Írta: Balku László
A gyerek leugrott a vonat alsó lépcsőjéről. Megigazította hátizsákját és körülnézett: csak pusztát látott, égett, félig száraz füvet, távolban nagyfeszültségű távvezeték vastraverzeit, a látóhatár peremén egy kisebb facsoportot. Rossz érzése támadt: talán nem itt kellett volna leszállnia? Pedig számolta az állomásokat − lehet, hogy eltévesztette? Vissza akart kapaszkodni a peronra, hátha a másik oldalon lát egy helységnévtáblát, a vonat azonban elindult.
Elhaladt előtte az utolsó kocsi is, végre meglátta az állomásépületen a kopott bádogtáblát: Ohat-Pusztakócs.
– Vasutas bácsi, mikor jön a következő vonat? Rossz helyen szálltam le – szólt a tárcsát lóbálva komótosan a szolgálati helyiség felé ballagó forgalmista után.
– Tizennégy óra huszonkét perckor – válaszolt a férfi visszafordulva.
A fiú az órájára nézett.
– Az még több mint három óra. Tessék mondani, busz megy innen Egyekre?
– Addig nincsen busz sem. Menj be a váróba, ott jó hűvös van.
– Messze van innen Egyek?
– Hát… ahogy vesszük. Öt kilométer.
A gyerek gondolkodott néhány másodpercig.
– Akkor inkább elindulok gyalog. Várnak a nagyszüleim, idegesek lennének, ha megvárnám a következő vonatot.
– Telefonáljak az egyeki állomásra, hogy szóljanak nekik, hogy a délutáni vonattal mész?
– Nem jönnek elém. Nagyapának fájnak a lábai, nagymama meg a szíve miatt ki sem jöhet a házból ilyen melegben.
– Otthon sincs telefonjuk?
– Ha lenne, én is tudnék telefonálni. Van mobilom. Merre lehet kimenni az útra?
A vasutas hátratolta tányérsapkáját, megvakarta a fejét.
– Arra – mutatott el az állomásépület mellett. – De legalább két kilométerre van, és nagyon forgalmas, nem biztonságos az út szélén gyalogolni. Még ha fel is vesz egy autós, ha nem Egyekre megy, a Patkós csárdától sokat kell gyalogolnod. Akkor jársz a legjobban, ha itt, a töltésen mész a sínek mellett. Csak figyelj, aratás van, ilyenkor sok tehervonat jár.
Csak most nézte meg jobban a fiút. Vékony alkatú, alacsony, értelmes arcú, szőke gyerek volt. Közelebb lépett hozzá.
– Hanyadikos vagy?
– Most voltam másodikos.
– És elengedtek a szüleid egyedül?
– Sok dolguk van. Tetszik tudni, most nyertek el egy ilyen dohánykoncessziót. Egy hónap múlva akarják megnyitni a trafikot, állandóan engedélyek, áru, berendezés után szaladgálnak. Ezért küldtek el engem is a nagyiékhoz.
– Aha, szóval lepasszoltak – morogta a nem létező bajsza alatt a vasutas. – No, menj akkor, és vigyázz magadra! Nagyon meleg van, víz van nálad?
– Igen, van egy flakon ásványvizem. Csókolom! – mondta a gyerek, és elindult a keskeny peronon.
Az út nehezebb volt, mint gondolta. A pálya mellett csak itt-ott volt egy-egy csenevész akácfa; a zúzott köveken gyakran megcsúszott a lába. Próbált egy ideig a sínen egyensúlyozni, de a déli hőségben felforrósodott acél a sportcipőn keresztül is égette a talpát; a hátizsák alatt az izzadságtól hátára tapadt a póló, szemét csípte a homlokáról szeme sarkába folyó verejték, nem győzte törölgetni. Próbált egyik talpfáról a másikra lépni, ehhez azonban fárasztóan nagyokat kellett lépnie. Volt, hogy lement a töltés mellé, itt viszont állandóan a bokrokat kellett kerülgetnie.
