Írta: Dinók Zoltán
Ült a fotelben. Csendben nézte, ahogy a füst szállingózik a szobában. Talán szégyellte magát. Hiszen évtizedekig jóban volt Árpival. Most meg, mert véletlenül hullarészegre itta magát a temetés napján, haragszik rá a felesége.
Már félt az ajtónyitástól. Gabriella Máriával beszélgetett ez idő tájt az arborétumban, leégetve férjét. Mert nagyon dühös volt rá.
Aztán Sanyi kiment a konyhába, s megivott egy kis feles rumot. Épp enni kezdene, amikor Gabriella ajtót nyit.
– Mit csinálsz? – kérdezte, ahogy a konyhába ért.
– Semmit!
– Semmit?
Visszarakta a kenyeret a nejlonba, a kést a konyhaszekrénybe, a vajat meg a hűtőbe.
– Elment talán az étvágyad?
– Igen. El. Épp elég gondom van, hagyj engem jó?
– Még neked van gondod? A temetésen minden ismerős, még a takarítónő is ott volt, csak te nem! Minek képzeled magad? Vagy kinek? Hiszen Árpi szeretett téged, erről megfeledkeztél? Együtt fociztatok az udvaron. Minden gyerek titeket lesett az ablakból. És hát együtt is ittatok. Erről is csupa jó véleményem van, de hát tudod… Na mindegy, most nem ez számít. Néha még ő fizetett neked pálinkát…
– Igen. Tudom.
– Miért ittad magad részegre pont a temetés napján?
– Csak egyszerűen így jött ki a lépés..
– De hiszen egy nappal előtte megígérted, hogy eljössz. A zakódat is kikészítetted! S gyanús volt nekem az, ahogy csendben, csak úgy szó nélkül lefeküdtél. Készültél az ivásra?
Sanyi hallgatott.
– Válaszolj már!
– Mit mondjak?
– Egy nagy nulla vagy!
Sanyi a szobájába vonult. Gabriella meg teát főzött magának. Az majd megnyugtat – gondolta. A férj meg elővette a szekrényéből a zakóját, s nézegette.
Másnap korán kelt. Felesége észrevette. Feltűnt neki. Ilyenkor még nem megy munkába. Autóval elhajtott. Felesége meg a maga kocsijával követte, de úgy hogy Sanyi észre ne vegye. Egy temetőbe hajtott Sanyi. Gabriella nem értette. Majd kiszállt Sanyi az autóból, s a pap el akarta kezdeni a beszédet. A férj asztalos munkásember volt, s munkatársát Szabó Károlyt búcsúztatták. Sokan sírtak – köztük maga Sanyi is –, a pap valóban eredeti, megható beszédet mondott, mintha valami fontos, híres embert temettek volna el.
Gabriellának megesett a szíve férjén.
– De ettől miért nem jött a sógora temetésére? – gondolta és kérdezte magában.
Sanyi csak a temetés végén hagyta abba a sírást. Gabriella időközben lelépett. Sanyi nem vett észre semmit. Elbúcsúzott munkatársaitól, átkarolták egymást aztán ő is ment autójával hazafelé. Azt hitte szegény feje, hogy feleségét nem találja otthon, de az bizony ott állt a konyhában – mereven –, s a cigarettafüstöt az ablaknak fújta. Sanyi mikor hazaérkezik, és a konyhába befordul, majdnem elszédül, amikor ott látja feleségét.
– Hát te nem dolgozol?
Gabriella maga elé meredve, bambán néz, s csak gondolkodik.
– Hozzád beszélek!
– Miért nem mondtad, hogy az egyik munkatársad meghalt?
Sanyi a fejét fogta, megdörzsölte szemeit, majd nagyot sóhajtott.
– Tehát követtél!
– Mi van veled? Hiszen ezt elmondhattad volna!
– Nem akartalak zaklatni Árpi halála miatt!
– De hát éppen ez az! Ha bevallod ezt, akkor megértem, hogy nem jössz el!
Sanyi sírni kezdett.
– Ne haragudj, annyi gondom van az utóbbi időben!
– Semmi baj! – s átkarolta urát.
– Károly volt az egyik legjobb barátom! Nem is hiszem el még most sem, hogy meghalt! Bocsáss meg, amiért nem mentem Árpi temetésére!
– Hát persze hogy megbocsájtok!
– Az az igazság hogy Károlyt még régebben ismerem, mint a sógoromat! Persze Árpi rokon, tudom, de úgy döntöttem, hogy épp elég lesz nekem kibírnom Károly temetését!
Gabriella aggódott uráért, ezért meg is kérdezte:
– Jól vagy?
– Igen. Tartom magam. De most lefekszek.
– Gyere, feküdj le! – s az ágyhoz kísérte urát.
Az lefeküdt s megnyugodott. Gabriella most már aggódott, nem hogy dühös lett volna. Mikor Sanyi álomba merült, Gabriella megsimogatta az arcát s megcsókolta.
– Te vagy nekem a legfontosabb! – mondta.
