Írta: Bódi Katalin
A nyári tábor egy kisvárosban volt a Duna partján. A hosszú, alacsony lakóépület előtt alakulótér vagy sportpálya állt, amúgy meg a hajdani díszudvar durva salakkal felszórva, mindenesetre reggelente és esténként ott kellett gyülekezni csapatokban felsorakozva, ott kaptunk tájékoztatást az adott nap programjáról, ott hangzottak el a dicséretek és a devianciákra rámutató intelmek, de az úttörő nyakkendőt már csak az első és az utolsó este kellett felvenni. Akkor kellett csak énekelni az úttörődalokat is, de az összetartozást mindig valami más biztosította. Főleg a szépség fokozatai, a csúnya beszéd, de mindenekelőtt a merészség. Hatalmas hálótermekben, emeletes ágyakon aludtunk, az ajtó fölött széles üvegablakon sütött be a folyosó fénye éjjel, ahová takarodó után már tilos volt kilépni. Arcom a szomszéd ágyban fekvő arcába pillantott, amikor megpróbáltam elaludni. Később mindig erre a helyre gondoltam, amikor kollégiumi hálószobákat képzeltem el az Abigélt vagy az Iskola a határon-t olvasva. Egyik délelőtt egy társunk sírástól és méltatlankodástól akadozva hadarta, hogy ellopták a zsebpénzét, néhány papírszázast a táskájából. Van néhány vallatás az emlékezetemben, főleg eltűnt holmikról (pénz, ruha, kazetta, könyv), vagy éppen kitört ablaküvegről, éjszaka összepiszkított mosdóról. Nagy össznépi fejmosás, lelkiismereti nyomásgyakorlás, önvizsgálat, kiabálás és könyörgés, egyenkénti vallatás, egyenként bemenni a tetthelyre és a bűnösnek visszahelyezni az eltűnt tárgyat. A legvégső esetben a szülők berendelése.
A táborban ellopott pénz körüli nyomozásból egyetlen éles képsor maradt. A régi gazdasági épületből kialakított szállás egy udvarban volt a megkopott Luczenbacher kastéllyal, ahol állami gondozott gyerekek laktak. Tilos volt bemenni hozzájuk, nekik tilos volt bejönni hozzánk, ők, legalábbis szerintünk, vágyakozva nézték ricsajunkat, mi bizonyosan vágyakozva néztük, ahogy az időcsavarba került lenyűgöző épületből kilépve a hajdani angolkerten át lemennek a Duna partjára. Az egyik tanárunk végül bement az épületbe – nyomozni? – s nem sokkal később szinte futva jött ki, majd nekünk, gyerekeknek mesélte zavartan, hogy az egyik matrac alá benyúlva maréknyi tíz-húsz-ötvenfilléreseket talált. Hirtelen vált láthatóvá a másik oldal, s a másik oldalról az, hogy milyen is, ha csuda jó, gyönyörű az élet.
