Írta: Kecskeméti Zsuzsa
Egy kedves ismerősöm nemsokára meg fog halni. Nincs választás, nincs cécó. Tudja, és egyszerűen csak szólt, hogy változtak a dolgok, nem javult, hanem ez már a végstádium. Furcsa, fájdalmas és ijesztő. Mikor megtudtam, hosszú percekig viaskodtam magammal, hogy ne sírjak, mert rögtön átrohant a fejemen, hogy a helyében mit éreznék. Nem volt jó ötlet.
A halál valahogy nem része a mi hétköznapjainknak sem, pedig az elmúlás egyszerűen predesztinált dolog. Pont akkor dől el, mikor megszülettünk. Furcsa tényező, kihagyhatatlan, mégsem gondolunk rá túl sokat. Nekem sincs fogalmam, mit is gondoljak most, miután legyőztem az első rohamot, hogy magamat helyezzem a dolog közepébe.
Olyan régen érzem már, hogy azok a dolgok, amiket pénzért lehet venni vagy kapni nem igazán érnek semmit, amire pedig igazán vágynak az emberek, az nem pénzkérdés, de elérhetetlen. Mennyire akarhatja a beteg a gyógyulást, a szenvedő az enyhülést? Mindennél jobban. Mindegy, mi fáj, nem kell ehhez ez a legnagyobb félelem, elég bármilyen emberi veszteség, bármit megtennénk, hogy jobb legyen, de nem fog menni. Ez a legkeményebb dolog a világon. Felismerni, hogy hát öreg, ez nem múlik el, sőt egyre rosszabb lesz. Persze ha történetesen nem mi haldoklunk, azért lassan múlik majd az élet, és az új emlékrétegek szépen temetik a fájdalmunkat, és egyre tompábban sajog, mígnem a fájdalom helyett már csak az emlékek maradnak.
De az, aki haldoklik? Borzalmas a felismerés, hogy mit hagyhatsz elvarratlanul. Valahogy az ember bele sem gondol, hogy a saját életében nyilván nélkülözhetetlen főszereplő, és mindenki más – férj, feleség, gyerekek, szülők, barátok, munkatársak – csak asszisztálnak, alakítják a tényezőket. De mikor kivonjuk ebből az életből a középponti alakot, akkor meghibásodik a metódus. A megszokott rend leáll, és át kell rendeződni mindennek, a reggeli kávéfőzéstől az akváriumtakarításon át csekkbefizetésig. Micsoda kegyetlen napok lehetnek, amíg amit lehet, megpróbálsz elintézni. Ki legyen a gyerek gyámja, ki fogja fizetni a lakáshitelt, ki művelje a kertet, mi legyen a temetésen? Tűnhet kegyelminek az állapot, de valahogy nem is tudom eldöntetni. 80 évesen lehet, hogy kegyelmi egy ilyen felismerés, de az emberélet útjának FELÉN? Mikor még dolgod van?
Nyilván az ember úgy megy férjhez vagy nősül meg, hogy komolyan gondolja, hogy holtodiglan, és nem úgy, hogy az 10-15 év múlva lesz. Aztán lehet, hogy mégsem, mert elválnak, vagy sajnos a holtodiglan túl hamar jön. Ezt nem igazán tervezi senki. Gyereket is úgy vállalsz, hogy szinte rögtön az unokáid is eszedbe jutnak, nem tervezed, hogy nem fogod felnevelni a gyermekedet sem. Lehet, hogy ha tudnád ezt, meg sem születne az a gyerek. Azt hiszem, ez a legnehezebb. Nyilván az idős szülőknek is borzalom, de itt marad a másik fél és az unoka, talán egy-két másik gyermek is. A testvérnek talán nem marad semmi, de itt a keresztgyerek és jobb esetben a saját család. A férj vagy a feleség még újra kezdheti. De a gyerekednek nem találsz vigaszt. Csak bízol benne, hogy úgy szeretik majd, ahogy te tennéd. Persze soha nem kárpótol egy anyát – pláne ha az jó anya – semmi és senki. Mindegy, mekkora az a gyerek, akár ha felnőtt is már, de főleg ha még nem az, és bizony szükség lenne a jól megszokott rendre és szeretetre. Azt hiszem, kedves ismerősöm is azért hívott fel, hogy tudjam, vigyázni kell a fiára nagyon, mert ő már nem fog tudni. És akkor felmerül egy kérdés: hányan tudnak helyettesíteni egy anyát? Tulajdonképpen mindegy is, mert pótolni úgy sem tudják.
Azt hiszem nyugodt lélekkel ment el már azóta kedves ismerősöm, mi pedig keressük a frázisokat: nagy fájdalmai voltak, jobb már így neki, ez az élet rendje, ő már jó helyen van. Hát azért ezt elég nehéz elfogadni. Biztos, hogy maradt volna még, ha van lehetősége. Biztos, hogy nem akarta terhelni a környezetét, de biztos, hogy az utolsó percig bízott a gyógyulásban.
Akinek van mit itt hagyni, az nehezen indul. Ő is nehezen indult, három éven át készülődött, aztán mikor készen lett, valahogy senki nem könnyebbült meg.
Azt hiszem, ez nem csak a halállal van így. Ha szeretünk, de mennünk kell, mert valahogy máshogy alakulnak a dolgok, nehezen indulunk az új úton. Azok is nehezen indulnak, akik itt maradtak, mert ők nem választanak, csak másképp alakult. Az idő telik, a dolgok mennek a maguk megszokott kis módjukon, de hogy ki mikor és hogy indul az új úton, az jó kérdés. A hiány és az új döntés talán már az első reggel ott áll, mikor már nincs aki megfőzze a kávét az ébresztő puszi mellé, de lehet hogy egy hét múlva jön el, mikor nem tudod hogy kell kitakarítani az akváriumot, mert eddig mindig ő csinálta, vagy egy hónap múlva, mikor rájössz, hogy a csekkek nem maguktól mentek el eddig a postára. Ráadásul sokáig kísér még, mikor automatikusan megvennéd a kedvenc joghurtját, és remegő kézzel teszed vissza, mert már nem kell. Mikor a telefonüzenetek között még ott a régi vidám hang, hogy hol vagy már, és képtelen vagy kitörölni. Én is nehezen indulok majd, de mert a fiát kell vinnem tovább a közeli célig, hát megyek.
Illusztráció: Etienne Pirot
