Írta: Petrozsényi Nagy Pál
Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet.
Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy... Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített.
– Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják.
Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá.
– Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
Sajnos ezt maga Fercsi sem tudta. Ír egy-két verset, vagy feltalál valamit? Az ántiját neki, azért ez így sem mehet sokáig! Se lát, se hall, pedig nemsokára nyakán az érettségi. Tanulni kéne, biflázni, biflázni, ehelyett folyton arankázik.
– Tehát sehogy sem gondolod. Akkor idefigyelj! – jött segítségére Ödön. – Röfögj egyet, hátha szerencsét hoz, kukorékolj, ugass, attól észrevesz majd – oktatta ki fölényesen. – Egyedül arra ügyelj, hogy mindenki hallja. Érted?
– Nem.
– Hát a színpadon, te lángész. Erre minden csaj bukik, és te olyan élethűen röfögsz.
– Kösz! Nagy vagy! – ismerte fel a nagy lehetőséget ekkor Fercsi.
Parodizálni tud, az vitathatatlan. Csak éppen színpadon nem produkálta még magát. Az ötletből hamar valóság lett, és három héttel később a színpadra támolygott.
– Bátorság! Itt van – mutatott Ödön a harmadikos lányra.
Ott ült egy sarokban szőkén, kibodorított hajjal két negyedikes buldózer között.
– Kukurikú!
– Éljen! – tapsolták meg a vékonypénzű srácot, aki a továbbiakban közel egy órán át sziszegett nekik, utánozta a medve, vonat, különböző színészek, politikusok hangját.
Utánozta? Parodizálta olyan humorral, diákos szellemességgel, hogy a tanulók kórusban kiáltották:
– Ki mit tud! Ki mit tud!
– Köszönöm, majd jelentkezem. Ha a műsor is jelentkezik – pislantott a fiú Aranka felé.
A leány kipirult arccal mosolygott rá. Szeme csillogott, büszke volt Fercsire, akinek még a tanári kar is tapsolt.
– És most egy szkeccs következik – ujjongott a diák magában; úgy érezte, győzött: kiütötte a ringből az izompacsirtákat. – Képzeljétek el, hogy állatkertben vagytok. Balra elefántok, jobbra majmok és ott elöl – biccentett a tanárok felé – ökrök lambadáznak. Akarom mondani...
Rémülten nyelt egyet, miközben a teremre vészjósló csend borult, aztán valaki elnevette magát, utána még egy, végül mindnyájan jobbra-balra dőltek a nevetéstől.
– Gratulálok! – fejezte ki elismerését előadás után Ödön. Becsszó, te még a Hofinál is jobb vagy.
– Igen, de...
– Aranka? Bukik rád, ne félj, úgyhogy akár holnap a bugyija alá nyúlhatsz.
– Azt hiszem, mi ketten félreértjük egymást – jegyezte meg halkan a gimnazista. – Én... Hogy is mondjam? Szeretem őt, Ödön.
Ödön rábólintott. Hanem a valóságban semmit sem értett. Szereti? Oké, viszont ettől még nyugodtan kefélhetnek.
Valahogy így vélekedett maga Aranka is. De ez a mulya csak nézi, nézi azzal a bamba kék szemével. Kár, mert amúgy elég jó fej, csak éppen... hütyü egy picit.
– Hogy állsz a csajjal? – érdeklődött egy napon kíváncsian Ödön. – Téged dobott vagy a pacsirtáit?
– Engem, pajtás, engem.
– Hát jó! Most az egyszer még segítek rajtad.
– Á, rajtam már csak az isten segíthet.
– Pszt! – töprengett el a furfangos diák. – Tudsz úszni? Nem? Akkor bunyózni fogsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ehhez mindenki ért. Nem kell hozzá más, mint néhány haver, Aranka és te. A fiúk muszklisak, te gyors, egyszóval megmented a pipidet.
– Ócska trükk.