Enyhén kanyarodott a pálya, és a kanyar végén, az árok partján hat-nyolc akácból álló kis facsoportot pillantott meg. Egyes fák lombja a töltés oldala fölé is ernyőt vont, árnyékot vetve a sínpárra. Megállt, levette a hátizsákot és leült egy talpfára, lábait a rézsűn lelógatva. Ivott néhány kortyot a langyossá melegedett ásványvízből.
Ekkor látta meg kicsit távolabb a váltót. A leágazás egy mezőgazdasági üzem iparvágánya lehetett, ahogy szemével próbálta követni a nyomvonalát, a távolban néhány piszkosfehér épületet vélt felfedezni.
A fiút egészen kicsi korától szinte csak a gépek, a különböző szerkezetek érdekelték. Mindennek igyekezett megfejteni a működését. Már három éves korában minden autómárkát és típust ismert, ha pedig egy ismeretlen épületben járt, mindig megfigyelte, merre futnak az egyes vezetékek csövei. A könyökök, T-idomok látványa olyan élmény volt számára, mint másnak egy reneszánsz festmény. Neki a karácsonynál is nagyobb ünnep volt, amikor apja magával vitte az autószerelőhöz, és gyönyörködhetett a szétszerelt autókban. Dolguk végeztével alig lehetett kicsalogatni a műhelyből.
Látott már vasúti váltót – messziről, az állomás melletti felüljáróról. Itt is gyakran elidőzött, keresve a rendszert a vágányok látszólagos kuszaságában. Most itt volt előtte egy valóságos váltó! Elfeledkezett a fáradtságáról is, felállt, és a sínek között a szerkezethez ment. Elképzelte, ahogyan az acélkerekek áthaladnak rajta, tovább Füzesabony felé. Megpróbálta átfordítani a kart, csak addig, amíg megnézi, hogyan állnak akkor a sínek. A berozsdásodott tengelyek azonban nem engedelmeskedtek – évek óta nem használhatták már, ez az iparvágány rozsdalepte sínpárján is jól látszott. Így csak képzeletben gondolta végig, hogyan tereli a váltó a másik vágányra a vonatot. Aztán megfordulva azon törte a fejét, mi történik, ha ellenkező irányból érkezik egy szerelvény, a váltó pedig az iparvágányra van állítva: kisiklik, vagy minden baj nélkül tovább tud haladni?
A tehervonat a fák mellé ért, a pálya újra hosszan beláthatóvá vált. A mozdonyvezető két kézzel rántotta be a vészféket. Az egymásra nyomuló megrakott vagonok félelmetes dübörgése elnyomta a majdnem állóra fékezett kerekek fémes sikoltását, a kürt üvöltését. Már annyira közel ért a szerelvény, hogy tisztán látta a gyerek arcát. Tudta, túl vannak az utolsó pillanaton, amikor a fiú még félreugorhatna, az azonban csak állt, mozdulatlanul, mintha megszűnt volna körülötte a világ, homlokát ráncolta, és mereven nézte azt a pontot, ahol az egyenes és a ferde sín között csak egy keskeny, néhány centis rés van. A férfi behunyta a szemét. A kürt hangján át is hallotta a csattanást a mozdony homloklemezén, és csak akkor csúszott le a keze a gombról, amikor a szerelvény már másodpercek óta állt.
A forgalmista kinézett a szolgálati helyiség üvegezett ajtaján. A peronon nem volt senki. Bekapcsolta a villanyrezsót, feltette melegedni a kis piros lábasban otthonról hozott rizses húst. A fogasra akasztotta sapkáját. Miközben izzadt homlokát, tarkóját törölgette, eszébe jutott a gyerek. Szegény kis kölyök – gondolta -, talán most lehet félúton. Ebben az iszonyatos hőségben! Mégsem kellett volna elengednem, szólhattam volna Pista sógornak, vigye el motorral. Úgysincs most munkája, csak otthon unatkozik.
A szolgálati telefon csörgése akkor hasított bele a néptelen állomás csendjébe, amikor az első falatot emelte a szájához.
