Írta: Hajdu Sára
A Nő csak állt mozdulatlan az ablaknál, s nézte, ahogy az idő esőt mos a járdára. Már megint esik. Folyton csak esik. Fázott. Nagyon fázott. Pedig rajta volt az az ősrégi fürdőköpenye, amit még zsenge lány korában vásárolt, talán az első fizetéséből. Színét már szürkévé koptatták az évek, na meg az egyre silányabb minőségű mosóporok. A cérnaszálak egymásba kapaszkodva próbálták megmenteni ifjúságuk, és összetartani az itt-ott már foszladozó anyagot. De tudták ők is, van, amit már nem lehet visszahozni. Van, ami egyszer tényleg elmúlik. Örökre.
Odakint színes esernyők szaladgáltak, arctalan embereket cipelve magukkal. Csak a nő nem ment sehová. Várt. Mindig csak várt. Hazudta magának hogy miért, mert könnyebb volt hazudni, mint szembenézni az igazsággal. A csengőt úgysem nyomják meg, vagy ha igen, az csak a postás, aki már presztízskérdést csinált abból, hogy megőrizze a ráaggatott image-t, így tényleg mindig kétszer csengetett. A nőt mindig felidegesítette ez az Oscar-díjra sem méltó alakítás, de a postásnak akkora celeb arca volt, hogy inkább ráhagyta. Nyomja csak kétszer. Kit érdekel már? Ő úgyis mást várt. Hogy kit?
Régen még volt valami elképzelése. Mondjuk, legyen 180 magas, mert zokniban úgyis csak 179 lesz, szőkésbarna, közepesen rövid hajú, nem baj ha zselézett, kopasz ne legyen, majd mellette úgyis kihullik az összes haja, kék, vagy barna szemű, de ha választani lehet inkább a kéket választotta volna. Testalkatát tekintve nem baj, ha felfedezni rajta, főleg a karján és a vállán, némi izomzatot, de csak a feeling kedvéért, mert a filmekben mindig ott történnek a legszebb, legromantikusabb jelenetek. Viszont a hasán ne legyen sok kocka, mert akkor lehet tényleg üres a feje. Bár ezeknek a mai slágereknek sincs mindig igazuk, és az ember könnyen előítéletekbe bocsátkozik miattuk. A melle se legyen túl nagy, mert hát micsoda dolog az, hogy a pasié nagyobb, bár, ma már mindent lehet kölcsönözni, még talán alig használt női mellet is, gondolta majd felnéz a Vaterára, hátha van valami akció, aztán majd a legjobbat leüti. A lába ne legyen túl nagy. Nem szerette a nagy lábon élő férfiakat, mert azok sok sarat hoznak be cipőtalpukon a lakásba, és ő már takarított eleget.
Legyen olcsó és finom! Mekkora idióta reklám már. Mit is reklámoznak így? Talán egy joghurtot? A nő sosem evett joghurtot, és nem is hitt abban, hogy ami olcsó az finom is. Mert ami jó, az esetek többségében egyrészt drága, és van olyan, ami egyenesen megfizethetetlen. Ahogy az érzések is azok.
Egy ölelést, egy szót, egy térdet rogyasztó szempillantást, egy szívdobbanást, a szerelmet, hmm, a szerelmet, nem lehet pénzben kifejezni, és persze megvenni se. Az igazit. Mert ma már, főleg ebben a gazdasági válságban, minden eladó. Sok az utángyártott hamisítvány.
A nő fázott. Szinte már didergett. Bebújtatta kezét köpenye zsebébe. A magány megfogta ujjait, és kiszorította belőlük a vért. És már nem csak az ujjaiból, lassan az egész teste vérátömlesztésért kiáltott. A nő érezte, hogy gyorsan rá kell gyújtson, és a füstből fújnia kell maga elé egy arcot, nehogy a klinikai halál állapotába essen, hisz már ahhoz sincs ereje, hogy telefonáljon, de amúgy is, már a telefon is olyan ócska, mint az ő élete.
Élet. Hmm. Nevetséges. Ő már rég halott, valaki más szívja be orrán a létfontosságú levegőt. Sokszor rákiáltott arra, aki helyette lélegzik. Persze mindig csak akkor mikor nem hallotta senki, és az esetek többségében valóban nem hallotta senki. Még akkor sem ha... nem akarta, hogy bárki is befészkelje magát a gondolataiba, és rendet rakjon. Ez az ő agymenése, és egyébként is, Oshoból, Csernusokból, Müllerekből, már így is túl sok reinkarnálódott.
Lassan, óvatosan fújta ki kicserepesedett száján a füstöt. Nézte hogyan rajzol a képzelet valakit. Mindegy kit. Már rég nem ragaszkodott centikhez, hajszínhez, szemszínhez. Csak legyen valaki, akibe kapaszkodni lehet. Csak most eszmélt rá, hogy már évek óta ott áll az ablak előtt, mozdulatlan, miközben az évszakok váltófutást rendeznek. Most épp az ősz lohol, leveleket lihegve. Az eső lemosta az ablakra vastagon rárakódott koszt, és a nő meglátta magát, mintha csak egy tükörbe nézne. Haja már majdnem hófehér volt, arcán ugróköteleztek a ráncok, szája sarkában épp valamiféle mosolyt próbált kötni két hosszúra nyúlt szarkalábból a perc. Úristen − mondta már-már hörgő hangon a nő . Úristen!
Fülsüketítően szólalt meg a csengő . A nő sikoltott kétségbeesésében. A francba a postással. A csengő pár másodperc múlva újra megszólalt. Aztán csend lett. Fájdalmas némaság.... és akkor, és akkor valaki még egyszer hosszan megnyomta a csengőt. A nő szívéhez kapott, de már csak lelke kukucskált a kémlelőnyíláson, hogy megnézze, ki az, mert a test élettelenül hevert az ablak előtt.
Körülbelül 180 magas lehetett... szőkésbarna... és a fenébe... kék a szeme…