– De hatásos, pár műrúgás, kis fintor... Majd begyakoroljuk, ami neked, gondolom, egy percig sem jelenthet problémát.
A szót tett követte. Csakhogy mi történt? Alig rugaszkodtak össze, Aranka kurtán felsikoltott – ugyanúgy, mint Görbe Nóra a Linda című filmben –, és keményen megvédte magát.
Fercsi savanyúan nézett a kereket oldó haverok után. Egy alkalommal aztán kimaradt a gimiből. Más gimibe iratkozott? Elköltözött? Beteg? Senki sem tudta, legfeljebb az osztályfőnök, az viszont nem kötötte még Ödön orrára sem.
Teltek-múltak a napok, utoljára mégis Ödön bukkant a fiúra. Egy bárban ült, ült, és iszogatott.
– Fercsi! Hé, nem ismersz meg? Azt hittük, elköltöztél, és nem látunk többé.
– Ülj le!
– Aranka...?
A fiú szeméből kipottyant egy könnycsepp.
– Megmondtam ugye, ne foglalkozz vele.
– Tudtad?
– Mit?
– Hogy Aranka a pacsirtákkal kefél.
– Miért, te csak most tudod?
Fercsi nem válaszolt, előhúzta bicskáját, és az asztalra tette.
– Ezzel meg mit akarsz?
– Nézz meg jól, pajtás! Megnéztél?
– Minek?
– Hogy sose felejts el, merthogy nemsokára tényleg elköltözöm – hajtott fel egy pohár rumot. – Disszidálok, haver.
– Te? – tátogott Ödön. – Hová?
– Valahová messze, nagyon messze, ahol nincsenek sem pillék, sem pacsirták, csak... csak angyalok vannak – húzott elő Fercsi egy doboz gyógyszert a zsebéből. – Altató – mondta, és lenyelte az egész doboz tartalmát. – Állj! – fogta rá a bicskáját, amikor Ödön felugrott a székéről. – Tudom, hogy nem félsz tőlem, de ha egyet moccansz, ezt a bugylit, biz' isten, beléd hajítom. Jól van, látom, megértettél. Ha rám hallgatsz, te is velem iszol, és mindketten fütyülünk a világra. Szereted a csalogányt? Ő a szerelem és vágy madara.
– Ez most hogy jön ide?
– Sehogy, csak úgy kérdeztem. Figyelj csak! – kezdett ekkor fülemileként csattogni. – Szép, mi? Most próbáld meg te is! Meg maguk is! – süvöltött a lassan köréjük gyűlő vendégekre.
– Gyere, Fercsi menjünk az orvoshoz!
– Na mi lesz? Senki sem tart velem? Ugye, megmondtam: nem szeret engem senki sem. Eláruljam, mi okból?
– Áruld el!
– Mert ők is pacsirták, mint Aranka fiúi, akik el akarják, mit akarják, már el is vették tőlem Arankát.
– Hülyeség. Itt senki sem pacsirta, és te sem vagy csalogány, csupán részeg, barátom.
– Nem igaz. Gyűlölnek, különben mindenki velem csattogna – szegezte szívére a bicskáját.
A vendégek semmit sem értettek az egészből. Valaki elkezdett önkénytelenül füttyögni, őt követte egy másik, majd sorra a többiek. Fercsi kezéből kihullt a kisbicska, s a következő pillanatban minden elsötétült előtte.
– Gyorsan, gyorsan! Hívjuk ki a mentőket!
A kórházban azonnal kimosták a beleit. Rutinmunka volt, hamar végeztek, utána lefektették a fiút, és magára hagyták.
Hogy meddig aludt, nem tudta, de amikor felébredt, Aranka állt az ágyánál.
– Szia, „csalogány”!
A gimnazista motyogott valamit, és maga is meglepődött, hogy a lány iránt ezúttal se vágyat, se szemrehányást, röviden: semmit, de egyáltalán semmit sem érez.
