Írta: Farkas Molnár Péter
Szemerkél a sűrű, apró szemű, hideg eső. Még ebéd után kezdett rá, elmosva a járda szélére kotort, városi levegőtől megfeketedett hó utolsó csíkjait. Megtisztul a város, most egy ideig csillog, kopottságát elrejti az ünnep.
Ahogy lement a nap, a sötét meghozta a ködöt is. Ne valami vastag, áthatolhatatlan, sűrű fehérségre gondolj, ami betakarja a gödröket és elrontja az úton lévők kedvét. Nem, ez csak afféle városi köd, ami inkább hangulatossá, kicsit titkossá teszi az estét, sárga udvart vonva a himbálódzó utcai lámpák köré, megtörve a fényeket. Hol összetorlódik kicsit, hol meg elillan, és sejtelmes hangokkal tölti meg a szűk, sötét, józsefvárosi utcákat. Az emberek kinéznek az ablakokon, a fejüket csóválják és örülnek, hogy odabenn vannak, jó melegben. Szájukban a vacsora megelőlegezett jó ízeivel otthagyják az ablakokat, és a konyha irányába kezdenek szimatolni. Esetleg bort töltenek, vagy valami más italt, kinél mi járja ilyenkor. Sokat számít persze az is, ki, mit engedhet meg magának. A gyerekek játszanak vagy rendetlenkednek, lopják a cukrot a fákról vagy eltörnek ezt-azt, ahogy az karácsony-esteken szokás náluk.
Az első villámot senki nem vette észre. A halk, szinte bocsánatkérő morajt senki nem hallotta meg.
Talán a kutya, már ahol tartanak kutyát, talán az hunyorgott álmosan. De két mancsára visszaejtette fejét ő is, folytatva a lusta szendergést. A következő kékes villanást követő égzengést már nem lehetett egyetlen legyintéssel elintézni. Megálltak az asszonyi kezekben a fakanalak, a gyerekek értetlenül néztek össze. A férfiak, apák, nagyapák letették poharaikat.
– Nem ette meg a fene?
Figyelve hallgatóztak. Rosszul hallották nyilván, hiszen december van, karácsony első napja. Azonban a villámlást újabb követte, az égzengés pedig egyértelmű határozottsággal rontott be a kopott házak közé, megrezzentve az ablakokat. Az emberek először értetlenül bámultak. Kicsit bénultan, kicsit hitetlenkedve. A gyerekek megszeppenve néztek a felnőttekre: most mi van? A kutya, már ahol tartanak, felemelte fejét, fülét hegyezte vagy az asztal alá menekült, vérmérséklete szerint.
Villámlott, dörgött, és az apró szemű eső szakadó, bőven ömlő záporrá változott. Függönyöket húztak félre, ablakokat nyitottak. Az eső zuhogott, az utcát kék ragyogás töltötte be, a házfalak közt zengve, visszhangozva robajlott az ég haragja.
Franka bácsi, kezében fél tepertős pogácsával, kiállt a gangra, és a fekete eget vizsgálta.
– Révkomáromban, hatvanhétben… Ott láttam ilyet utoljára.
Kelediné a földszinten állt az ajtaja előtt, és a férjére gondolt. Az ura emlegette mindig, hogy negyvennégyben, a Kárpátokban, a fronton…
A nyitott ajtókon, ablakokon az utcára szöktek a vacsorák illatai. A szél felkapta, meglengette és összekeverte őket. Karácsony és vacsorahangulata lett a Józsefvárosnak. Az emberek egymásra nevettek, szomszédok köszöntek oda a másik szomszédnak, nagymamák parancsolták vissza unokáikat a szobák melegébe – „Nem mész be rögtön, mit állsz itt zokniban, mit mondok anyádnak ha megfázol?” –, férjek köszöntek más férjeknek, poharat nyomtak egymás kezébe. Régi haragosok biccentettek oda egymásnak, talán évek óta először.
– Zápor, karácsonykor! - nevetett a várandós kismama, kezét összekulcsolva a hasán. Mosolygott minden és mindenki. Még a gyertyalángok is vidáman billegették magukat, már ahol még gyertyákat biggyesztettek a fenyők ágaira, színes, villogó és ízléstelen égősorok helyett. Nevettek az emberek, jókedvre derült a város.
Talán csak a koldusok morogtak, sötét szemüket haragosan emelve az égre.
(2009. 12. 25.)
