Írta: Veres Roland
Szabadságon vagyok. Rencsi is szabadnapos, így megbeszéltük, előbb megyek, mint egyébként szoktam. Az állomásra belépve látom, többen a nagy tábla felé tekintenek, akár a filmeken az emberek egy becsapódó meteort lesve. Vagy mint a hívek az eget Isten után kutatva. De nincs Isten. Kiderül, valami gebasz történt Pestszentlőrincnél, így beállt az egész Budapest–Cegléd–Szolnok vonal.
A vonatok több mint egy órája rostokolnak az állomáson. A vonatok előtt az emberek. Az egy órával ezelőtti vonatnál állok, majd beérkezik, amelyikkel mennék. Felszállok rá. Bemondják, bizonytalan, mikor indul. Gyűlölöm a bizonytalanságot. Legyen szó bármiről. Inkább legyek tisztában a biztos rosszal, minthogy feleslegesen reménykedjek a jóban.
A kabinban, ahol ülök, egy lány kihasználja a várakozási időt. Felhívja barátnőjét boldog névnapot kívánni, amire napok óta nem volt ideje. Az esküvőjét szervezi telefonon. Mellettem egy ötvenes fickó édesanyjával. A fickó mindenféle érdekes információt mond el a vonatokról és a vonatközlekedésről. Mit jelentenek a lámpajelzések. Hogyan kommunikálnak a vonatvezetők. Ilyesmi. Neki legalábbis érdekes dolgok ezek. Én már ötévesen kinőttem a gyerekkori vonatrajongásomból. Sokkal komolyabb dolgok érdekeltek már akkor. Mint például a Tini Nindzsa Teknőcök.
A vonat végül elindul egy órával később. Így ugyanakkor indulok és érek Pestre, ahogy szoktam.
Hiába beszélsz meg valakivel valamit, a dolgok nem biztos, hogy úgy alakulnak.
Hiába beszélsz meg valakivel bármit, van, hogy a végén a dolgok semmit sem változnak.
Útközben néhányszor megállunk. Kis várakozás után bemondják a hangosbemondón, hogy a vonat csak forgalmi okok miatt állt meg, senki ne szálljon le. Egy másodperc múlva elindul a vonat. Úgy érzem, ez eddigi életem leghasznosabb, legjobban időzített információja.
A Nyugatiba érve felhívom Rencsit, hogy hol találkozzunk az Oktogonnál. Mondja, hogy az egyik bank van a sarkon. Ott lesz. Megyek és lesem a bankokat a sarkokon, mint a bankrablást tervező Viszkis, de sehol sem látom.
Felhívom újra Rencsit. Azt mondom neki, egy nagy ROLEX feliratot látok magam előtt egy épületen. Ő meg egy nagy Samsung feliratot, mondja. Nagyon nem egy helyen vagyunk. Egyikünk sem azt látja, amit kéne. Egymást meg pláne nem. Végig telefonos kapcsolatban vagyunk. Ha tizenöt-húsz évvel ezelőtt lennénk, nem lenne mobilunk, és soha nem találnánk meg egymást. Ha tizenöt-húsz évvel ezelőtt lennénk, nem lenne Facebook, és soha nem találtunk volna egymásra. Fél órával később a Nyugatinál találkozunk, mert máshogy nem tudtuk összeegyeztetni, ki hol van. Vak vezet világtalant.
Már együtt sétálunk, mikor rámutat az egyik sarokra szemben. Ott várt.
– Baszki, én meg épp itt hívtalak, hogy nem talállak. Ott a ROLEX felirat, de nyilván nem láthattad, mert alatta álltál.
Mint kiderült én meg a Samsung felirat alatt, amit én nem láthattam.
Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai.
Húsz méterre sem voltunk egymástól. Bíztunk a bazi nagy jelekben, és így sem találtuk meg a célunkat. Műszaki cikkek erdején át visz az ember tévútja.
Később a pubban Rencsi azt mondja, gyűlöli ezeket a modern kütyüket, meg hogy ennyire a gépek bűvöletében élünk.
