Írta: Ozsváth Sándor
Gyászol atyánkfia is, mint sok százezren e hazában s milliók a nagyvilágban. Eltemették Puskás Ferencet, a világ valaha élt talán legnépszerűbb focistáját.
Atyánkfia még fiúcska korában látta játszani egyszer – de igaziból! – az Aranycsapatot a Népstadionban, talán ötvenötben, vagy ötvenhatban. Apja vitte magával, ki a foci szerelmese volt. Mutogatta, hogy melyik piros mezes Nándi, melyik Öcsi, Kocka, Cucu, Púpos meg a Sváb, de olyan messze ültek a nézőtéren, hogy az arcukat nem láthatta.
Már arra sem emlékszik, kivel játszottak, csak arra, hogy győztünk, s ha a mieink támadtak, akkor mindenki kiabált, a gólnál pedig egyszerre ugrott fel a stadion.
Az is nagyon tetszett neki, hogy az a rengeteg ember úgy állt, mint a feszület, mikor a Himnuszt énekelték, s eszébe jutott, hogy a rádió mellett otthon is mindig felálltak, ha ezt játszotta a zenekar.
Egyszer aztán közelről is láthatta a fiúkat! Ötvenhatban, még a forradalom előtt Mátészalkán játszottak hírverő mérkőzést (a felnőttek ezt így hívták).
Apja, a Nagyecsedi Traktor SE mindenese oda is magával vitte, igaz, nem a mérkőzésre, csak a bankettre a szalkai restibe (akkoriban ott még cigányzene szólt, a vendégnek damasztabrosz s élővirág dukált, meg kerthelyiség és kuglipálya).
Vége felé járt már a vacsora, mikor a helyiek öreg szertárosa, zenekari tusra, egy láda borkülönlegességgel kívánt kedveskedni a vendégeknek. „Őrnagy elvtárs – így az asztalfőn ülő Öcsinek - egy kis hosszú nyakú, ha meg nem sérteném…”. Puskás ránézett a pakkra: „Tata, ilyenben én lábat szoktam mosni.” De, látva, hogy az öreg elszontyolodik, még hozzátette: „Tudja mit? Hozzon nekem egy kis igazi nyíri vinkót, fröccsbe az a legjobb, azt szeretem’”.
Másra már nem emlékszik atyánkfia, csak még arra, hogy az öreg idvezült arccal elszáguldott valahova, a többiek meg szeretettel lapogatták tovább a fiúk vállát, s mindenki nagyon örült, hogy ott lehetett.
Minden Magyarok Öcsije – aki nemcsak lélekben volt az! – odafönn tán épp az égieket kápráztatja cseleivel, atyánkfia meg fényesedő szemmel azon tűnődik, mennyire hiányzik - idelenn!
A fenti írás is elhangzott 2016. június 10-én, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
