Írta: Balogh Géza

A tiszabecsi  ártér az egész Tisza völgy legszebb ártere talán, tele szilvával, dióval, birssel, s persze fűzzel, kőrissel, nyárral. S micsoda nyárfákkal!

Igaz, a rendszerváltás után sokukkal fűrész végzett itt is, a legtöbbet mégis a Tisza pusztította el belőlük. A folyó ugyanis ezen a tájon még szertelen kamasz, ha elkapja a hév, nem ismer se istent, se embert.

Egy-egy komoly áradáskor fél erdőket harap le a partból, gyökeresen tépve ki a fákat, köztük a százados nyárfákat. De azért maradt még belőlük jó pár, akikkel nem bír a Tisza. Az ártér fejedelme is dacol a baltával, az árral.

Egy öreg fekete nyár a becsi fejedelem, akiről nehéz lenne szenvtelen hangon beszélni. Ezer lépés a falutól, ezer a folyótól, igazságos uralkodóhoz illően egyenlő távolságra innen, s onnan az ártér közepén. Messze kimagasodik a többi fa közül. De nem a magassága, hanem a lombkoronája, s a törzse az, ami lenyűgözi az arra járót. Fél tucat kisebb akác, kőris, meg juhar takarja ugyan, de ha átfurakszunk rajtuk, szabályos templomtoronyba ütközünk.

A feketenyár törzse az, amit hét ember se érne át talán. Hámló kérge őshüllők vedlő bőre, a legapróbb darabja is megvan vagy tíz kiló. Vasból van az a kéreg, szikrázna is talán, ha rávernénk egy baltával, kalapáccsal.

Jó másfél évtizede, mikor felosztották az árteret, Horváth Andornak jutott a nyárfa, hetente szemrevételezi. Köszönti, megsimogatja a hátát, aztán fordul vissza megnyugodva: él, s egészséges a matuzsálem, aki igazi családtag a Horváth famíliában. Andor bátyánkra, a nyugdíjas téesz-tagra az apjáról szállt a vén nyárfa, őrá pedig az ő apjáról. És a legenda is apáról fiúra száll: ez a fa száz éve is ilyen nagy volt.

A nyár persze öregebb minden becsi embernél, fánál, s leszámítva az első évek jeges árjait, sosem volt igazán veszélyben. Azaz, az ötvenes években egyszer. Horváth Andornak megszorult az apja, s eladta a szomszédos tiszacsécsieknek. Nagy híre volt már akkor is a fának, ezren is meg akarták venni, de a Horváthok elhajtottak minden vevőt. Egészen az ötvenes évekig. Megkötötték az alkut, a csécsiek még előleget is adtak, és hazamentek élezni a fűrészt.

Este azonban megjelent náluk az öreg Horváth. Vitte a pénzt, az előleget, s még egy üveg szatmári szilvát is, hogy kiengesztelje a csécsieket. Mert ő mégse adja azt a vén fát!

Ám a csécsiek makacs emberek. Amiben egyszer megállapodtak...! És másnap megjelentek újból Becsen a hatalmas fűrészeikkel. De bizony felsültek szegények! Mert egyetlen szerszám se érte át az óriás törzset. Ennek ellenére megpróbálták a lehetetlent. De mintha csak vasat vágtak volna. Egy húzásra kicsorbult a fűrész összes foga.

A fekete nyár azóta is él és virul, és elnézően mosolyog a lábainál tolongó kőris- meg juharfákon. Mint bika a legyet, egyetlen mozdulattal elhajthatná ő is a szemtelen ifjoncokat. Ám ő csak mosolyog elnézően. Kétszáz év nagy idő, látott ő már különb legényeket is a parton. Viharokat‚ s nagy teleket, aszályokat‚ és  árvizeket...

Láthatta Kölcseyt, Petőfit és Kossuthot is talán, és láthatott román, német, meg orosz katonamartalócokat..., s láthatta a malenkij robotra hurcolt tiszaháti férfiak százait, ezreit.

