Írta: Illés Zoltán
(sajtmese)
(…)
Szóval, tikkasztó kora nyári nap. Porlód. Egyetemi könyvtár. Húsz éves fejjel és húsz éves szívvel ült Márton, s próbált a vizsgáira készülni, de sem a hőség, sem a szerelem nem hagyta, hogy akár egy bekezdést is komolyan és zavartalanul végigolvasson és felfogjon az előtte ásítozó nyelvtörténeti tárgyú tanulmányból. Ásítozott ő is, a kongó termek, az ablakok, a könyvek is, ásítozott az egész júniusi kora délután. Ekkor Márton úgy döntött, nem bírja tovább, és inkább lemegy az egyetemi klubba egy kávét meginni.
A klubban is csak az ásítozás fogadta. Pihegő egyetemisták szorongatták kávéjukat és/vagy sörüket, annak függvényében, hogy vizsga előtt vagy után voltak éppen, illetve hát ki-ki a vérmérséklete, szokásai és függőségei szerint. Halk, de folytonos hangszőnyeg terült Márton lába elé a hallgatók beszélgetéséből szőve. Olykor egy-egy szót, félmondatot tisztán ki is lehetett hallani belőle, de inkább volt ez is egy nagy közös ásítás, mint lelkesült csevej.
A fal mentén a bárszékes helyek egyikénél ült le Márton, és a középső, alacsony kis asztalokat bámulta. A pincehelyiség kis ablakain keresztül fénypászmák húztak csíkot az asztallapokig. A sugárban szálló por táncolt. Az egyik ilyen alacsony asztalhoz egyszer csak leült egy Mártonnál alig idősebb egyetemi hallgató, s az asztal közepére vetülő rivaldafényben elkezdte kipakolni a Központi ABC-ben vásárolt uzsonnáját. Egy doboz tej, kifli kerültek elő, majd egy gyanúsan ismerős, kör alakú doboz, színes rajzú oldtimerrel a tetején. Márton a dobozra meredt. Mintha valami pavlovi reflex indult volna el nyelve tövéből és fakasztott volna csorgó nyálpatakot belőle, mely a torka irányába buzogva késztette hatalmas nyeldeklésre őt.
Ahogy a dobozt figyelte, amint a fiú rutinos mozdulattal körbetépi rajta a záró szalagot és egy fénylő sztaniolba csomagolt kockasajtot vesz ki belőle, majd azt is kicsomagolva előtűnik a doboz rejtett kincse, a barna színű, édes és krémes izé, minek is nevezzük, basszus, gyerekkorunk egyszerre utált és imádott csemegéje, a randa, csokoládés ízesítésű Mesesajt, szóval ahogy ezt a rituálét figyelte, az csúszott ki a száján, hogy „Ez nem lehet igaz!”…
Ekkor vette észre, hogy a pincehelyiségben mindenki elhallgatott, és a komótosan uzsonnázni kezdő fiúra meredt. Érezni lehetett a feszült döbbenetet, hiszen ilyesmit évek óta senki sem látott.
Tej, kifli, Mesesajt…
A hirtelen beállt csendet egy másik egyetemista törte meg, aki odalépett a falatozó fiúhoz.
– Te, izé, bocs… A Központiban vetted?
– Mmhhmmmm… – válaszolta a srác, majd nagyot kortyolt a tejből és kibontott egy újabb sajtot.
– Aha... Köszi! – vigyorodott el a másik, majd sarkon fordult, felkapta az asztala mellől a táskáját, kikereste pénztárcáját, majd a táskát a barátnőjére bízva elviharzott. Nagyjából tíz másodpercen belül követte őt egy másik, majd egy harmadik, és így sorban, egymás után minden asztaltól kivágtatott valaki az ABC-be, hogy perceken belül kiflivel, tejjel és Mesesajttal térjen vissza a klubba.
Mártonnak is jutott, mert bizony ő is elrobogott a boltba, hogy szerezzen magának gyermekkora Madeleine kekszéből. Életében utoljára evett igazi, krémes, lágyan elomló, émelyítően édes Mesesajtot. Olyat, amelyiknek a címkéje oldtimereket ábrázolt. Olyat, amilyet ezt megelőzően gyermekként kóstolhatott legutóbb. Olyat, amelyik egyenesen a gyermekkorát hozta vissza egy fél órácskára. (Volt persze Mesesajt később is, de addigra már elrontották a receptjét és a csomagolása is megváltozott, szóval, egy idő után Márton már le is tett róla örökre.)
Erre az utolsó, közösen csámcsogó és elégedetten hümmögő-nyammogó fél órára újra gyerekké vált akkor az a pár tucatnyi porlódi egyetemista, s mindnyájan tudták, ennek a kegyelmi pillanatnak a részeseként, hogy ez egyben a gyermekkoruk végét is jelentette.
(…)
