Írta: M. Szlávik Tünde
Vannak letehetetlen könyvek, olyan történetekkel, amelyekben szívesen lennél akár filléres bádogbögre a polcon, csak a szereplők közelében lehess. Talán egyszer még a kezükbe is vesznek, végigsimítják oldaladon a festett nefelejcset éppúgy könnyedén, mint amikor őzike puszit adtál édesanyád arcára: szempillával a járomcsontra, fentről lefelé, majd egyre szaporábban verdesve… A lekopott zománc vonzza az ember hüvelykujját, s enyhe kis karmolásokra késztet, amivel újabb és újabb festékdarabkákat pattintunk le, miképp az író, ki fokozatosan lemezteleníti hőse lelkét, aki a végén ott áll pőrén, bokáig gázolva a kígyóbőr vékonyságú lepattogott zománcban…
Vannak történetek, amelyek megfoghatatlanul és megmagyarázhatatlanul jók, mint az ártézi kút vize a kupatetőből kortyolva. Testes víz, selyemként siklik le a torkodon, színtelen, szagtalan, de nem íztelen, mert vízízű víz. S ezt keresed később minden kortyban, de már nem leled minden bokorban, mert, ahogy szép történetek is ritkábban teremnek, a víz ízek is néha orrba vernek. Kutatod, lapozod, ízleled, eldobod. Talán ez az… De mégsem, még nem egészen… S boldogan rikoltasz fel, ha megleled, mert tán már más a bőre – borítója –, s fellapozva nem csap meg a nyomdafesték szúrós-friss szaga, de belemerülve torkig töltekezhetsz, s mégsem árt meg, mint ahogy nem árt meg a tavaszi zápor utáni friss földszag – s az is éppoly megmagyarázhatatlanul jó, kézzel meg nem foghatóan bódító.
S vannak történetek, amelyek olvastán összébb húzod magadon a kinyúlt kardigánod, amivel persze nem védheted ki lelked vacogását. De akár szereted, akár kerülöd a borzongást, le nem teheted, magához láncol, bilincsel, s te néha elhagyod a kulcsot. Aztán csak várod a következőt, ami felráz vagy elandalít, de mindenképpen kizökkent a mélabúból, vagy tán teljesen kifordít önmagadból, mint az eke a földet a tavaszi szántáskor. A gazda csak baktat a lova nyomában, s nem tudja még, mit talál: pajort, ágat, gyökeret, ősszel elpusztult verébgyereket, rozzant fazékfület, s nagy ritkán – van ki életében sosem – kincseket, gyógyító meséket, mikben magára ismer, felnevet vagy felzokog az emberfia, s úgy érzi, végre, megtalálta mi nyomasztja, s lerakhatja a terhet, cipelje már más is. S minél többen fogják, tapogatják, mállasztják, porlasztják, úgy lesz kínja egyre kisebb, jelentéktelenebb, míg végül kisöpri a huzat a kéményen át. Fentről lát majd új csudát: olvas egy egész család. Keresik a nekik való tan-, gyógy- és szexmesét. Van még ilyen? Ó, nem szexmese – család! Megbolondult a világ. Anya tanul, apa főz, a gyerek apjától kéri a bilit, reggelit, és senki sem olvas esti mesét. No szép.
Vannak nyögvenyelős történetek, amelyeken átrágod magad, s amelyek ingeden, de lelkeden sem hagynak nyomot. S amelyeket szívesen olvasnál tovább a buszon ülve, ha bírná még a szemed a folyamatos fókuszváltást. Vannak, amelyeket többször előveszel, hátha egyszer más lesz a vége… De persze most is elmarad a naplemente. Az írók azt hiszik, a való világra van szükségünk, amelyben a jó elnyeri méltó büntetését.
Vannak történetek, amelyek kedvéért felhagysz harmincéves olvasási gyakorlatoddal, s nem szippantod óránként százzal az agyadba, hanem szándékosan laaass-ssssaan, a könyvet időnként le-letéve, felsóhajtva, nyöszörögve, a szemeddel a betűkkel szeretkezve olvasol, hogy minél tovább feszíthesd, nyújthasd…a húrt. S aztán odadobod magad neki, hagyod, hogy húrjaidon a szerző pengessen, s már nem tudod, nem is akarod magad visszafogni, csak olvasol, lapozol bőszen, s a végén felsikoltasz… Mert vége. És rázod, forgatod, emeled a könyvet, hátha kihullik még belőle valami morzsa. Visszalapozol, hagyod, hogy újra felkorbácsolja érzelmeidet, míg végre megnyugszol, elcsitul a lelked. Talán szorosabbra is zárod a combjaid. S ezután mindig, ha portörléskor újra a kezedbe veszed, belelapozol, percek alatt átlényegülsz, s mint aki a víz alól bukik fel hirtelen, úgy nézel morgó csemetédre, aki már nyomná a gombot, de te még csak a harmadik polcnál jársz.
Vannak megrendítő, megsemmisítő történetek, melyek után az agyad görcsös izomcsomóvá válik. Ennél már csak a frissen mosott, rózsaszínű alig tekergő, de még bolyhos pacalszerű agytekervény a rosszabb. Ezeket kerüld. De ne add fel: ha hagyod, érted is eljönnek a Bűvölők, akik varázskalappal vagy táltosdobon, űrhajón vagy paripán, pitypangernyőn, mákgubóban, krisztus-saruban vagy lepkeszárnyon, de elvisznek az Álmok Birodalmába, ahol tündérlányok járnak térdig mesében, s bár odaát van az igazság, de ahonnan mindig van visszaút, még szivárvány sem kell hozzá. Csak egy jó könyv. És te.
