Írta: Tornyi Ferenc
Ne ki! Menj be!
Nagyot változott a világ a dohányzók körül! Amikor tizenévesen a „nagyszegedi” távolsági járattal – vasárnap este – Debrecenbe jöttünk, még lehetett a buszokon, sőt a villamosokon is dohányozni. Egymást alig láttuk a kavargó füstben, de a nagyvárosba igyekvő diákokat és a heti munkára érkezőket ez egyáltalán nem zavarta; a tüsszögő, köhögő embereket egyszerűen kiröhögtük. Tán akkor szeppentünk meg kicsinykét, amikor karonülő gyermekét féltve egy-egy anyuka ránk ripakodott, talán kicsit hátrébb húzódtunk…
Bagóztunk a rácsos ajtajú villamosokon, kocsmában és étteremben, a kórházak folyosóján, az iskolai WC-ben, igaz, ott belülről – hogy a tanarak ránk ne találjanak – nyomtuk az ajtót. Megunta ezt az igazgató hamar; akinek az ellenőrzőjébe a szülők a cigarettázást beírásukkal engedélyezték, az emeleti erkélyen szívhatták. Nem maradt persze az illemhely akkor sem üresen…
Bagóztunk a katonaságnál is, házibulikban és a bálokban, egyszer falunkban egy lány selyem(?)blúza lángra kapott, utána a teremben –tánc közben – füstöt fújni nem lehetett!
Van egy cigid? – kérdezték, bólintásomra „adsz egyet?” mondat következett, majd abbahagyhatatlan köhögés, a Kossuth és a Munkás nevű koporsószegeimre nem voltak fölkészülve…
Később persze eljutottam a Marlboróig, hogy aztán egyik napról a másikra – 18 év után –eldobjam az utolsó féltucatnyi „szivarkát”. Valaki azt találta mondani, jobban szól a hangom a rádióban és elhagyom a reggeli, hosszú percekig fullasztó, tüdőt tépő köhögést…
Plusz 15 kilóig jutottam! Meg persze ha nem is búgó (jaj!), de hallgathatóbb hangig…
Büszke is voltam magamra, mígnem Nyíradonyban – a könyvtárban – szépen köszöntem: – Maga rádiós, mondták, százból megismerem az orgánumát, ne mondja meg a nevét! – maga G. Zoltán…
Ennyit erről!
Én soha többé rá nem gyújtottam, kilóimat őrzöm azóta is!
A dohányosokat a lakásokból először a gyermekágyas kismamák utálták ki, majd a betegek, később a fehér függönyt védő tisztaságmániások, aztán a kórházak, éttermek rendje szigorodott – nem a buszon, még a járdaszigeten sem lehet ma már rágyújtani…
Így van ez jól!
Akkor az erkélyeken, lépcsőházakban miért lehet?
A kardos füst- és családellenes asszonyok kikergetik elárvult férjeiket, fiaikat-lányaikat az erkélyre, a lépcsőházba; nincsenek ma már házmesterek, gyáva nyulak laknak a szocializmus legembertelenebb házaiban – lakó(?)telepek –, szólni nem mer a dohányzóknak senki, én sem. Az orosz-ukrán, moldván meg szabolcsi vágott dohányon vegetálók szívják azokat a elképzelhetetlenül büdös bűzrudakat, üdítő Kossuth-ra, Munkás-cigarettára vágyom, fújnám és is, de tekintettel a felső szomszédra, még sem teszem. Csak az jut eszembe, hogy az alattunk lakónak a parázsló végével kéne bedugni: igen, oda! Mert annyit sem tud, hogy a füst mindig fölfelé száll…
Vigyázz Géza, fog az átkom!
Csak így!
