Írta: Farkas Molnár Péter
Hogy is írta Krúdy?
„Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény. Mert korunkban, amikor a nemes érzelmek: a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját.”
Most mondhatnám, hogy íme, Krúdy örök érvényű, hisz ez a gondolatsor ma is aktuális, sőt, időszerűbb, mint valaha. Dehogy mondom, nem erről szeretnék beszélni.
A szerelem a legemberibb érzés. Tiszta, mint Szűz Mária köldöke, lángol, éget, sőt: perzsel, néha ellobban, néha meg izzik, mint parázs a hamu alatt, évekig.
Más irányból kell közelítenem, mert ez így eléggé piromán.
Tehát: a szerelem képes az egekbe emelni, ha boldog és beteljesedő, de képes a pokol kapuján bévülre hajítani, ha viszonzatlan vagy ha kijátsszák, megcsalják. A szerelem jó, a szerelem fáj − foglalta össze egyetlen mondatban Pici bácsi.
Ugyanakkor társasjáték is, csakúgy, mint a kibaszás. Két ember kell hozzá. Ha viszont többen játsszák, egészen kellemetlenné, hogy ne mondjam, tragikussá tud válni. Gondolj csak Othellora és az ő Desdemonájára. Pedig ott nem is volt harmadik fél, csak a mór úgy gondolta, mert galádul elhitették vele, tehát ez nem jó példa.
Akkor legyen Carmen, meg don José, Micaëla és a torreádor. Összefoglalva tehát, a szerelem két ember legbensőbb ügye, a többi csak a bajnak van.
Vegyük a legoptimálisabb esetet, a szerelem kölcsönös, lángoló és hosszan tartó, stabil alapnak tűnik a házassághoz. Felek megállapodnak az esküvő időpontjában, eljő a nagy nap, s egybekelnek. (Az inkriminált aktust megelőző kollektív idegbajt, amelyet a frizura, ruha és cipő, csokrok és egyéb – amúgy elhagyható – kellékek megléte és minősége vált ki, illetve annak tételes ismertetését, most mellőzöm.)
Az esküvő és az azt követő újabb szertartás – vö.: lakodalom – örök emlék marad, arra a házaspár mindkét tagja emlékezni fog. (Kolarits persze ott sem tagadta meg önmagát, berúgott, mint az albán szamár, jellemző, végül is a te barátod, na, te csak hallgass, anyád már ott se bírta befogni azt a nagy száját, még te beszélsz, amikor apád nem bírt a vérével, és ott fogdosta a legjobb barátnőmet a parkolóban mindenki szeme láttára, stb.)
Az esküvőt és lakodalmat aztán követi a dolgos és szürke hétköznapok egész sora. Hosszú sor, a végét nem látni. Próbatételek egymásutánja. Lakás, majd nagyobb lakás, mert érkeznek a gyerekek. Munka, sőt, robot, mert a pénz sosem elég, amint az köztudott. Néha, amúgy hangulatjavító intézkedésként hosszú hétvége, esetleg üdülés, nyaralás, kikapcsolódás, már ha és amennyiben a nagyszülők vállalják az ifjú terroristák – számuk esetleges – őrizetét.
A szerelem észrevétlen sorvad, ami lassú folyamat, vagy elillan, ami viszont nagy baj. Főleg, ha a közöny veszi át a helyét. Megesik, hogy tizen-egynéhány év házasság után, ha a férj megfogja az asszony seggét, úgy érzi, mintha a sajátját markolná, és a párja csak azzal tudja felizgatni, ha elveszi a pénztárcáját. Az esélyegyenlőség jegyében nézzük most a másik oldalt: az ember már reggel lompos, morcos, este sem borotválkozik, és hiába minden szó és tett, nem hajlandó színére fordítani a koszos zoknit, mielőtt kidobja a szennyesbe. Ettől meg az asszony jön izgalomba, minden egyes mosást megelőzőleg.
Az esküvői kristálypoharak már rég megszürkültek, a gyűrűk mindegyike megjárta néhányszor a zálogházat, a szerelem kialudt, és abban, ami a helyére lépett, annyi a romantika, mint börtönben a vészkijárat.
És mégis! Valami egészen valószerűtlen, puha és meleg, bolyhos és lágy tapintású érzés nem engedi felbomlani az egykori szerelmesek közti véd- és dacszövetséget. Néha mindketten elálmodoznak valami illetve valaki másról, a férj elmereng azon, milyen lehet a szex Barbarával, a feleség meg nagyokat sóhajt rántáskeverés közben: vajon Gyula megfogná-e a kezét, ha Szilvásváradon – helyszín személy- és alkalomfüggő – andalognának a Palota szálló parkjában?
De valahogy minden marad a régiben. Az évek telnek, hölgy és úr korosodnak, a srácok is kiröppentek már, Gábor Londonban dolgozik, Emma meg hozzáment ahhoz a lehetetlen alakhoz, na, az is szép házasság lesz…
Vasárnap délelőtt csendesen sétálnak a ligetben, és a kezük magától értetődő természetességgel kulcsolódik egymásba még most, hatvanon túl is.
És ha kis szerencséjük van, egymás szemében megtalálják Istent. A szívükben pedig azt a már rég elfeledett érzést. Azt, ami jó és fáj.
