A Túr vize már ott a hullámtér szélét nyaldosta, ahol a töltésre felhajtva először megpillantottam. Szokatlan látvány volt. Néhány napja még legalább két méterrel alacsonyabb volt, a medrében folyt, és vastag jég borította. A rücskös rideg páncél most ott ringatózott a meder közepén, és csak itt-ott mutatkozott rajta repedés.
A nyugtalan víz időnként buborékot vetve hörgött elő a szűk réseken. A kökénybokrokon varjak veszekedtek, arra is alig rebbentek, hogy közelükben suhant el a szortyogósra olvadt gyepen az autó. Hó sehol sem volt, a gyepet egészen zöldnek láttam, úgy éreztem mintha március lehelletét hozta volna a könnyű meleg szél. Pedig még a télen is innen vagyunk, gondoltam. Karácsony is csak a jövő héten következik.
Nem mertem végigmenni a folyó és a töltés között vezető dűlőutón autóval. Maradt még vagy ötszáz méter a Tiszáig, a torkolatig, de azon a legelővé szélesedő nagyobb mezőn, ami közbeesett, gyanúsan sok víz csillogott. Még azzal se hagytam magamat megtéveszteni, hogy arrébb, mint fele útja, egy kék Dácia állt. A háromszög alakú gyep külső, dombos részén húzódtam félre a kocsival, hátha jön még valaki utánam.
Az évszázad enyhesége – idéztem fel magamban az időjárás jelentés szavait. Lépteim alatt puhán süppedt be a zárt szőnyeg. Úgy láttam némelyik fűféle, és a boglárkák sarjadni kezdtek. Az évszázad enyhesége? Valóban nem emlékszem, hogy karácsony előtt ilyen meleg lett volna valaha is. Igaz, egyszer a tarpai gyümölcsösökben láttam virágzó árvacsalánt és tyúkhúrt szilveszter után... De karácsony előtt? Nem, tényleg nem. De hát bolond ez az idő mégiscsak... Nem lesz jó vége talán, mert a vetés is megmozdul, aztán jön megint a fagy.
Annyi idő alatt, amíg odaértem, a Dáciát körbevette víz. Könnyűszerrel keltem át rajta combközépig érő gumicsizmámban, sőt oda is el tudtam gázolni, ahol halkan surrogva tört át az akácbozóton, és a véknyabb nádszálakat már a hátára fektette. Ennyire áradna Tisza? – villant át gondolataimon a felismerés. A Túr immáron visszafelé folyt, ha lassan, és alig érzékelhetően is, de visszafelé. Hátat fordítottam a folyónak és visszanéztem. A legelőre másutt is erecskék törtek be. Ott, ahol az előbb még száraz lábbelivel, mit sem sejtve haladtam végig.
A bukógát alatt, ahol az ásott Túr végül is a Tiszával találkozik, csak egy ember próbálta a szerencsét. A Dácia tulajdonosa. Az előbb, látva a nagy áradást, több halászt vártam volna, hiszen Csekében, Kóródon, sőt a többi közeli faluban is, hallgatják a vízállásjelentést, naponta lenéznek a folyóra. Ha megmozdul a víz, jönnek, hátukon az emelőháló kávafáival, ilyenkor van esély a fogásra. Meg mertem volna esküdni, hogy legalább az öreg Cs. Jenő lenn lesz, ő akár oda is költözhetne, mert többet van a vízparton, mint otthon.
A Tiszán nem voltak jégtáblák, csak a Túrból torkolatában szédelgett egy–egy kisebb darab. Az öbölben úgy kavargott a víz, mint az üstben a leves. Erősen kellett fogni a kötelet a fiatalembernek, hogy el ne ragadja tőle szerszámát a kiszámíthatatlan áramlás.
– A magáé a Dácia? – riasztottam meg a köszönés után. Meglepődve nézett fel a partra. A feje lábammal volt egy magasságban. Megállapítottam, hogy láttam már itt gyakran, de a neve nem jutott eszembe.
– Ühüm... – fürkészte arcomat. Nemigen tudott hová tenni.
– Jó lenne vele visszamenni a dombra, mert felveszi a víz – folytattam.
– Ugyan, alig árad, – a lába fejével arra a kis ágdarabra mutatott, amelyiket nyilván akkor szúrt le, amikor halászni kezdett.
– Van valami? – érdeklődtem.
– Á, még alig kezdtem hozzá, – nézett fel ismét. Sután lehajolt, és bizonyságképpen fél kézzel lenyúlt, megemelte a műanyag krumpliszsákot, amit errefelé a halászok használnak.
– Az öreg pipás nem volt lenn – kérdeztem egy kicsit később. Közben emelt egyet, emelt még egyet, de semmi nem mozdult a hálóban.
– Nem – intett a fejével.
– Jenő bácsi? – folytattam.
– Ő tegnap fogott néhányat úgy hallottam. Arca megenyhült, tisztázódott, hogy vannak közös ismerőseink. Azért egyet, s mást még megkérdeztünk próbaképpen egymástól, aztán leszúrta kötél végét és fellépett mellém a partra.
