Írta: Kiser Edina
Azon merengek, mit tennék, ha egy napfelkeltekor arra ébrednék, hogy kihunyó életem utolsó pillanatai érkeztek meg hozzám. Nem lesz több kezdet, nem éget a forró napsugár, nem pihentet a nedvességet hozó hold, az elcsendesítő éjszaka többé nem emel ölébe, hogy álomhozó fényeivel vánkosom legyen.
Amit az utolsó napfelkeltéig nem tettem meg, azt a hátralévő időben már nem tudom megtenni. Minden pillanatba farkasfogakkal kapaszkodna a félelem, hogy minél később érjen az elmúlás kapujába.
Hirtelen kristálytisztává válna, hogy kinek keresném utoljára a hangját, a tekintetét, az illatát és az érintését. Ölelném, csókolnám, hallgatnék, és hálásan szorítanám a szívemre.
Mondani nem kellene semmit. Mindegyikőnk tudná abban a pillanatban, hogy egyek vagyunk. Nem kellenek a külső hangok, az érzelmek kristálytiszta jelenléte úgy is elsöpörné, fölösleges, közönséges hangokká formálná a nyelv mondatait. Mindannyian ismernénk a mesét az ÉLET-ről, ami szívünkben él.
Ünnepelnék! Tiszta fehér ruhát vennék, és egy óriási tisztás közepén a fűben feküdnék, hogy járja át testemet a hajnal ízeit hordozó harmat. Simítsa végig a napnak sugara fáradt lényemet. És ha még mindig maradna az elfolyó időből, átengedném szívem utolsó dobbanását a Holdnak, hogy az éj sötétje betakarjon csillagos szemfedelével.
De a Nap újra kilépne az éjszaka vaskapuján, és a sugarait elszántan a horizont fölé emelné. Sötétségből újra fény születne.
Mivé lennék, ha újra teremtődnék?
Biztosan állíthatom, hogy szikla lennék. Kőszikla. A szurdok legöregebb tömbje, amelyet tavasszal a patak zúgva, hömpölyögve ostromol, nyáron ölelőn kerül, ősszel elfogadóan érint, télen pedig a hideg elnémító magánya megfagyaszt. Látnám a föld születését az ég keletkezését az álló- és bolygó csillagok fényeit. Ők a kezdetektől fogva a játszópajtásaim lennének. A virágok, bokrok, fák színei, illatai, születő és elmúló pillanatai mind gazdagítanák az életemet. Érteném az erdők nyelvét, és mindig készen állnék ott a patakban, a szurdok mélyén, hogy az erdő szelleme nálam megpihenjen és meséljen. Így lennék.
Mivé lennék még?
Madár. Madár lennék. Hatalmas, erős, dús, vastag tollú, szabad madár. Szigorú tekintetemmel nézném a kősziklát, amelyik a szurdok legöregebb tömbje. Leszállnék rá, majd a segítségével közelebb mennék a patakhoz. Sárga, éles csőröm egy pillanatra a csobogó vízbe mártanám, érdes nyelvemmel kanalaznám, hogy permetét a ragyogó, fekete, fényes tollaimra hinthessem. Végtelen nyugalommal várnék az erdő szellemére, hogy újra elmondja meséjét az ÉLET-ről.
Amikor eltelnék a mese varázsával, felreppennék. Szárnyaimmal magam mögé utasítva a szelet felemelkednék, egészen az erdők felé, hogy megtaláljam azt a sziklát, amelyet a természet gyűrt a látóhatár fölé a legmagasabb és legszebb hegycsúccsá.
De a csúcsra erős, fekete, fényes szárnyaim már nem röpítenének el, mert a levegő sűrűje, ólomtömböket akasztana minden tollpihémre. Akkor csak a karmaimmal és a csőrömmel kapaszkodnék. Amikor a hegytetőre érnék, körülhordoznám, csillagfényű, napsárga szemem, hogy jól lássam az ég tengerét, majd terebélyes, zengő hangon elrikoltanám az erdő szellemének meséjét a csillagok szíve felé.
Aztán lefeküdnék, és megvárnám, hogy járja át testemet a hajnal ízeit hordozó harmat. Simítsa végig, erős, fényes tollaimat a nap sugara. Átengedném szívem utolsó dobbanását a Holdnak, hogy az ég sötétje betakarjon csillagos szemfedelével. Itt pihennék az elfolyó idők végezetéig.
A lassan porladó testem humuszából gazdag bölcső lenne. Az arra járó bátor, keleti szél – nem félve a csillagok közelségétől – karjaiba rejtve egy kis magocskát szórna hamvaimba.
Óvnám poraimmal. Táplálnám, hogy a csíra kipattanva a magocskából utat találjon. Gazdagítanám. Erős és mély gyökereket növesztene, mert erős gyökér kell a termő élethez. Majd buzdítanám, hogy törjön az ég felé, nézze meg a felhőket, érje el a csillagok szívét. Ő szárba szökkenne, majd leveleket bontana karjaiból. Az eső duzzasztaná erejét, a nap termővé tenné fényével és melegével, a szél nemessé edzené. Örökzölddé.
Ha újra teremtődnék, ég alját dajkáló, felhőket formáló, csillagok szívét érintő fenyővé lennék.
Kép: Pinterest
