Írta: Vaskó Ilona
Születésnapomra
Harminckilenc. Egy híján negyven. Már mindenki komolyan vesz. Már megszűnt a cicázás, kacérkodás, már évek óta súlya van annak, amit mondok. Istenem! Mennyire hiányzik az a jelmez, amit rám adtál, ami most is itt van rajtam, hogy ifjabbnak néznek, mint amennyi vagyok, de már ez is felesleges, mert már azt is komolyan veszik, amennyinek látszom.
Szóval harminckilenc. Hogy is kezdődött? Huszonnyolc hétre születtem, Vízöntő havának tizenegyedik napján. Anyám elmondása szerint csendesen sírtam. Nem replikáztam a világra jövésem végett, csendes belenyugvással konstatáltam, hogy itt vagyok. Apró voltam és törékeny. Apám szerint, mint egy vekni kenyér. Sokáig a kezén mutogatta, hogy mekkora voltam. Makacsul küzdöttem az életemért. Sárgaság, vércsere, újraélesztések. Hosszú időt töltöttem inkubátorban, hónapokat.
Valamiféle kívánsággyereknek születtem − a bátyám kívánt egy kistestvért. Sokat várt rám, majdnem hat évet, talán ezért is igyekeztem annyira világra jönni, hogy ha már ennyit várt, hát többet ne kelljen neki. Azonnal véd-és dacszövetséget kötöttünk. Persze törékenységemet hamar magam mögött hagytam, mert a nagytesót követni kellett. Ő tanított meg bringázni, amikor két éves voltam. Nem csak hamarabb akartam megszületni, de hamarabb akartam menni, szaladni és biciklizni is. Mintha csak lemaradnék valamiről. Sokáig voltam az árnyéka a bátyámnak, rajongásig szerettem. Ő a volt a szememben a tökéletesség. (Nekem még ma is az. Bár nem veszi észre, de minden percben tudnia kellene, hogy nekem még ma is az.)
Szóval harminckilenc. Úgy tűnhet, hogy életem legnagyobb kalandja a születésem volt. Pedig nem. Az én életem, maga egy kaland. Talán oka ennek a kalandos világra jövésem, de hiába jöttem erre a világra, az elmúlt években számtalanszor világgá menni vágytam. Kalandozni, megismerni, látni, mióta csak megszülettem. No persze tenni is. Sok kalandom volt. Sok embert formáló kalandom. Utazások, erőpróbák, melyek hol fizikai, hol pedig lelki eredetűek voltak.
Mostanában New York jár sokat az eszemben. Egy lelki purgatórium volt, ahol a magányvágyam meghallgatásra talált, és mikor megkaptam, halálra rémültem tőle. Süket volt a lelkem, riadt és tétlen. Aztán, eltelt két hónap, és megkapaszkodott. Megtaláltam újra önmagam. Ma már újra vágyom arra a napra, amikor a Central Parkban ültem és a galambokat etettem a galambos nénivel. Létezik. Ott állt mellettem, és magot nyomott a kezembe, együtt szórtuk. Csak jöttek és jöttek a madarak, rászálltak a kalapjára, karjára, ruhájára. Rájöttem ott, akkor, hogy soha nem vagyok egyedül. Attól a perctől kezdve, már repültek a napok, hónapok, de szívem hazavágyott, hát hazajöttem.
Itt tolong a szívemben Európa. Az utazások. A Szajna vagy az Északi tenger. Az, amikor nem egyedül utazol, de valahogy mégis hallod a belső csendet. Minden egyes város egy újabb koraszületés volt. Korai, mert sokszor hajnalban érkeztünk meg, a csend várt minket, és néhol a köd. Bevillan Brugges varázsa. 
Tündérföldje. Ahol a fű és a fák valószerűtlenül zöldek, ahol a nap olyan boldogan süt, mintha csak mindig az a nap lenne, aminek csak örülni lehet. Mintha mindennap születésnap lenne. Minden bizonnyal az is, hiszen minden nap van valakinek születésnapja.
Aztán ott van az anyának lenni szerepkör. Erről ritkán írok és keveset. Oka van, minden bizonnyal, méghozzá az, hogy ez mindig változik. Hol sikereket érez az ember, hol pedig kudarcokat. Aztán egynémely kudarcról kiderül, hogy a sikerhez kellett. Ezekről majd akkor kell mesélnie egy nőnek, amikor már a gyerekek felnőttek. Anyának lenni nem pelenkázásból és babaillattal belengett otthonból áll. Anyának lenni ettől sokkal nehezebb és összetettebb.
Szóval harminckilenc. Vonz a tanulás. Még mindig − már megint − egyetemre járok. Mintha soha nem hagytam volna abba. Tanár lettem. Az a tanár, aki önmagát mindig odakényszeríti az asztal másik oldalára is, hogy ne felejtse el, milyen diáknak lenni. Tudnom kell, kényszerítem magam arra az ismeretre, hogy az éremnek két oldala van. Hogy ebben nem kiégni kell, hanem mint egy főnix, mindig elhamvadni és újra születni. Most, így harminckilenc évesen tudom már, hogy tanárnak születtem. Hogy azért siettem ott, akkor, hogy minél hamarabb tudhassak és taníthassak. Nem feltétlenül a szakomat, nem csak az informatikát, hanem élni tanítsak. Élni, úgy, hogy látva levő legyen az út. Hogy ez nehéz-e? Igen. Sok a szkeptikus.
Szóval harminckilenc évesen is azt fogom tenni, amit eddig. Menni, haladni, nevetni, szeretni és sírni. Fájni, ha fáj, és nevetni, ha boldog vagyok. Így és ilyennek születtem. Az évek hiába telnek, valami mégsem változik soha. A megszületésem dátuma, Vízöntő havának tizenegyedik napja.
