Írta: Somorčík Sz. Rozália
Elsőnek a fehér bőrű jött be, szemlét tartani. Hozzádörgölőzött a nőhöz. Ő akarta a szerelmet, de nem ezt az olcsó dörgölőzést. A fehér bőrű megkérdezte, hogy van. Tolakodóan hamis volt a hangja, kérdései végét felemelte, élesre, szinte énekelt.
Szombat este volt, nyár.
Ezek szombaton szoktak kimenni portyára, csak úgy, mintha barátokhoz mennének, és a kiszemelt elvált, egyedülálló nőket befogják, ingyen. Asszonyaik a csipke ágyterítőre fektetett kicsinyeik között elterülve, mézes-tejes combjaikat simogatva várják őket. Duzzadt ajkaikat a meztelen kicsi hasakra tapasztják, bele- bele fújnak, hangosan nevetnek, férjeiknek kimenőt adtak.
Azt mondta mindjárt jön, hoz még valakit, és a nő megengedi-e. Ő nem akarta, de nem mondott sem igent, sem nemet.
Bejött egy sötét bőrűvel, egy csípős szagúval, pedig az frissen volt fürösztve, inge fehér volt.
A nő az ágy szélére ült, nem volt ott szék egy darab sem. A sötét bőrű melléje telepedett, átfogta a vállát, édes-kedvesen hízelegni kezdett.
‒ Szép a haja magának.
A fehér bőrű nézte őket, vigyorgott. Azt mondta elmegy, dolga van.
A sötét bőrű szorosabbra fogta a nőt, ő megfeszült, de nem tiltakozott, nem is engedett.
A férfi nem beszélt lefekvésről, jól nevelt volt, asszonya jól nevelte, és a nőt tisztelte bőre miatt, csak szorongatta és mosolygott rá. Ő a férfi piros száját nézte, közelről, fehér fogait, ínye olyan, mint a pulykatoll, gondolta, akkor a fűben feküdt, a pulyka felé bökött, de most nem félt. Érezte a férfi karjában az akarást, combjában már döfködtek az erek, s ő fel volt készülve a védekezésre.
A férfi nem tudta min áll, mert nem érzett a nőből ellenszenvet, sem utálatot, sem elutasítást.
Fél óra múlva visszajött a fehér bőrű, gondolta végeztek. Hazaviszi a másikat, mondta, mindjárt visszajön.
Undorodott tőle, hogy befogta, mint egy állatot, undorodott magától, hogy megadta magát,
de belejátszott, mintha jó lenne neki, hadd legyen büszke, és ő se maradjon egy lenézett frigid.
Amikor aztán a férfi felkelt az ágyból, nem nagyon nézte a nő arcát, tudta nem is kell, tudta nem is igényli ezt, csak elégedetten vigyorgott: megfuttatott egy állatot, akit már előtte más is. Szeme sarkában a ráncok haránt törték meg ezt az ügyeskedő arcot, a nő odaképzelt egy suhanó macsétát, de nem gondolt mélyebbre, nem engedte, hogy gondolatai lehúzzák valamiféle önsajnálat felé, tudta ez egy alternatíva, s ettől úgy sem lesz több sohasem.
A villanykörte csupaszon világított rájuk az alatt is, és mikor a férfi elment, úgy maradt égve. Jobb egyedül a fényben.
Csak mikor hajnalodott, akkor oltotta el, és magában az ébrenlétet.
