Írta: Kulcsár Attila
Az ajtókilincsünk a bejárati ajtón felmondott. A lenyomásra nem reagál, beragadt a zárba. Ha kulcsra zártam, úgy maradt. Még szerencse, hogy ezt nyitott ajtónál próbáltam, mert különben benn rekedtünk volna a lakásban. Vagyis ott álltunk ebben a vészterhes világban tárva, nyitva. A meteorológia szerint éjszaka 14 fok volt várható és besurranó tolvajok. Esetleg szatírok, pedofilok vagy vámpírok – tele van velük az újság. Csak gyors zárcsere segíthetett. Olyan, amilyen a mostani. Zárnyelv, kilincs helye és a kulcslyuk ugyanott legyen milliméterre, mert különben szét kell verni az ajtólapot, esetleg a tokot is. Az ajtókat a házzal együtt két éve festettük 7033 jelű utánozhatatlan zöldre. Ha most szétroncsolom az ajtót, újra kell majd festetni. Elmentem a zár-boltba, és megvettem az új vasalatot. Szerencsém volt, találtam hasonló méretűt.
Innen már gyerekjáték, gondoltam. Kihajtom a csavarokat, amelyek a szárnyba rögzítik a bütüjén a zárat, becsúsztatom az újat, és kész.
Facsavarral szokták rögzíteni ezeket a fa ajtókba. Ezt is ilyenekkel fogatták a nyíló szárnyba vagy 30 éve.
Persze le volt festve, de megtaláltam a mázolás alatt. Régi vágású, süllyesztett, egyhornyú csavarok voltak. Mint két mínuszjel, nem sok jót ígértek. Nekiláttam a csavarhúzóval, meg se moccantak, lesiklott róluk a vége. Nem találtam rajta fogást, mert nem is volt. A múlt sietős kontárja a menetes csavart kalapáccsal beverte az ajtóba, a zár szárainak furatába. Tökéletesen ellapította a hornyát, hogy a csavarhúzó meg se tudta fogni. Mindig kiesik egy hulla a régi szekrényből. Hogy a keze tört volna le! A betanítatlan munkás selejtje visszaköszönt. A kalapácsos ember, a facsavarok gyilkosa.
Ezután jött Mekk Elek. Lefúrtam a csavarok fejét. Kivettem a régi zárat, és fél centivel feljebb helyet véstem neki az ajtóban Hozzá igazítottam a tokon és a lapon a nyelvek és a kilincs helyét. Persze a zárólemezt, és a zárcímet a lapon is arrébb kellett tenni. A régi festő egy iskolába járt a lakatossal – nem szerelte le festés előtt. Úgyhogy most kilátszik alóluk a régi sárga mázolás.
Estére készen is lettem. Össze lett pocsékolva ordenáré módon a főbejárati ajtónk, mindkét oldalán, az egyedi festéssel együtt. Mindez a kalapácsos gyilkos miatt, aki azóta is szabadlábon van, harminc év alatt az isten tudja hány facsavart erőszakolt meg.
De legalább be tudtuk zárni a lakást éjszakára. És a lányunk kipróbálhatta hajnalban a vadonatúj kulcsát a bankett után. Nehezen, de be tudott jönni rajta, pedig nagyon be lehetett rúgva – életében először.
Másnap neki akartam menni a kalapáccsal, vagyis le akartam dorongolni keményen. De aztán eszembe jutott, hogy milyen traumát okozhatok ezzel törékeny lelkében – talán soha nem gyógyuló sebet ejtek önérzete finom menetén, és akkor talán majd harminc év múlva se nyílik meg senki számára, hiába közelednének hozzá csavarhúzóval.
Ehelyett inkább türelmesen, finom fordulatokkal felvázoltam előtte az alkoholizmus önpusztító veszélyeit, antiszociális és családellenes voltát, ami végül mindent kiüresít és bezár majd előtte.
És ezzel a toleráns, és finom beavatkozással újra a szívembe zártam, és ő is láthatóan megbánást tanúsított, amikor megragadta gondolatmenetem kilincsét, odavezettem az összegányolt ajtóhoz, és megkérdeztem tőle: ugye nem akarsz így járni?