Írta: B. Tóth Klári

Sintár bácsit nem lehetett látni a kutyája nélkül. Össze voltak nőve, mint két hű barát.
Rex olyan kutya volt, hogy jobban értett magyarul, mint sok ember.

Egyszer az öreg a kertben nyomkodta a bicikli gumiját: lapos volt. Odavetette csak úgy foghegyről:

− Rex, menj fel a padlásra, és hozd le a pumpát!

A kutya fölszaladt a meredek padláslétrán, és már jött is le, szájában a pumpával.

Egy nap a gazdája megbetegedett. Nem jutott el a boltig sem. Betanította a kutyát, vigye el a bevásárlókosarat a szájában, beletette a listát és a pénztárcát. A boltvezető, Irénke rokonuk volt, ismerte őt Rex.

− Vidd Irénkének a kosarat!

Irénke benyúlt a kosárba, kivette a cédulát, betette az árut, kivette a pénztárcát, a pénzt, visszatette a visszajárót. A kutya bárki más kezét megharapta volna. Ha a vezető nem volt ott, a kutya aznap nem vásárolt.

Sajnos a jó kutyákat sem kerüli el a végzetük. Rex, az emberszabású kutya is megbetegedett, és elpusztult. Az öreg Sintár magába roskadva ment a kocsmába a harangozóhoz:

− Béla, csendíts Rexnek, megfizetem. 

Béla állta a szavát, kiharangozta a kutyát, mint a férfi halottakat szokás. Egyszerre összeszaladt a falu:

− Kinek az ura hótt meg?! 

A férfiaknak ugyanis hármat csendítettek, az asszonyoknak kettőt, ha meghaltak, ez volt az egyezményes jelzés.
Mikor kiderült, hogy kutyának harangozott, összeült a szigorú presbitérium.

− Hát ez má mégse járja!

Kicsapták szegény harangozót, de mindenki érezte a szíve mélyén, hogy igaza volt.
Ez a kutya bizony sok embernél többet ért.