Írta: Vaskó Ilona
… Ahogy baktattam át a téren, a sűrű ködben megpillantottam őt. Ott ült a szökőkút szélén, lábait lóbálta. Furcsa látvány volt. Ruhája ezüstös szürke, horgolt, az alján csipke lógott ki. Szép volt. Aranyszőke hajával a szél vidáman játszott. Néha az arcába fújta, máskor az egészet összeborzolta.
Közelebb léptem hozzá, hogy lássam az arcát. Szemeit rám emelte. Megálltam. Megrémített. A Közöny nézett rám vissza. Álltam és néztem. Elmerültünk egymás tekintetében. Ő a hideg elutasítás, én az örök Remény. Én fáradt, ő friss.
A tér csendjét a felröppenő galambok szárnysuhanása törte meg, és az öreg néni, akinek kabátjára poncsót horgolt az elmúlás, hogy ne fázzon a hirtelen érkező őszben. Megállt, rám nézett, majd ő is meglátta a Közönyt. Bátorítóan rám mosolygott, és botjával a szökőkút irányába kopogott. Nem félt. Arcán a Bizalom tisztasága ragyogott. Felém intett, hogy üljek az érdektelenség másik oldalára.
Ma sem értem mi ütött ott belénk. A Remény, a Közöny és a Bizalom egymás mellett ülve nézte a téren áthaladó, ködből felbukkanó embereket.
