Írta: Somorčík Sz. Rozália
Összehajlanak a fák a fejem felett, de csak annyira, hogy felülről lásson az ég. Vezet.
A kaptató fehér kavicsain egy-egy csillag mosolyog. Némelyiket félrerúgom, némelyiken visszacsúszom, ahogy talpam alól kilő felfelé. Némelyiken kibicsaklik a sarkam.
Nem gondolok arra, milyen hosszú az út hazafelé, álmodozom inkább. Elképzelek jövőbeli dolgokat, vagy a múltból idézek lelki szemeimnek valót, de csak annyit, ne akadályozzanak a haladásban.
Megint kelet felől fúj a szél, pedig nyugatról illene neki, de lenn a völgyben az utcák eltérítik északra. Itt fenn meg az erdő kanyarítja nyugat felé, a butáját. Esőcseppeket is hoz magával, pedig felhőtlen az ég. Sildem hátracsapva, nem árt arcomnak ez a kis permet.
A legutolsó kanyarban, hol a sötét szürkévé változik, tavalyi levelek peregnek ezüstös villanással. Neszeznek, mintha járna itt valaki rajtam kívül. A buta is óvatos, szinte csak simogat, nehogy felébressze az erdőt, az néha nagyokat sóhajt, majd ismét megnyugszik.
‒ Auiu, auiu, uiae ‒ hallom az egyik bokor tövéből. Elenyészően gyöngéd bugyborékolás ez. Saját szárnya alá nyomja épp fejét valamelyik madár, vagy társai közé furakodik.
‒ Khjuú, khjuú ‒ jön a válasz.
‒ Szép álmokat kicsik ‒ mondom félhangosan, nehogy megriadjanak. Megsimogatnám őket, mindet, főleg ezeket az enyémeket. Mosolygok, nedvesen csillog a szemem, de ezt senki se látja.
Mélyeket lélegzek az utolsó szakaszon, innentől már egyenes az út. Az utolsó utca lámpája irányít hazafelé. Az erdőszéli bükkfák csupasz ágai belehajlanak az aranypöttyös égbe. Lenn zúg a város, fényekből összetákolva remeg.
Belenyúlok a házba, mint egy sötét zsákba, ahogy kinyitom az ajtót. Leemelem a kulcsos polcról a fél literes napraforgómaggal teli poharat, csak úgy, még csizmásan. A hold fél szemmel figyel, ahogy kitöltöm a kerítésre erősített etetőbe a madaraknak valót, aztán halad tovább nyugat felé.
‒ Csivui, csivui, csicsicsicsí, blk ‒ tudják, hogy már ott a reggeli. Nyugodtan alszanak tovább.
A kép forrása: pxhere