Írta: Szilágyi Erzsébet
A híres szovjet író új háborús regénye az Európa Kiadónál jelent meg.
Hogy az évszámot illetően ne tájolódjunk el, elárulom, hogy ma ugyanezt a könyvet internetes oldalakon fillérekért árulják. Ez alkalomból a Magyar Írók Szövetsége egyhónapos magyarországi látogatásra hívta meg az írót és feleségét.
Meg is voltam illetődve, ha nem inkább megszeppenve, amikor „jött a parancs”, hogy én leszek a kísérőjük, tolmácsuk, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kisinasuk. Jelzett híres író munkássága ugyanis szigorlati anyag volt negyedéven.
A pályaudvaron az Írószövetség ifjú és rendkívül buzgó munkatársával vártuk a moszkvai vonat érkezését, mialatt pontos információkat kaphattam az általa összeállított programcsomagról.
− Tudja Z, hogy mennyi fogadás és utazgatás vár rá? Vagy ez mind az ő kívánsága volt? − kérdeztem.
− Ó, nem. Ő nagyon szerény volt. Csak azt kérte, hogy szervezzünk meg neki egy gyárlátogatást, meg egy termelőszövetkezetet is szívesen megnézne élményszerzés céljából. De ha már itt vannak, gondoltam, lássanak egy-két szép helyet is, no meg várják őt az Európánál, meg több vidéki lap szerkesztőségében is.
Mondanom sem kell, hogy a nagyszülőkorú házaspár, bár igyekeztek nem szégyent hozni hazájukra, és úgy viselkedni, ahogy az „nyugaton” szokás, egyre gyakrabban kérdezték meg tőlem, hogy nem hagyhatnánk-e ki egyik-másik „kultúrprogramot”.
A gyárlátogatás − legnagyobb örömömre − nem jött össze, de a tsz-t nem tudtam megúszni.
Szegedig utaztunk vonattal, ott aludtunk egy szállodában, másnap reggel jöttek értünk a tsz-ből teherautóval. A teljes vezetőség ünnepélyesen felsorakozott a nagy író fogadására, természetesen megfelelő mennyiségű vodkát és pogácsát kikészítve az asztalra. A feszengő-udvariaskodó beszélgetést egy vékony, türelmetlenkedő férfi szakította meg, mondván, hogy ideje már indulni, körbenézni a gazdaságban. Ó volt az agronómus, aki alig várta, hogy elbüszkélkedjen mindazzal, ami itt, úgymond, az ő műve.
Néhány perc alatt kiderült, hogy képtelenség vele összhangban dolgozni. Egyfolytában be nem állt a szája, a magyarul egy szót sem tudó vendégekhez intézte szavait, rám csak időnként mordult egyet, hogy miért nem fordítok. Kénytelen voltam felvilágosítani, hogy nem vagyok szinkrontolmács, ha legalább kétmondatonként szünetet tartana, megpróbálnám röviden oroszra fordítani az amúgy teljesen felesleges mondatait. Mert ugyebár, ha az ember elhalad egy kukoricatábla mellett, akkor nem kell vele közölni, hogy ez itt a mi kukoricánk, az pedig − humán beállítottság esetén − abszolúte érdektelen számára, hogy ez milyen fajta kukorica, és mekkora a tábla mérete. Ezzel természetesen vérig sértettem.
Tudtam, hogy a mezőgazdasággal kapcsolatos szókincsem még magyarul is sok kívánnivalót hagy maga után, ezért a szegedi szállodában fél éjszaka állat- és növényneveket kerestem a magammal hozott szótárban.
Ott kezdett elszakadni a cérna, amikor az amúgy is nagy nyári hőségben − nem is beszélve a belülről melegítő, udvariasságból lenyelt vodkáról − felvitt minket egy emeletnyi magasságban megépített, áttetsző plasztiklapokkal fedett csirkekeltetőbe, ahol még a kinti hőmérsékletnél is melegebb volt, ott pedig hosszú szakmai előadásba kezdett arról, hogy egy négyzetméteren hány csirke kel ki, milyen tápszerrel és milyen gyakran etetik őket. Noha már az ájulás kerülgetett a melegtől, fordításban megtettem minden tőlem telhetőt. Vendégeim egyre sápadtabban csak azt mondogatták, hogy „menjünk, menjünk”.
Az agronómus szerint még feltétlenül be kellett néznünk a tehénistállóba. Itt a szörnyű hőség mellett még − városi ember számára − elviselhetetlen büdösség is fogadott. Végigmentünk a sorokon, majd megálltunk egy tehénnél, amelyik a földön feküdt, és szemmel láthatóan vemhes volt. Szakemberünk itt arról kezdett hosszan értekezni, hogy ennek a tehénnek méhelőreesése van, gond lesz az elléssel.
Ekkor elsötétült előttem a világ.
− A tehén beteg − motyogtam oroszul, majd még mielőtt elájulok, sürgősen elhagytam a tetthelyet…
