Írta: Balogh Géza
Tegnap reggel átsiklott egy kígyó előttem az úton. Mánd és Fülesd között autóztam éppen, amikor megláttam az aszfalton tekergőzve, de mire kiugrottam, eltűnt a bokrokban. Rövid, tömzsi kígyó volt, valószínűleg vipera, mert a sikló sokkal hosszabb, s vékonyabb, ráadásul azok márciusban még alszanak, a vipera azonban már éber. És megy a táplálék után persze. Ez is azt tehette. Az út egyik oldalán a híres, fülesdi erdő, a másikon pedig az ekét sosem látott Gábornok meg Szalavény, a két hatalmas, összefüggő kaszáló, ideális hely a viperáknak.
Van is belőlük hál istennek bőven, pláne az erdő rejtettebb tisztásain. De annyi azért nincs, mint régen, igaz, akkor minden csúszó-mászót kígyónak néztek, a szatmári ember tán nem is ismerte azt a szót, hogy vipera. De a természetét ismerte mindnek. S ellentétben a ma emberével, aki retteg minden csúszó-mászótól, egyik-másik fajtájának a régiek kimondottan örültek.
A magyar népi hitvilágban alapvetően két fő kígyótípussal találkozunk. A barnás színű, közönséges kígyóról azt tartják, hogy réten, vizekben, erdőkben lakik. A zsírja, feje, szárított bőre gyógyításra használható, s csomóba verődve kígyókövet fújnak. Ezt a fajtát a népmesék ravasz, simulékony, hálátlan állatnak tartják, ellentétben a házi kígyóval, amit nagyon is nagy becsben tartottak. Különösen itt Beregben, Szatmárban, ahol úgy mondták, minden háznak megvan a maga kígyója, az a ház őrzőszelleme.
A házi kígyó általában fehér, szürkésfehér, másfél-két méteres, szagtalan, esetleg tej- vagy fokhagymaszagú, s minden esetben ártalmatlan. Leginkább csörgő, kerregő hangot ad, de fütyülhet is, ilyenkor mindig nagy időváltozás jöhet. Legszívesebben falban, küszöb alatt lakik, különösen a gyermekekhez igen barátságos. Szereti a tejet, képes meginni a gyermekek elől, de kiszopja a tehén tőgyéből is. Talán ezért van az is, ha bebújik az alvó ember gyomrába, tejjel minden esetben ki lehet csalogatni. Igaz, meglehetősen nagy tortúra, amihez már feltétlenül tudós ember kell. A pórul járt delikvenst lábánál fogva felkötik egy fára, aztán egy tál friss tejet tesznek alá, ami aztán kicsalogatja belőle a kígyót.
Akkor is voltak persze tudatlan emberek, akik nem tűrték a tejlopásokat, s végeztek a kígyóval. Nem kellett volna, mert majd minden esetben nagy szerencsétlenség érte a házat. De az ilyen alak kevés volt, a többség megbecsülte az albérlőt, aki maga sem volt hálátlan. Kalotaszegen például úgy tartották, aki a háza közelében élő kígyót bántja, az a háza szerencséjét bántja. Beregben pedig úgy mondták, hogy az a jószág, akit fehér csúszó szopik, akármilyen gizen-gazon mindig kövér.
És ez mind semmi! Én még beszéltem olyan idős pásztorral, nevezetesen az Uszkában élő Szegedi Andrással, aki állította, ő ismert olyan csaholci – vagy ahogyan ő mondta, csahóci – juhászt, aki értette az állatok nyelvét. És erre hálából egy nagy fehér kígyó tanította meg, mert megmentette a kútba esett kiskígyója életét. Egy ennél is szebb történetet pedig Zsarolyánban jegyezték fel a tudósok egykor: „Egy fehér kígyó élt a padkában, és este mindig evett a lányka tányérjából. Mikor férjhez ment a lány, akkor megjelent a lakodalomban a kígyó is, és ajándékképpen egy követ tett a tányérjába. De a kő arany volt, amiből aztán nagy birtokot vettek."
Zsarolyán itt van pár kilométerre Mándtól, Fülesdtől – lehet, hogy annak a lakodalmas kígyónak a rokonát volt szerencsém látni?
