Írta: Kántor Zsolt
1. Forró szél
Ahogy nyílt a hámló plüss-ajtó, megjelent a kisvárosi könyvtárban a plébános, kicsit dülöngélt, a könyvespolcot súrolta a vállával, de nem esett el, az utolsó pillanatban megkapaszkodott a Ki kicsoda? lexikonban. Néhány szál haja az égnek állt, csuklott egyet majd megszólalt Őze Lajos hangján: Benéztem egy elhagyatott gazdaságba, „valamikor gőgös birtok lehetett”, a kúria portájának oszlopait két gipszoroszlán díszítette, az udvaron rozoga csűr állt, de a kunyhó falán még mindig arannyal bevonva csillogott a napóra, a puli felugrott az ölembe és összesározta a táskámat, amit magam elé tartottam ijedtemben, de nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy bekanyarodtam egy kis utcába, három házból állt az egész, az egyik kis kunyhó előtt egy fiatalember a Suzuki karosszériáját mosta Intuíció oldattal, bemártotta a szivacsot a kocsi mellett álló vödörbe azután szétkente vele a múltat, a piszok a habbal elvegyülve lecsorgott a kocsi oldalán és az épület mögött két rozsdás vetőgép állt. Mind a kettőről hiányoztak a kerekek. Ebben a pillanatban hallottam meg a zúgó szelet, a hátamat kezdte simogatni.
2. Az ész tiszta cellái
Ha lett volna szőr a hátamon, feláll. Szóval bebújt a kabátujjba és felszökött egészen a nyakamig ez a csiklandozó cirógatás. De ott sem tűnt el, visszament az inggallér és a nyakkendő közé és emelgetni kezdte a gombokat, végigjárt rajtam, mint a borbély beretvája, leszedett rólam minden félelmet, gondot, átkot és szorongást, ezek után úgy éreztem, más ember vagyok. Ezért is jöttem vissza! Hogy elmeséljem, a valóság mindig más, mint a „kincstári” románc, kedves hölgyeim és uraim, a test gondolata halál, a szellemé élet és békesség, de ne csüggedjenek el, elvbarátaim, ahhoz, hogy megkeressen bennünket a jószerencse, ki kell mennünk a pusztába, az ég alá. Ott lehet megtapasztalni az idő erejét, a szél szerető figyelmeztetését, gyógyító érintését. Mert ahogy bevág az ember szemébe, szinte megtisztul az ember látása. Olyan ajtók nyílnak ki a fejben, amelyek eddig zárva voltak, olyan cellák kapnak lángra, amelyeknek a fényénél minden megvilágosodik, kontúrt kap. Ami eddig homályban maradt, régi emlékek elevenednek meg, eszünkbe jut a gyermekkori kert, nagymamánk diófái, a birsalma keserédes íze, a spájz, ahol hurkák, kolbászok lógtak, az illat, amely örök időkre beette magát a falakba.
3. A lekaszált szív
A bútorok, a falvédők mintázata bukkant fel az emlékezetemben, anyám kongré vásznai, színes motringok, halványpiros és fakózöld fonalak, amelyek átszőtték, telefonták a téli estéket a Kálvin téri lakásban, tüsszentéseink, amelyek beleszalajtották a varrótűket combjainkba, de egyben meg is szabadultunk valami feszültségtől, ami bennünk lappangott hímzés közben. És persze Henry James szőnyegmintája is előkerült a memóriámból, az a fajta átfogó szándék, amely áthatja minden mondatomat, mozdulatomat, amikor tudatos szinten létezem, az a fajta eszményi ábra, amely szőnyegmintaként él a zsigereimben vagy éppen úgy van jelen, mint ahogy a lábfej belevackolja magát a használt cipőbe. Egy apróság, egy különleges dolog, ami miatt éppen, hogy élek. Amin áll vagy bukik a lét, a mindenki szívügye és titka, ami beleivódik az ember dolgaiba, mégsem lesz nyilvánvaló. Apám felvitte anyámat helikopterrel a füves tanya fölé, ahová előzőleg egy szív alakú tisztást kaszált, s amikor az installáció fölött röpködtek, Kristály szomszéd körbelocsolta az alakzatot petróleummal és meggyújtotta, ő maga is majdnem benne égett, mert a tüzet a szél nekiuszította a Kristály nadrágjának, mire észbe kapott már körbezárták a lángok. De megúszta, mert kirohant bátran a vörösen izzó szalmabálák között és belevetette magát az udvaron hagyott gyerekkádba, ami esővízzel volt tele.
