Írta: Kecskeméti Zsuzsa
Sokadjára emeli kezét a szeme elé. Nem sír, tudattalanul szégyenkezik. Görbe ujjaira nézek, észreveszi, magyarázkodni kezd:
– Nem volt mindig rossz ember… Megbüntetett, mert nem adtam oda a kulcsomat… Én csak nem akartam, hogy bezárjon… A kalapács mindig ott volt az előszobában…
Feszengek, elhallgat. Nézem, ahogy itt ül, megint ő húzta a rövidebbet, pedig életében először mert tenni valamit. Elmenekült, fogta a gyermekeit, és egy jobb életet remélt. Nem volt egy hét, hogy megtalálják.
– A házasságunk elejétől tudtam, hogy azt szereti, ha ő a férfi a háznál, mindig mindenben ki kellett kérnem a véleményét. Két diplomám volt már, mikor összeházasodtunk, dolgoztam, jól kerestem, de soha nem vehettem még egy felvágottat sem. Összeírta a listát, kirakta a pénzt, este megmondta, mit főzzek, miben aludjak, mit vegyek fel a munkába. Nekem korábban nem volt fiúm vagy ilyesmi… Azt mondta, ezért választ engem… Mert jobbat is kaphatna, de Isten szemében én leszek a legjobb feleség… Nekem pedig ez tetszett… Sajnálom… Én nem tudtam, hogy nem ez a normális, az én apám meg anyám sose szólt bele semmibe. Azt mondták, tűrjél, ne érjen minket olyan szégyen, hogy elválsz… Isten nem a 21. században él… Amit ő összekötött, azt ember szét nem választhatja. Én most is attól félek, hogy haragudni fog… Szerinted Isten haragudni fog azért, hogy eljöttem a gyerekekkel és nem voltam képes megtartani magam a házasságban?
Nem válaszolok. Ég a szemem az elmúlt napokban megismert történettől, a nőroncstól, aki előttem ül, a szép, de ijesztően lárvaarcú kislányoktól, a hangosan az életem menedékébe betörő ismeretlen férfierőszaktól, amitől nekem kellene őket megvédenem, és tudom, hogy nem fog menni… Nincs válaszom.
– Nem kaptam távoltartásit, mert nem tartották valósnak a fenyegetést… Másik városból, több száz kilométerről… Most meg elvitte a gyerekeimet, engem meg három órán át faggattak. Neki elfogadták bemondás alapján, hogy nem vagyok alkalmas a saját és a gyerekeim ügyeinek intézésében; mindenkinek, a gyülekezetemben, a tanároknak, a szomszédoknak, a gyermekjólétiseknek. A gyerekeknek azt mondta, hogy mentális gondjaim vannak, néha meg kell verjen, hogy ne legyen baj…
Lehajtja fejét, látom, hogy foltokban hiányzik a haja.
– Miért most? – kérdezem. Fel sem emeli a fejét, hallgat. – Nem tudom – suttogja. Mikor kirúgatott a munkahelyemről a második gyerek születése után, egy darabig reméltem. Az ember, ha mindenhol azt hallja, hogy tűrjél, várjál, remélj, megtanul együttműködni. Voltak nyugodt időszakok, de aztán valami végérvényesen elromlott. Összevagdosta a ruháimat, kicibálta a hajamat, bezárt napközben a lakásba. Mikor elmentem az egyik gyerekért, akkor másoltattam le a kulcsait egyesével, de rohantam, mert mérte az időt, milyen gyorsan érek haza. Mostanra lett kész az összes. Anyámhoz elengedett, azt mondtam, beteg. Elintéztem, amit kellett, titokban hazautaztam, összeraktam a lányok legfontosabb dolgait és elhoztam őket, és beadtam a válási papírokat… De most vége mindennek… Éve óta most aludtam először… De többet már nem fogok… Nincs hova mennem… Nincs munkám, nincs pénzem, ruhám… És ennyi év után még a szüleimet is szégyenbe hoztam… És Isten is haragszik… Tudom… A gyerekeimet is elvette….
Látom, hogy nem használ a szó, mondanám pedig, hogy szerintem ehhez nem sok köze van. Azt hiszem, ebbe próbált kapaszkodni, és érzem, egyre kevesebb összefüggés van a mondataiban, már nem velem beszél. Lassan feláll, furcsán grimaszolva mosolyog.
– Megyek…, csinálok valamit… Hiba volt – rám néz, én pedig el sem hiszem, hogy ezt mondja, ő pedig mintha a gondolataimban olvasna, folytatja:
– Két hete volt fedél a fejem felett, volt mit ennem… Legtöbbször… Volt két gyerekem… Férjem… Mindent elvesztettem…
Nem néz rám, nem is köszön, csak elmegy.