Igazi őrfa, mindent megélt már ez a nyár.      

Ilyen korban már bezárkóznak fák, némi vízen, meg az emlékeiken élnek csupán. S várják csendben a halált.

De nem a becsi nyár! Ő még ma is megfordul egy-egy virgoncabb felhőlány után, és szembenéz mindenféle árral, még ha tonnás jégdarabok is úsznak rajta. De ha árnyékában feltűnik egy-egy kedves ember, nyomban szelídre vált az arca. Még a sok levél is susogni kezd rajta.

Fúj a szél, mondja erre az idegen. De az árteret járó cimborák, Makkai Bandi, Varga Jóska, Dicső Árpi, és persze Horváth Andor bátyánk csak legyintenek ilyen butaságon. Ők tudják, hogy beszél a fa. Hozzájuk beszél.

S ők értik is a szavát.

***

----------Eredeti üzenet----------

Szia Apa!
Elküldenéd ezt a  cikket meg a képeket Ésik Sándor blogjára? Megígértem, hogy küldök 2000 karaktert Costa Ricarol, be akarta tenni a Te cikked után, de csak most tudtam megszerkeszteni.
Velünk minden rendben, van vagy 40 fok..:)
Jövő héten már otthon vagyok, várom nagyon.
puszi
Boglárka

***

                                            Arribada, az ősi szertartás

Véres korongot fest a lemenő nap Costa Rica egére, ahogyan motorunkkal a csendes földúton Ostional tengerpartja felé gázolunk, hogy a biológia egyik csodájának szemtanúi lehessünk. Arribada, vagyis a tengerhez érkezés. A hold ciklus utolsó negyedének kezdetekor valamiféle titkos jeladásra megkezdődik az ősi szertartás. Kezdetben csak néhány száz teknős, majd a következő három-hét napban folyamatosan újabb és újabb több tíz -, néha több százezer nőstény jelenik meg a tengerpart egy meghatározott szakaszán, hogy tojásaikat lerakják a homokba. Általában dagálykor, éjjel érkeznek, de arribadakor már délután 4 órától megkezdik az ásást és folyamatosan követik egymást a munkában másnap reggel 7-ig. Lassan szürkül, amikor helyi vezetőnk jelenlétével elindulunk a különleges partszakaszon, ahol a fekete homokot fehér pöttyökkel mintázó törött teknős tojások foszlányai hevernek. Ameddig a szem ellát olajzöld páncélok mindenfelé, és az óceáni élethez szokott nőstények lassú, fájdalmas mozgása valamiféle egységes ringás hatását kelti. 50 nap múlva a hajnal újra Costa Rica partjainál talál, a néma emberek között csak a keselyűk és a kóbor kutyák ugatása éles. Mindannyian ugyanarra várunk. Az új élet születésre. Csendben figyelem a tájat és arra gondolok, hogy az ősi túlélési törvény szemtanúja leszek, amikor a vadász és az áldozat a fennmaradásért küzd, amikor a tengerhez való futás verseny az élet és a halál mezsgyéjén. És akkor hirtelen megmozdul a lábam alatt a talaj, kis fejek majd hatalmas küzdelem árán apró testek jelennek meg a fekete homokban, s a szinte még félig vak újszülött teknősök megérezve a tenger szagát a szélben azonnal tudják a helyes irányt és rohanni kezdenek a habok felé. Először csak egy, majd sorban a többi is, s perceken belül már több száz apró láb tapossa a vulkanikus talajt. A kutyák izgatott ugatásba kezdenek, a keselyűk készen az ölésre, szárnyukat eregetik. A hajnal hasad, vastag csíkot festve a tenger tetejére, és én csak némán figyelem az elkeseredett igyekezetet. A legtöbb fióka nem éri meg a termőképes kort, de azok, akik igen, emlékezni fognak annak a tengerpartnak a szagára, ahol a világra jöttek, és 10 - 15 év után ugyan oda fognak visszatérni, hogy immár saját tojásaikat rakják le Ostional fekete, vulkanikus homokján.