Írta: Farkas Molnár Péter
– Van magánál gyufa?
– Öngyújtóm van. Tessék. De cigarettám nincs.
– Itt van, húzzon egy szálat. Hülye tarhás!
– Tudja mit, nem kell. Nem én kértem tüzet, maga kezdte.
– Most mit van úgy oda? Én is tarhás vagyok.
– …
– Kéri, vagy nem? Nem kötelező.
– Köszönöm. Gyújtsa csak meg a magáét.
– Maga bírja cigi nélkül?
– Nem sokáig. De ha nem bírom tovább és nincs pénzem, bemegyek a Tibihez.
– Az ki?
– Nem a környékről való? A Tibi a nappalos a kisboltban.
– És ad?
– Mit? Ja, a Tibi? Hát, ad, persze. Ismer. Csak amikorra mondom, vinni kell az árát.
– Magának arany élete van, hallja… Csak be a boltba, tej, kenyér, felvágott, minden.
– Nem vagyok én koldus, kérem. Ételt nem szoktam. Csak cigarettát.
– De büszke! Hülye tarhás.
– Meg néha kávét.
– Mit? Mi van a kávéval?
– Mondok, néha szoktam kávét is… izé… tarhálni. Reggel.
– De jól él. Kap cigit meg kávét, hazamegy, kávézgat. Így ki lehet bírni.
– Hazamegy… ez jó.
– Most mit röhög? Hatvanhét vagyok, de nekem nem telik kávéra, és nincs hitelem a boltban.
– Nem is az, kérem, csak…
– Jó, röhögjön! Könnyű a más nyomorán...
– Hjaj!
– Na, most fejezze be! Még egy ilyen hülyét! Havi hetvenhárom a nyugdíjam. Ebből negyvenet elvisz a rezsi. Szoba, konyha, fürdő, meg egy kis szoba, ami kamra volt eredetileg. Abban fűtés sincs. Az egész alig negyven négyzetméter. Földszinti, sötét. Égetni kell a villanyt nap közben is, mert nem látok jól. Takarítok, nálam rend van. De a mosószer, hipó, meg minden, elvisz ötezret havonta.
– Nem bírom!
– Jó, akkor röhögjön, a szentségit annak a kárörvendő fajtájának. Mert még akkor nem számoltam, hogy hetente háromezer a meleg étel, azt hozza a házhoz szállító naponta. De az csak ebéd, mert meleg étel csak kell. És a reggeli, meg vacsora? Plusz a hétvége, mert akkor nincs házhoz hozatal. Minden szombaton tövig rágom a körmöm a piacon. Már egy kiló csirkeszárny is hatszáz forint, és akkor hol van még a zsír, a krumpli, a liszt, a cukor. Kávé? Arra nekem nem futja. Néha az orvosi rendelőben szoktam, az automatából.
– Hjaj! Szúr az oldalam!
– Azt látom, hogy baromira jól érzi magát, a rosseb abba a vigyorgó pofájába, maga rohadék. Röhögni a más nyomorán. Szemét egy ember maga, hallja, nő létére.
– Hagyjon már, hát nézzen ide, a könnyem is kicsordul!
– Igen? Tessék! Akkor most elmondom, hogy az orvos se ingyen adja be az injekciót, és a gyógyszert se ingyért adják, mert magas a jövedelmem. Érti? Éhen döglök, de nem vagyok közgyógyos. Nekem nem jár ingyen a gyógyszer. Egy kurva fillért nem tudok félretenni abból a magas jövedelmemből. Ha így megy, jövőre eladom a lakást és mehetek egy még kisebbe. Magának ez nem számít, csak bemegy a boltba a Tibijéhez, kapja a kávékat meg a cigarettákat, hazavonul szépen és kávézgat, fújja a füstöt a jó meleg szobában. Van bőr a pofáján, röhögni a szegények nyomorán!
– Hjajjaj… nem bírom, meghalok, komolyan mondom!
– Ha nem hagyja abba a röhögést, a pofájába mászok, maga szemétláda!
– …
– Elég legyen, hallja?
– …
– Fejezze be most már! Mindennek van határa! Na végre. Mondja, mit röhögött tulajdonképpen?
– Na figyeljen! A reggelek borzasztóak. Ha nem bírom, bemegyek a boltba a Tibihez, aki ismer, mert itt élek három éve. Kapok egy csomag cigarettát, azt beosztom, ahány napra csak tudom. Ha nagyon hiányzik, kérek egy kávét. Azt a Tibi kiönti nekem egy papírpohárba. Átjövök, ide a térre. Nézzen oda!
– Hova?
– Hát ahova mutatok, maga szerencsétlen. Oda, a bokrok közé.
– Mit nézzek? Nejlon, meg szivacs, meg mit tudom én, micsoda. Valami csöves állat…
– Na, az ott a jó meleg szoba. Ott szoktam kávézgatni, meg fújni a füstöt. Ott lakom, érti? Én vagyok az a csöves állat. És most adja vissza az öngyújtómat, aztán húzzon innen a picsába!
