Írta: Illés Zoltán
(Legendáriom, V. fejezet)
Hírlik, hogy a bányának szép kövei közt találni olyanokat is, melyek lenn a fáklyafénynél semmitmondó, szürke köveknek tűnnek csupán, azonban ha napvilágra jutnak, szépségük a világ legszikrázóbb drágaköveivel vetekszik.
El is kezdték egy időben az összes követ felhordani, de egyre csak úgy tűnt, mintha még több és még több lenne belőlük, fogyni nem akaró halmokból lapátolták a bőrzsákokba a szikladarabokat. Hiába, fenn egyik sem mutatkozott drágakőnek.
Egy nap aztán a bányamester megengedte, hogy a legszegényebb bányász egy pár órára magával vigye legkisebb gyermekét a tárnákba, ugyanis fülébe jutott, a gyermek, ha felnő, bányász szeretne lenni, úgy, mint az apja.
A fiúcska csak álmélkodott a fáklyák fényének ördögi, s angyali árnyain, hallgatta a csákányok, kalapácsok, vésők ütemes zenéjét. Emlékül telepakolta zsebeit pár marék apró kődarabbal, s elvitte testvéreinek.
Otthon az anyja kifordította a fiúcska rongyos nadrágjának zsebeit. Ijedtében felsikoltott. A világ legszikrázóbb drágakövei hullottak ölébe, majd gurultak szanaszét a szegényes szoba sárral döngölt padlóján.
Rough diamonds from De Beers Consolidated Mines, South Africa