Írta: Zilahy Tamás
Minden ember életében eljön az a perc, amikor a piacra kell mennie. Én sűrűn vagyok minden ember.
A piac az a hely, ahol dúlt tekintetű asszonyok és megfáradt urak hatalmas csomagokkal kószálnak.
A férfiak általában utálnak piacra járni. Én kivétel vagyok, mondhatni, jó asszony. Szórakozni járok a csarnokba.
A vásárlást hosszas egyeztetés előzi meg. Előveszek egy cédulát, és felírom, hogy mit kell vásárolni. Valahogy így.
– Mit hozzak a piacról?
– Valami ebédrevalót.
– Mit főzünk?
– Te tudod, ma te főzöl.
Gondosan feljegyzem – ebédrevaló!
– Úgy hozzál, hogy holnapra is!
Melléírom 2x, majd eldobom a cédulát.
A piacon mindig rengetegen vannak, ezért felkészülök a harcra. Kihegyezem a könyökömet, és indulok is.
Megérkeztem. Emberhegyek.
A piac az a hely, ahol mindenki aranyoskám, kedveském, szívecske, drága, esetleg kedves uram, de ezt nem szeretem, mert ez az első jele annak, hogy át akarnak verni, és az urak nem reklamálnak. Ezt persze csak hiszik az árusok.
Rengeteg a külföldi turista. Vakuk villannak, fogynak a hungarikumok. Olyanok, mint borzalmas fütyülős pálinka, ami persze elromlott, mert egy hangja sincs. Vagy az ehetetlen, de esztéta paprikafüzér, és a nagy kedvenc Tokaji Aszú, eltarthatóság az üveg alján, még egy hét. Echte mádzsár, mondja az echte mádzsár kínai.
Bemelegítésképpen az első szimpatikus zöldségesnél nyitok.
– Mi tetszik? – röffen rám.
– A modora – és már megyek is tovább.
Taktikát változtatok.
Odalépek a következő pulthoz.
– Pazsaluszta szto kilogram kartofel!!!
Az eladó bekiabál a hátsó részbe: – Gyere, Józsi itt van egy osztrák, nem tudom, mi a faszt akar.
A nyelvpótlékos kolléga megérkezik.
Hangosan tagolva megkérdezi magyarul, hogy mit kérek.
Két kiló krumplit. Kiméri. Kiszámolja. Sokkal több.
Kollégája odaszól:
– Látom, Józsi, vágod az osztrákot.
Látom én is. Megreklamálom. Még hallom elmenőben: „ezek az osztrákok milyen spúrok”. Nem vették észre, hogy magyarul beszéltem.
Átballagok a henteshez. Kérek egy kiló felsált.
– Mire lesz? – kérdi a véres ember.
– Ebédre – mondom.
Megnyugszik, látja, hogy hülye vagyok hozzá. Hátat fordít, egy nyissz, egy csatt, papírzörgés, villámgyors csomagolás, mérleg rácsap, és kettőezer-egyszáz.
Elveszem a húst, és komótosan kicsomagolom. Nagy csend telepszik ránk. Ezek ellenőrszagot éreznek.
Ahogy sejtettem, csupa faggyú az egész. Visszaadom, és udvarias vagyok.
– Kedves uram, tán említettem, hogy ebédre lesz, nem gyertyaöntésre. Most csak a húst kérném, majd mindenszentekkor jövök a faggyúért.
Finom, de cifra káromkodást hallok elmenőben.
Szétnézek a gyümölcsösnél is. Bemelegítésnek elveszek egy nektarint, és beleharapok. Az eladó nagyot néz.
– Jó ez az eper – mondom.
– Ez nektarin – mondja felháborodottan. – Honnan veszi, hogy eper?
– A méretéből – mondom, és továbbállok.
A másiknál megveszem a gyümölcsöt. Látszik rajta a kimerültség. Oszt-szoroz, aztán mond egy számot. Utánaszámolok, és tévedett az én javamra ötven forinttal. Visszaadom neki, „kicsiben nem lopunk” jeligére.
Na, még a csirkéshez elmegyek. Itt is általában balekra veszem a figurát. A piacra küldött férjet szinkronizálom.
– Csókolom, kérnék szépen egy kilónyi csirkekarajt.
Az eladó rutinosan nyúl a csirkemellhez, és már méri is.
Egy cseppet azért furdalja a kíváncsiság, ezért megkérdi.
– Mihez tetszik vinni?
– Halászlének – felelem szemrebbenés nélkül.
Leesik az álla.
– Speciális recept – mondom.
Megértően bólogat, de orvost azért nem hív.
Lassan véget vetek a matinénak, és hazafelé veszem az irányt. Mindent megvettem, és jól is szórakoztam.
Otthon kipakolom a cuccokat, és precíz háziasszonyként előveszem a háztartási könyvet. Mindent könyvelek.
Valahogy így: Egy gyufa 10 Ft, egyéb 11.700.- Ft.
