Írta: Piro M. Péter
Az utolsó rakéta „unlock” üzemmódban maradt, ezért a pilóta (régebben vadászpilóta, aztán részeges permetezőpilóta, most emberiségmegmentő pilóta) belerepült az idegen szörnyek hajójába.
Bumm!
Szokás szerint.
− Hát, ez van…− sóhajtott Feri, aki már nyolcadszor látta a filmet, nagyrészt itt, a kocsmában. Egyébként rendes srác. Lenyomja a napi nyolc és fél óráját az üzemben, ha meg nagy megrendelés van, akkor szó nélkül túlórázik. Kikapcsolódni jár ide meló, vagy pecázás után, szigorúan esténként.
Egyébként remek ízlése van, mert kedvencei a:
− vörös hajú nők,
− Troas konyak,
− Borsodi sör,
− sci−fi filmek és könyvek,
− horgászat.
(Lássuk be, már−már tökéletes példánya a Homo Sapiensnek.)
Miközben.
Az Univerzum jelentős része hadban áll!
Csak mi, emberek vagyunk akkora primitívek, hogy eddig észre se vettük. Amit kvazároknak és gammakitöréseknek, esetleg meteoresőnek magyarázunk, nos, az maga a gigantikus háború néhány mellékhatása.
Természetesen a fontosabb kormányok tudnak erről, csak gondosan titkolják.
De térjünk vissza a kocsmába.
Feri ott ül, van egy feles konyakja, egy söre, 13 törpeharcsa tátog a szatyrában, és vörös hajú a pultoscsaj. Szinte tökéletes az idill.
Az egyik halra különösen büszke a spori, amikor betért az ivóba egyből mutatta a vöröskének:
− Ezt nézd, Jutka! − (Ja, így hívják!) – Majd 15 percig fárasztottam!
− Jééézusom! – így a Jutka. – Rakd már vissza! Pfúj, de gusztustalan! Olyan , mint egy, ö…, mint egy…, Na! – fejezte be a hasonlatot, hiába, nem bölcsészhallgatóként öblögette a poharakat.
− Na: ja! – hagyta jóvá a büszke horgász. – Valami mutáció lehet. Be is küldtem a fényképét a SZAKLAPNAK (így−így, csupa nagybetűvel mondta!), hátha a tudós sporttársak megállapítanak valamit.
− Erre igyunk! – tette le a lapjait Pistabá, az állandó esti jelleggel ott tartózkodó ulticsapat doaenje.
– Civilben favágó vagyok és ács, de tudom értékelni más fajok vadászatát is – kommentálta. – Monnyuk a fákat nem kell fárasztani, azok fárasztanak minket! – fejezte be göcögve és büszkén, hogy ilyen flottul meghirdette szakmája felsőbbrendűségét.
Az ulticsapat udvariasan kuncogott.
Csak akkor állt be a dermedt csend, amikor Pistabá – csak úgy mellékesen és mosolyogva – bemondott egy piros húszszázat.
− Feri! Remélem, nem akarod te is kirakni a fejét ide a falra, mert már hányingerem van tőlük! – ragadta magához a szót Jutka. – Gusztustalan! Hülyeség volt, hogy megengedte Grubermájer bácsi! Csupa rondaság! – mérte végig a falon sorjázó haltrófeákat.
− Dehogynem! – rántotta elő újra a mutáns halat a büszke pecás, majd általános vigyorgás közben szembesítette azt a többi, preparált fejjel. (Nem, nem volt szadista, ez olyan horgászbolondság.)
A hal remegett és tátogott.
Eközben a hi-fi meg megint bedöglött. Surrogni és szörcsögni kezdett, pedig Komár Laci épp ott tartott, hogy „ Két szív az egy pár”. Jutka figyelme mindjárt odaváltott, majd egy erőteljes ütést mért a sokat megért SONYAC márkanevű szerkezetre. Ettől nem lett jobb, de már-már érthető hangfoszlányok törtek elő belőle. (Nos, ez nem véletlen. A kínai gyárban két műszakban titkos katonai kütyüket raknak össze a szorgos kezek, csak éjszaka állnak át a majdnem SONY-k gyártására. És itt be kell látni, hogy egy fél kiló éjszakai rizspótlékért senki se fog ISO 9001-re hajtani.)
Az L és R oldali hangfalakból nyöszörgő suttogás hallatszott:
− Víz, víz… elfogyott… kín, csapda… vadászok! Kegyetlenebbek… Rejtett technológia…A Föld elpuszt… Támadás lefújva, …ha a jeladó megsemmisül, bár ez mindennek…ellenáll…
− Na, valami altrena, alterna…, izé zenére kapcsolt ez a sz.r! – kommentálta a pultoscsaj. – Megint ez a világvége, amit jósoltak a, izék, na, majinkák!
− Leginkább! – tromfolta az egyik ultis.
De már nem volt olyan jó a hangulat, valami nyomasztó volt a levegőben.
Namost.
Dramaturgiailag fontos, hogy itt említsem meg, hogy az űrben tomboló csata sok furcsa nép között zajlik. (Hja, nekünk furcsa.) A diverzió és kémkedés pedig ugyanúgy bevett szokás, mint bármely más háborúban. Ezt azért említem, hogy a végén ne nézzél majd gülüszemekkel és értetlenül. A rutinos sci-fi olvasóktól meg elnézést kérek.
Feri közben elunta magát, összecuccolt és hazabandukolt.
Pacsi névre hallgató fehér pulija lelkesen üdvözölte, beleszagolgatva a szatyorba. Valahonnan a két macska is előkerült, mert a macskák nyolcadik érzéke távolról is elárulja a potya halkaját.
A halbelezést nem szerette főhősünk, de hiába, magad uram, ha szolgád nincs. A naggyal kezdte, ügyesen szakszerűen. A végbéltől felhasította, a belsőséget egy mozdulattal kiemelve.
De ott megcsillant valami.
− Hát ez meg mi a p.csa? – tartotta a folyóvíz alá a kicsi, fémes dolgot. – Aha! – érezte meg a rezgését – Még működik! De…mi a p.? − aztán a fejére csapott. – Hát persze! Az új, japcsi csodawobler! Olvastam róla a SZAKLAPBAN! (Így−így!) Eh, de kár, hogy leszakadtak róla a horgok, így már nem ér semmit! – nézegette még egy kicsit, majd a belsőségek közé dobta és el is felejtkezett róla.
Végzett a nehezével, a tejfölös harcsapörkölt készítése, már a dolog kellemesebb része volt. Amíg rotyogott a finomság rendet rakott és a halmaradékot kirakta a macskáknak.
Csakhogy.
A macskákra rendkívül irigy puli felfalta az egészet.
Nem szerette igazán a nyers halbelsőséget, de elvi kérdést csinált abból, hogy a kitoljon a cicákkal.
Talán még nem említettem, de pulik gyomorsava a legerősebb a világon.
Különösen a fehér puliké. Pacsi egyszer megette Feri halászcsizmájából a balost és semmi baja se lett. (Hja, mert nem jött rá a gazda, hogy hová is tűnhetett!)
Tehát a kutyus jólesően elfeküdt a rongyon, böffentett egy furcsát, aztán elaludt.
Éjfél utánra járt.
Eközben a csendes kocsmában Jutka végzett a standolással, majd kötelességtudóan áthajtotta a falinaptárt.
December 22-re.
