neki lelkének folyamáradatában: A SZERETET SOHA EL NEM MÚLIK.