Írta: Somorčík Sz. Rozália
Egész nap arra gondolok, amíg még él, éljen tisztességesen, tisztán, egyen jókat.
Egyen párolt argentin steaket, főtt libamellet, prágai sonkát, kacsazsírba forgatott kenyérdarabkákat, hagymán sütött virslit.
Mikor hazamegyek, az első utam hozzá vezet. Tisztogatom, letörölgetem egy samponos ronggyal, mert büdös a szartól. Belefekszik a saját szarába, nem tudja magában tartani, sokszor hagyja, hogy csak úgy kijöjjön belőle, aztán meg belehemperedik.
Megmosom a kezem a mosogatóban, sokáig mosom, ő közben a hátam mögött áll, és rogyadozó lábakkal figyel. Kinyitom a kredenc ajtaját, kitöltök egy stampedli pálinkát magamnak, igazgatom az arcom, ha megfordulok, ne lássa, hogy szomorú vagyok.
Mosolygok rá, letérdelek hozzá, a bal kezemben a pálinkát tartom, a jobbal simogatom. Már nem szeretem simogatni, ez az igazság, mert visszataszítóan csontos a teste.
Belekortyolok a pálinkába, és simogatom őt. Az összes csigolyája kiáll, a medencéjén semennyi izom. Simogatom, hazudva gügyögök hozzá: jó, szép, okos. A segge a talajig rogy, remeg, mintha fázna.
Kidörzsölöm a vaksi szemei sarkából az odaszáradt könnyeket. Simogatom a fejét, és csak hazudozok: szép, szép, szép.
Belekortyolok a pálinkába, és ahogy az erős ital tompítani kezdi az agyam, melegedik a szívem köre, és érzem, az ott gyülemlett vízmennyiség lassan felfelé fog törni. Még egy kortyot iszom, s az ötvennégy fok megteszi a magáét, úgy buggyan ki a két forrásból a sós víz, olyan erővel, hogy elvakít: szép, szép, szép. Te vagy a legjobb, te vagy a legszebb, te, te, te.
És csak a fákat látom, az erdőt, a kakukkfüves pázsitot, a hangarétet.
Amikor már enged a víz, hogy lássak, a két gyönyörű opál-hályogos szemét látom. Végignyalja az arcom, és sóhajt egyet, mint egy ember, de a sóhajtása remegésbe torkollik, összeverődnek a fogai.
És megsimogatom a fejét: szép, szép, szép.