4. Jég és menny
Anyám meghatódott, mert föntről csodálatos látvány volt a lángoló szív és a rohangáló pontocska, ami természetesen Kristály szomszéd volt. Ez lett volna a huszadik házassági forduló meglepetése, a szivis ajándék. De a szomszéd ügyetlensége beárnyékolta az ünnepet. A második ház elé értem, amikor megállt a szél és esni kezdett a jég, borsószemnyi darabok hullottak a Mennyből, kénytelen voltam benyitni a szárazkapun és egy fedett előtérben találtam magam, ahol megvártam a vihar végét. Egy fekete, harminc év körüli asszony jött elém és beljebb invitált, hogy üljek le a verandán, a szőlőlugas alatt, megkínált fehér borral és kissé száraz kaláccsal. Sonkát is hozok, mondta és elsietett a szúnyogajtó mögé, ahonnan a rádió recsegése, ropogása hallatszott, kijött és letette a tulipános tányért, ebben a pillanatban csapott meg a parfüm, amit magára spriccelt, fűszeres illatnak tűnt, hosszú, hullámos haja frissen mosott volt, tarka, félhosszú szoknyáján őszibarackok gurultak le, valahová ahol szemeim a bordóra festett lábkörmöket vizslatták. Ahhoz képest, hogy nagyon erős keblei voltak, rendkívül kicsi volt a dereka, lapos a feneke, de az arca indián vagy olasz, mediterrán gepárd, mondtam és ő leült a fonott székbe és kérdezgetett. Honnan jött? Újságíró vagy pap? Mi szél hozta? Ki maga, hogy ilyen szemérmetlenül benyit egy ismeretlen hölgy otthonába? Miért fekete zakóban járkál nyáron?
5. Thonet örömlány
A szüleim lakása járt a fejemben, mely hasonlított a nő házára, ugyanilyen bútoraink voltak, ugyanilyen előszobánk, ugyanilyen thonet székek, a szag is hasonlított, krizantém és szegfű, levendula és diópác. De megéreztem a kölnin túl a tisztátalanságot. A kifésületlen hajakat, a kimoshatatlan, ódon időt, és az ölembe fúrta a fejét. A nyaka ráncos volt, hamar öregedett, mint általában a kreol bőrű nimfák. A vetőgépeknek hiányzik a kerekük, mondtam, nocsak, mondta ő, birkóztunk a francia ágyon, mely szivacs állatkákkal volt tele, és büdös volt a párna is, amit a fejem alá dugott. Hogy maradjak már nyugton, amíg fölém kerekedik, kerekedik, kerekedik, mondta még, még párszor és a vállamba harapott, a vetőgépek kerekeiről jut eszembe, kacagott, a kerekükben volt az erejük, a lelkük, a szellemük, suttogta, én sóhajtottam, na, kérdezte, na? Ez a Na-na! Annyira felvillanyozott, hogy meglepődtem a saját aktivitásomon és elindult velem is a beszéd. Ki vagy te? Örömlány vagy búsongó démon? Kígyó vagy galamb? Honnan estél elébem, mint egy gonosz angyal? Kitépem a szárnyaid és beragasztalak a bogárgyűjteményembe, nem félsz? A zongorából pattantál elő, mint egy kentaur? Az egyik plüss elefántból kötőtű állt ki. Mire felfedeztem a tekintetemmel, ő már kirántotta és döfött, elsőre úgy éreztem, a bordáim között ment át egyenesen a szívembe. Valami elpattant a torkomban is. Anyám boldogsága ötlött fel, amikor meglátta a lángoló füvet a kisarlózott szívben. Azután odanéztem a kézre, amely döfött. Összecsukható pálca volt. Játék. Látszat és illúzió. S akkor felálltam, mintha feltámadtam volna. És azóta élni tanít Isten.
