Írta: Petrozsényi Nagy Pál
A hírneves főszerkesztő elégedetten feszített a vadonatúj fotelben. Szemével újra meg újra végigcirógatta az elegáns íróasztalt, a süppedő szőnyeget és azt a két, ugyancsak új csendéletet, amit a lap fennállásának huszonötödik évfordulójára kapott.
– Borcsa Aurel – jelentette be a csinos, platinaszőke titkárnő. – Bukarestből…
– Engedje be!
– Tiszteletem!
Harsányi szórakozottan mutatott az öblös karosszékre.
– Miben állhatok a szolgálatára?
– Szeretnék a domnuval egy bizniszt kötni – bökte ki a látogató torkát köszörülve.
– Kivel?
– A redaktor úrral. Úgy hallottam, errefelé jó ke… kelet…
– Keletje?
– Igen, azt hiszem, így mondják. Néha hibásan beszélek – magyarázta bosszúsan –, azért remélem, megértjük egymást. Szóval keletje van van a disszidens interjúknak, ezért elhatároztam, én is adok egyet – kereste a szavakat a messziről jött ifjú. – A domnu megírja, és fizet érte egy jelképes summát.
– Kis zsidó! – kuncogott magában a lapszerkesztő. – Sajnálom, nem a mi profilunk. Forduljon talán a Reformhoz, vagy… tudom is én. Meghallgatni ott biztosan meghallgatják. Más kérdés, hogy mit adnak érte.
– Mă rog! Akkor nem deranzsálok tovább.
– Nem deranzsál! Ha valamiben segíthetünk, esetleg tanácsra van szüksége… Feltételezem, hogy maga is disszidált, és…
– Merci! – kedvetlenedett el a fiatalember. – Lakásom már van, a többi majd kikerül.
– Tehát disszidált.
– Nem mindegy? Ha úgysem írnak rólam – állt föl csalódott képpel.
– Még egyszer sajnáljuk, de, mint mondtam, nem vág a profilunkba, bár ettől még nyugodtan elbeszélgethetünk. Vagy ezért is tiszteletdíjat kíván?
– Nem, dehogy.
– Akkor csücsüljön vissza, és meséljen! Mi újság a fővárosban? Rombolnak, vagy építenek? Tudja, valamikor én is jártam arra. Azok a templomok, csodálatos műemlékek… !
– Voltak.
– Nono, azért maradt belőlük, és csak magukon múlik, hogy a többieket is megmentsék.
– Rajtunk? – kerekedett ki a bukaresti szeme.
– Magukon, pontosabban azokon, akik odaát maradtak. Lelépni könnyű. Bocsánat, nem akartam megsérteni. Természetesen ez sem kis teljesítmény, de hogyan lépjen le az apja, anyja meg a többi huszonkét millió, akik ugyanott akarnak meghalni, ahol megszülettek? Szakmája van?
– Köszörűs vagyok. Nyolc éve érettségiztem, beszélek magyarul, oroszul…
– Jó megfizették?
– A dracut!
– Ön tiszta román, nincs a családban netalán magyar is?
– Tőle tanultam magyarul.
– Megkülönböztették, hátrányba került valaha emiatt? – lendült bele a társalgásba Harsányi.
– Soha. Tulajdonképpen nem is igen tudták. Nevem Borcea, cea-val, a tátá után, aki már első osztálytól román iskolába járatott.
– Értem, akarom mondani, nem értem. Ha se nyelvi, se nemzetiségi problémái nincsenek, munkakönyves állása volt, és a fizetéséből is kijött, miért fordult éppen hozzánk?
– De hát most mondtam: félig én is magyar vagyok, másrészt itt mindenki szabad. Még a szegények is. Véleményem lehet, és van is véleményem – felelte Borcsa szokatlan érettséggel. – Csak eddig hallgatni, mindig nyelni kellett, és nyelünk ma is az Elvtárs jóvoltából – borzadt össze, és úgy kémlelt körül, mintha a „Kárpátok Géniusza” itt is meghallaná.
– Aki hallgat, beleegyezik – jegyezte meg szárazon a jóhiszemű főszerkesztő. – Akceptálja a falurombolást, személyi kultuszt…
– Semmit sem akceptálunk – szorult ökölbe a fiatalember keze.
– Lehet, de amíg önök hallgatnak, az Elvtárs intézkedik: lebontatja a templomokat, „forradalmasítja” az ipart, mezőgazdaságot anélkül, hogy bárki szembeszállna vele.
– Apostol szembeszállt. És nemcsak ő: Brucan, Mănescu, Doina Cornea asszony…
– Mialatt maguk, elnézést, tovább lapítottak.