– Szóval el kellene vinni azt a kocsit onnan, mert baj lesz, tértem vissza aggodalmamra.
– Nem kell olyan hamar megijedni – ropogtatta meg a tagjait. Elég szűk helyen toporogva húzta a hálót.
– Én óvatos ember vagyok, látja nem hajtottam le egészen idáig, mert féltem, hogy elakadok. A víz lassan jön, a legelőre meg csak a zöldár szokott betörni.
Onnan, ahol álltunk, nem lehetett a legelőre látni. Ehhez legalább a közeli diófáig kellett elsétálni az én halászomnak. Nem igyekezett vele, de láttam rajta, hogy meg fogja tenni. A hálót se engedte vissza. A válla fölött el-elnézett a töltés irányába, de nem látta, nem láthatta a közben lévő szántóföldtől a lapályt.
– Lehet, hogy a betonfalnál nagyobb sikerem lenne – talált ürügyet, hogy elmenjen a közeli diófáig, és még azon is túl. Mélyen nézett a part alá, hol lehetne leállítani a háló tartórúdját. Időnként pedig lábujjhegyre állva pillantott messzebb. Nem ért el a bukógátig, amikor minden átmenet nélkül vágtára fogta a sétát. A sáros szántáson csúszkálva rohant, lassan elveszett a szemem elől. Utána ballagtam a diófáig. A lábam földbe gyökerezett a látványtól. Az iménti tócsás legelő néhány szigetet kivéve tengerré változott. A halász már elérte a Dáciát, amelynek kékje beleveszett a víz színébe. Nagy párát fújt magából a kipufogó, és meglódult a kocsi. Ismeri a helyet a barátom – állapítottam meg magamban elismerően. Két oldalra nagy sugárban fröcskölt a víz, de lassan kiért a szárazra.
– Igaza volt – lihegte kifulladva a halász, amikor ismét lekászálódott a hálójához. Ilyet én még nem láttam. Úgy özönlik befelé a víz, mintha meg se akarna állni. Nem is tudom mi lett volna, ha nem szól...
Kissé remegő kézzel házfa fel a hálót, semmi nem volt benne.
– Minden jót, és nagyobb szerencsét – nyújtottam kezet búcsúzóul.
– Viszlát, és még egyszer köszönöm – mondta, hálásan mosolygott.
Ráérős léptekkel indultam meg visszafelé. Olyan volt a levegő, amire azt szokták mondani, hogy harapni lehet... Friss, ropogós, megtelt vele a tüdő. A legelőn már a szigetek is eltűntek. A Dácia messze, a vízen túl, az én kocsim mellett állt. A nemrég született tavacskából csak néhány sarjú diófa állt ki, meg a folyóparti nádas. Bemértem magamnak, hol húzódik a felszín alatt a dűlőút, és lábammal kitapogatva indultam el. Át tudok e gázolni combig érő csizmámban vagy nem? Ha nem, hát körbekerülöm – határoztam el.
Néhány métert haladva tenyeremmel leárnyékolva a fényt, láttam, hogy a víz él, nem csendes. Az ág és levéltörmelék, a lom néhol megelevenedett. Mezei egerek és pockok úsztak kétségbeesetten. Ha találtak egy ágacskát kimásztak rá, és úgy reszkettek, hogy a szinte hallatszott a csontjaiknak az összekoccanása. Jobb kéz felől a lemenő nap olyan vörössé tette az égboltot, mintha vérrel borították volna be a nyárfákat, a töltést, a víz szélét.
Odébb egy nyúl tűnt fel, a nádasból úszott ki halálfélelemtől nyüszítve. Elindultam felé, de a víz már a magas csizmaszáramba is belefröccsent. A nyúl így is sietősebbre vette a dolgot, és ugrálva úszott. Ha talajt érzett a lába alatt, métereseket szökkent. Lassan a töltésig ért. Olt görcsösen rugdalózva próbált feljebb kerülnie, de minduntalan visszacsúszott az egyszer már megfagyott, és nyálkássá vált pitypangleveleken.
A csizmám kiállta a próbát. Beletelt egy negyedórába, amíg átlábaltam a kísérteties tavon. Talán éppen akkor tetőzött az áradás, amikor a diósarjak mellett haladtam el. Már nem látszottak vibráló zübörgők, ahol erős áramlatban tört be a víz. A surrogás is elmaradt. De ekkor hallhatóvá vált a nagy csendben az a buborékolás, amit a legelő vakondlyukaiból előtörő levegő okozott. A nap ezeket a kis gejzíreket is átszínezte.
Az autóból még egy pillantást vetettem a Túr partjának eme karácsonyi tavára és óvatosan tolatva fordultam vissza. Bekapcsoltam a rádiót. Egy komolyra vett női hang sorolta az eseményeket: "Temesváron ismét a tömegbe, lőttek. A felkelés tegnap éjszaka és a mai napon átterjedt egész Romániára."
(1989. december)
