Írta: Margittai H. Ágnes
Napközis vagyok ma is, tegnap is az voltam, helyettesítek. Sorakozó, mondanám, de a csapat fele már bevágtatott, így lassan utánuk kullogunk. Május vége van, és már tombol a kánikula. Szinte perzselő szél kergeti a két napja megtépázott fák leveleit, felkapja az udvari homokot, szememben, számban érzem az apró szemcséket. De kit zavar ez? Itt az év vége, végre!
Nehezen csendesednek el. Tanár néni, mehetek még inni? Menjél. Felmehetek a táskámért? Persze. Ezt még megehetem? Egyed. Ezek az egyszavas válaszok a fáradság jelei nálam, év vége felé mindig elér. Mindenkit elér, van, aki idegesebb, van, aki engedékeny, van, aki mindenbe beleköt, én lelassulok. Megfigyeltem, a gyerekek sokszor átérzik finom kis rezgő csápjaikkal az én lelki történéseimet. Most szinte suttogva beszélgetnek, halk, alig zizegő lapozgatás hallik. Könyökömre támaszkodva, majdnem kocsmai módon nézek ki a fejemből, a szempilláimat mintha pici ólomsúlyok húznák lecsukódni. Hát persze, kávét sem ittam ebéd után. Mit ebéd után? Nem is ebédeltem. Lehet ez is bénít most.
És ekkor megérinti a karomat egy kicsi kéz: – Tanár néni, meg tetszik nézni a focis kártyáimat? Most, amikor már tanulni kellene, kérdezném, és már fordítom is a fejem a hang irányába. A szőke kisfiú izzadt homlokára tapadt göndör fürtjei alól a lázasan csillogó kék szemek olyan vágyakozással várják a választ, hogy nem tudok nemet mondani. Hallottam a megkönnyebbült öröm-sóhajtását, amikor kissé tétován letette elém az ezer kéztől ragacsos nagy műanyag albumot.
– Tanár néni tessék nézni, csapatonként vannak benne a kártyák. Ez a Juventus, itt ez Del Piero, nagyon jó csatár, ez a kapusuk, Buffon… és tessék nézni, itt a kapu, itt lehet látni, hogy hol véd a legjobban. Tessék csak nézni ezt a kártyát, itt tessék végigsimítani, olyan recés…, ez meg limitált, ebből kevesebbet gyártottak, mint a többiből, de nekem sikerült megszerezni. Tessék figyelni, ebből a csapatból már csak egy hiányzik… Jaj, ezt tessék nézni, ez a Barcelona, ez a kedvenc csapatom, ez a csapat jelvénye, és van Barca sapkám is…. anyukám hozta Londonból… Ez Messi, Messi aranylabdás, a kártya is arany, tetszik látni?
És mondta, mondta, választ sem várva semmire. Szinte levegővétel nélkül repesett, hogy végre elmondhatja valakinek a szíve boldogságát, valaki figyel rá, valaki szájtátva hallgatja. Éreztem, egyre közelebb húzódik hozzám, a vállunk összeért, az arca a hajamat súrolta… Lassanként homályosodtak a képek, összeolvadtak a színek, az édes gyerekhang elmosódott… a fiam szobájában álltam huszonöt évvel ezelőtt. A könnyfüggönyön át az én szőke fürtös, kék szemű kisfiamat láttam a foteljában kucorogva, ölében a kosaras kártyás albumával… Az én drága gyerekem, vajon kihez bújva rebegte, hogy tessék nézni, tessék csak figyelni, ezt tessék nézni…