A hely most tele van, pedig éppen azért szeretjük, mert általában nyugis. Az egyik asztalnál néhány srác kommunista dalokat ordít.
Kamaszkorom jut eszembe, mikor az egyik kocsma előtt punk barátaimmal énekeltünk antirasszista nótákat. A pultos kijött: kicsit halkabban, mert a skinheadek már mozgolódnak. Ez volt a célunk.
Manapság már nem élem azt, amit ezek a srácok most, és zavar is, hogy alig hallom miattuk, mit mond Rencsi, de, ha ez nekik jól esik, egészségükre.
Aztán nyilas indulókba kezdenek. Rájövök, ezek csak nótakört tartanak.
Meggyőződésem, hogy nincs meggyőződésük.
Egy teljesen elázott srác megy oda hozzájuk. Azt mondják neki, ők bolsevikok. Ez a srác, hogy ő is. Pacsizik velük. Azt mondja, ő zöld bolsevik. Öko-anarchistákról már hallottam, de nem hiszem, hogy Lenin sokat törődött volna a környezetvédelemmel. Aztán még beszélnek mindenféle színekről. Vörösről, sárgákról meg feketékről.
Az utcán már nagyon karácsonyi a hangulat. Mindenfelé karácsonyi díszvilágítások. A kirakatokban karácsonyi díszek. Kurva hideg van. Egy buszt is látunk, amit kívülről feldíszíttettek fényfüzérekkel. Rencsi azt mondja, szerinte szép. Nekem a Coca-Cola reklámok jutnak eszembe.
Hazaindulunk. Elköszönünk egymástól.
Az állomáson egy cigit szívok a kürtöskalácsos bódé mellett. Máig mosollyal tölt el az egész oldalát befedő plakát, amit nyilván előre nyomtattak, és ráírták, hogy akció, ennyi helyett ennyibe kerül csak. Az áthúzott kis számokkal, az akciós összeg dizájnos nagyokkal.
Egy hiányos fogazatú, nagyszájú csaj sétál el előttem, fél méterrel a csávója mögött baszdmegek kíséretében.
– Szia, szívem – köszön és bámul rám, míg a cigimet szívom.
– Hello – mondom közömbösen. Felcsattan:
– Gondolom buzi vagy, azért nem…
Számban egy cigivel, azt mondom: – Ühüm.
Nyilván ha az nem…, akkor csak meleg lehetek eme Aphrodité láttán.
A vonatom hazafelé nem késik. Magam elé veszem Neil Gaiman Kilátás az erkélyről című esszékötetét.
Egy jó könyv űrhajó és időgép. Észre sem veszem, hogy eltelik a közel másfél órás út.
Gaiman egyik esszéjében azt olvasom: „Íróként pedig mesélj olyan történeteket, amilyeneket csak te tudsz. Olyan sztorikat írj, amik csakis belőled törnek elő, olyanokat, amiket magadnak mesélsz, ha magadban vagy. Olyanokat, amik kicsit túlságosan is sokat felfednek rólad a nagyvilágnak. A lényeg, hogy úgy gondolok az írásra, mintha meztelenül mászkálnék kint az utcán: semmi köze a stílushoz vagy a műfajhoz, csakis az őszinteségről szól. Légy őszinte önmagaddal, és azzal, amit csinálsz.”
Nem vagyok nagyágyú író, de ha valaki tanácsot kér tőlem az írásról, mindig csak annyit mondok: a lényeg, hogy őszintén írj. A többi majd kialakul. Gaiman szavait olvasva megnyugtat a tudat, ha egy elismert, híres írónak is ugyanez a véleménye, nem mondok baromságot.
Leszállok a vonatról. Hazafelé a ködöt duzzasztom a cigim füstjével. Az átlagos csütörtök este péntek hajnallá álmosodott. A szabadságomnak vége. Hamarosan péntek reggellé hajlik a hajnal.
Illusztráció forrása: Facebook