– Oké, beismerem – adta be a derekát a vékony bajszú legény. – Csakhogy harcolni innen is harcolhatunk.
– Hogyan?
– Hát…
– Na ugye, ezért lett volna helyesebb, ha inkább otthon marad – nézett a szemébe a szakállas hírlapíró. – Remélem, nem ért félre, kedves Borcsa úr.
– Borcea, cea-val.
– Nálunk nincsenek persona non gratak, kivéve a tolvajokat, gyilkosokat. Ha eljött, isten hozta, noha az élet nálunk sem fenékig tejfel, azzal a különbséggel, hogy mi itthon vagyunk – oktatta ki jóindulatúan a nyurga műköszörűst.
– Kösz, lehet, hogy igaza van – horgasztotta le fejét a borostás állú ifjú. – Én mindenesetre új életet kezdek. Elmondom az igazat a „hősök” országáról. Hátha ezzel is segítek, hátha mindnyájan felébredünk. Új világban új élet lesz a lozinkám, hogy amiről otthon csak szavalnak, mi realizáljuk.
– Új világ? – mosolyodott el a lapszerkesztő.
Valaha az egykori cipész is erről fantáziált, míg néhány kátyú észre nem térítette.
– Da. Menekültek, adó és infláció nélkül, ahol nemcsak szabadok, de gazdagok is leszünk.
– Hűha!
– Látom, nem hisz nekem – szomorodott el a fiatalember. – Pedig szerintem itt igenis megindult valami.
– Köszönöm a beszélgetést – mondta a publicista, egy pillanatig habozott, majd a pénztárcájába csípett. – A honoráriuma.
– Micsoda honorárium? Ja! Ezek szerint mégis meggondolta magát?
– Meg… illetve tegye csak el! – mérte végig a kopott menekültet. – Legfeljebb visszaadja, ha munkába áll.
Eltelt egy év, s az országban mintha tényleg megindult volna valami. Egy csillag lehullt, s ettől paradox módon mindenütt fényesebb lett. Kiderült, hogy más csillagok is ragyognak, melyeket pont a régi miatt nem tudtak érzékelni. Megszavazták a pluralizmust, a földreformot anélkül, hogy egyetlen lövés eldördült volna. Aztán következett Nagy Imre, Gorbacsov, végül a műköszörűs, aki egy reggel, mirnix dirnix ismét a szerkesztőségbe toppant.
Harsányi idegenül bámult az elegáns vendégre. Fehér ing, fekete öltöny, egyik ujján briliánsgyűrű villogott.
– Köszönöm a kölcsönt – nyújtott át a román egy fehér borítékot. – Egyúttal bocsánatot kérek múltkori naiv viselkedésemért. Ma már tudom, hogy az interjúkat nem szokás megfizetni, sőt…
– Mit mondott, hogy hívják? – köhintett zavartan a hírneves főszerkesztő.
– Borceanak, ha még emlékszik rám.
– A cipész?
– A köszörűs Bukarestből.
– Isten hozta! – derengett fel benne a múl évi találkozás.
Ez az ürge, aki olyan világban hitt, ahol nincsenek menekültek, se adó, se infláció. Vajon miért csak egy év múltán jelentkezett újra? Khm! Talán esze ágában sem volt jelentkezni, aztán mégis idehozta az adósság. Vagy inkább a briliánsgyűrűjét jött villogtatni? Egy év óta persze sok minden történt. Csak az adó, s infláció maradt.
– Mi újság a Kárpátoknál?
– Mi lenne? Élnek – vont vállat a regáti.
– Felfüggesztették már a falurombolást?
– Nem tudom.
– És maga? Jól van? – váltott témát tapintatosan a lapszerkesztő. – Ahogy elnézem, legalább maga megtalálta a számítását.
– Nagyjából – oldódott meg a disszidens nyelve.
Elmesélte, mikor és hogyan nősült, melynek révén kocsihoz, kis műhelyhez és egyéb „apróságokhoz” jutott. Egyébként nem iszik, nem politizál, fütyöl a pártokra és valamennyi szervezetre, ahol munka helyett reformról és más zöldségekről locsognak.
A főszerkesztő szája tátva maradt, s még akkor is az ajtóra meredt, amikor Borcea Aurel már régen eltávozott.
– Viszontlátásra! – tépte fel az illatos kopertát, melyben öt darab százas és egy névjegy lapult.
Borcsa Aurel műköszörűs
Népfront utca 1
Ha ollója, kése csorba
Megélezi Önnek Borcsa.
