Írta: Kiser Edina
– Állj meg! Menj vissza!
– Rendben! Visszafordulok! – mondta a férfi és fékezett. Az autó megállt. A nő az ülésen csöndben ült. Száját vékonyra húzta a düh és az elkeseredettség. – „Miért? Miért?” – üvöltötte a kérdést legbelül. Mire az autó visszatért a tetemhez, már automatikusan cselekedett. Benyúlt a kesztyűtartóba, talált ott egy irattartó fóliát. Kivette belőle a papírt, és a nejlon tartót a kezére húzta, miközben már nyitotta az autó ajtaját. Két lépést tett, csapódott az ajtó. A nő összerezzent, de nem állt meg, akkor már a tetemre fókuszált.
„Ha még él, telefonálok. Hívok egy orvost.” De ahogy közelebb ért, egyre inkább el kellett fogadnia, hogy újabb áldozatot szedett az emberi erőfölény, a gőg, a közöny, az üresség, gonoszság.
Hozzányúlt, óvatosan. Arra gondolt, hogy talán még pislákolhat benne az élet szikrája, talán még érzi a fájdalmat. és ha elmozdítja a forró betonról – hogy többé ne mehessenek keresztül rajta száguldó autók – újabb szörnyűséges fájdalmakat okoz neki.
A döglegyek a pusztulást igazolták.
Nem tudta hol érintse a tetemet. Igyekezett elkerülni, hogy a tekintete találkozzon az üveges szemekkel. Először a háti szakaszt mozdította meg. Ekkor megcsapta a vér és hevült hús bűze. Forró, émelyítő volt a halál szaga.
Felfordult a gyomra, amikor újra fordított egyet rajta, mert a kiszakadt hasfalból kibuggyantak a szétroncsolt belek.
Már nem voltak messze az ároktól. Egy utolsó mozdulat kellett még, és az, akinek az élete véget ért, biztos helyen várja majd az enyészetet.
– Ne haragudj – mondta. Leguggolt és az árokba görgette a puhán szétterülő testet.
– Ez legyen az utolsó érintés, amit embertől szenvedsz.
Ösztönösen érintette meg az élettelen testet, és egy végtelennek tűnő mozdulattal végig simította a szőrét.
Tekintetével kísérte a tenyere mozgását, és végül meglátta a szemet. Nem rá nézett. A szemgolyó hátrafelé fordult. A kín és szenvedés szorította a külső szemzugba, amikor elütötte és áthajtott rajta az autó.
A borz kiszenvedett.
A nő elindult az autó felé. Kezéről lehúzta a nejlont, amivel igazgatta a testet. Hátrament és a csomagtartóba tette le. Visszaült az autóba, a férfi megfordult az autóval és folytatták az utat.
Beszélt hozzá a férfi, talán még valamit mutatott is a távolban, de a nő csak a belső hangjára figyelt:
– Ki vagy Te, ember? Ki vagy Te, hogy úgy döntesz az élet nem ér semmit? Ki vagy Te, hogy erőfölényedet kihasználva végigszántasz egy élőlényen? Élvezted? Erősnek érezted magad, amikor úgy döntöttél, hogy fékezés nélkül kivégzed, csak mert egy állat? Miért? Miért drágább a Te életed, mint bármilyen élőé, aki a teremtett világban lélegzetet vesz? Lélek-zet!
Büszke vagy magadra, hiszen mégis csak Te vagy a teremtés csúcsa!
Elmeséled a gyerekeidnek? Nem? Persze, hiszen ott ültek melletted az autóban. A lányod sikított, de megnyugtattad: – Semmi baj, csak egy borz! – Megtanítottad a közönyre. Így gázol majd át a kollégáin a karrierépítése során, miközben ezt mondja magában: – Semmi baj, csak egy ember.
A fiad, üvöltött örömében: Ez az, Apa! Klassz vagy! – Biztos lehetsz benne, hogy ő lesz az a magabiztos, ám gerinc és szív nélküli fiú, aki a karácsonyra kapott kiskutyát, egy esős őszi napon elrugdalja maga mellől, mert unja a sétáltatást. Klassz vagy, Apa!
És most…, most pedig büszkén repesztesz a kocsiddal tovább, de alig várod, hogy hazaérj, mert a lökhárítód tiszta vér. Ellentmondást nem tűrően közlöd az asszonnyal, hogy dobja el a porszívót és mossa le a szennyet a tragacsodról.
Ezt csinálja, amióta a feleséged… Mossa a szennyesed az létezésed minden területén.
Ha leülsz enni, nem akad meg a torkodon a falat? Nem látod annak a szerencsétlennek az utolsó rémült pillanatát? Ha a sötét kis szobádba elvonulsz, hogy kéjjel töltsd meg üres lelkedet, nem hallod az áldozatod őrült sikoltását?
Kívánok neked hosszú életet. Kívánom, hogy szeress bele a természetbe, szeress az életbe! Hulljon le szemedről a fátyol, és táguló szemmel, túlcsorduló szívvel gyönyörködj a lepkék táncába, a virágok illatában a felhők fodrozódásában. Kívánom, hogy lelked minden zugába fészkelje be magát az erdők susogó hangja. A folyók rohanását az ereidben érezd, a sziklák, hegyek ormai ébresszenek benned mélységes alázatot a természet erői iránt. Legyen részed abban a békében, amit a barlangok hívásában a mélyükben megérezel.
S ha már minden teremtett szépet megélt a szíved és lelked, fejed egyszerűen csak emeld fel, hogy az éjjeli sötétben a csillagfények hajlítsák meg neked az eget.
Azon a napon, amikor a szemed látni fog és a szíved kinyílik, lelked ajtaján kopogtatni fog két vendég: a bűntudat és a lelkiismeret.
Egyetlen kérdésre várnak majd választ: – Ki vagy te? Ember?