Tálcán kínálom (a témát)
Írta: Kántor Zsolt
A műfaj tulajdonképpen flexibilis. Téma a gondolkodáshoz. Lehetne valójában egy ezüsttálca. Napocskás, napraforgó alakú csipketerítővel a közepén, rajta egy pohár, tiszta vízzel. Mellette ama reggeli kávé. Szecessziós csészében, amiben benne van a szív. A szív alakú kristály. Amitől megédesedik a koffein. A hajnal. Önkényes és rokonszenvesen elfogult szubjektivitás. Aki főzte, adja át. „Annak fölfogása, ami bennünket megfog.” Bizony, a szemléltetést értelmezésnek kell követnie. Belekortyolni a feketébe és élvezni, hogy a combomon van a tenyered. Hideg. A nyelv adottság, amellyel az értelmező a megértettet újból szóhoz juttatja. Írja Gadamer bácsi a Hermeneutikájában. A szájában levő nyelvvel meg megkóstolja, amit szeret.
A feledésbe merült motívumok egy új, kérdező gondolkodásban kelnek életre. Nem pusztán a kényszermentes, értelmes diskurzus a cél, amely orvosolja a hamis tudatot, hanem a lélek begyógyulása, a szorongás eltűnése. Akkor meglát egy tárgyat kint, amint kilép az udvarra. Egy lenyúzott demizsont, mint installációt. A kopasz üveget és körülötte a meztelen forgácsot. Ott hever a verandán. Közben zápor veri a citerát. A hiány a szöcskével birkózik. Majd a semmi elhagyja az utcát. Belegázol a végtelenbe. Érződik, hogy elhúz az üresség, mint egy motorvonat az első vágányról. A semmi még tovább vékonyul, szűkül abban a másik térben, ahonnan csak búvárruhában van visszaút. Ezt már álmomban mondja az Abszolút Tótumfaktum, a hotel portása, Béla bácsi. Aki a kapuban áll, hogy átadja a kölcsönkért gereblyét. Azt állítja, hogy a semmi emléke újra letölthető az agyra és akkor föl tudjuk idézni esténként, mint nyugtató dallamot és illatot. Ez az időbe való bejutás az erőből való kivetülésben. Egymásba nőtt ecset-sörények. Impressziók, illúziók. Papír vékonyka megnyugvás. A tegnap most válhat megfoghatóvá, amikor elmúlt. Mintavétel, audi-mikroszkóp. Feldolgozzuk a traumát. Szimbólumok feslenek fel. Kópiák és didaxis. Mutatja a fotókat a szitakötő zseniális szárnyáról, amelybe bele van gravírozva a szivárvány, az égbolt és a virágos rét. Ez a repülési alkalmatosság egy archivált régészeti skanzen. A megbánás hajléka. Fejtegeti filozófiáját a hálóőr. Ornamentika, sokszálú tapintat. Aminek az architektúrája lexikális. Tényleg tartalmazza a múlt dagerrotípiáit, ha kinagyítod a szárny rétegeit, a benne összepréselt fotocellákkal, tükörszobákkal. Nem elég fölszakítani az első réteget, a második tépés még fantasztikusabb, mint hinnéd. A mélye, a töve van ott. A história fantomja. A szitakötő kis agya ebből semmit nem tud, csak röpdös a víz felett, mint egy élő, tudattalan raktár. Ott vannak az ősi beszéd széthulló roncsai a bögyében. A figyelem – megállítja az önmagában tovahaladót – rögzíti a mozzanatot. (Az idő pompáját.) A megismerés pillanatnyilag persze nem tud behatolni az időbe. Töredék és végtelen foszlás. Rezignált bölcselet. „Szöveghez viszonyuló lét.” Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. A kimondott ellombosodik. A kérdések megérkeznek. (Kikeltetjük a mondatokat, mint a sárga kiscsibéket.) Az óceán meg föltáratlan kontextus. A memória mimóza parkja, a pillanat effektusa, mint mohó lüktetés. Van erotikus töltete, vonatkozása. A tenger moraja, zajlása, mint kivetkőzés egy női hasra és a köldökre vezethető vissza. Szeretnél belenyúlni a pupillájába, hogy helyrebillentsd a nyelvezetét (ami a mű). A fejekben kell kezdeni a rendrakást. Valójában ez egy allűr és mégis a legsűrűbb jelentésréteg, ami valaha behatolt a látható létbe. Irtó erős gyógyszer. Csengő szoprán a tanmedencében. Elhat a dobhártyákon túlra, egy másik idő dimenzióba. Erről ennyit, nincs jelentősége, mi történik, csak beszélje el, kedves krupié. És itt a szitakötő kézírása olvashatatlanná válik, mint Jadviga párnáján a sokatmondó jelfolyam.
