Írta: Antal Anikó

A Hold udvara megtelt aranyló liliomokkal és az ég is magára húzta csillaggal szőtt dunyháját, mire Danuta kiteregette a törékeny fűzfakosárban felhalmozott ruhát. Hófehér lepedők, kék párnaaljak, orgonalila ágyneműhuzatok integetnek a szélben, mint virágszirmok a magnóliafán. A fűzfakosár hozzátartozott Danuta életéhez, hozzá nőtt, mint a pártás évek álmaival telt hozomány. Még copfos lánykorában találta a kosarat nagyanyja lomos udvarán, jobban mondva a pitvarban, egy porlepte recsegő polcon, a kemence mellett.
Azon a nyáron haza is vitte magával, és a kosár megannyi kincs, ábrándos napló, szárított falevél és virág őrzője lett. Fedele is volt a neki, de mindig nyikorgott, mikor be kellett zárni és a biztonság kedvéért Danuta felszerelt rá egy régi biciklilakatot. Bőven volt hely mindennek. Könnyeknek, mosolyoknak, időgombolyagoknak, sután kötött mellényeknek, pulóvereknek és tarisznyáknak. Megfértek a kosárban a barátnők kacskaringós betűkkel írt levelei, az iskolai szünetben váltott ábrándos sorok, színes, illatos levélpapírokon testet öltött királykék kamaszkori álmok, unalmas, nyári délutánokból szőtt mesék, hogy Kovács Erzsi még az Óperenciás-tengeren túlra is eljutott, Szeplős Elza pedig a híres pesti kirándulások egyikén a Váci utcában híres-neves színésznőkkel találkozott, sőt, még azt is látta, hogy maga Belmondo, a híres francia színész megfordul a Gerbeau cukrászda teraszán épp aznap délután, mikor Szeplős Elza ott fagylaltozott. Bár autogramot nem kapott, de Belmondo szalvétája ott maradt az asztalon, és senki nem látta, hogy Szeplős Elza titokban felkapta a színész ajkait törlő papírkendőt,  lenvászon ruhájának zsebébe rejtette, és levélben biztosította Danutát arról, hogy egy svájci bonbonért cserébe ő is megnézheti majd a lánymosdóban szeptemberben. De a legszebb történetek az első csókokról kitalált levelek voltak. Hosszú sorok arról, hol és mikor történt. Kispadon vagy rózsalugasban, esetleg andalgás közben valamelyik parkban, csendes zugban, kapualjban. Danuta is írt táncoló betűkkel orgonalila lapokat, vágyott csókokról, szemérmes kézfogásokról, képzeletben élő pipacspiros ölelésekről egy smaragdzöld folyóparton.

A szunnyadó sötétséget csak egy-egy szentjánosbogár felvillanó szárnya töri meg, amint sután neki-neki repül a nyitott ablak áttetsző üvegének. Danuta immáron asszonyként fürdik a Hold sápadt fényében, de üres magánnyal köszönt rá az est. Ehhez is hozzá lehet szokni. A társas magányhoz. Vállát megvonva emeli fel a könnyű fűzfakosarat, orrába orgona és akác fűszeres illata száll, mintha egy keleti hercegnő sétált volna végig a kerten az éj bársonypalástja alatt, miközben ő csak teregette a sok ruhát.

A verandára lépve még visszanéz. Csak a lepedők és párnaaljak integetnek a virágillattól bódult éjszakán. Danuta leül a padra.  Lába elé teszi kosarát, kezei közt forgatja, játszik a nyikorgó fedéllel. Néha felszisszen, amint a kiálló fűzfaágak beleakadnak törékeny ujján pihenő karikagyűrűjébe. És ma este valahogy eszébe jut Lóránt, akivel valójában megtörténtek a pipacspiros ölelkezések a smaragdzöld folyóparton. De erről nem írt soha senkinek. Hosszú szerelmes sorokat és képeslapokat őrzött a kosár Lóránttól, a felhőjárótól, aki mindig csak utazott. Még akkor is, amikor a stégen ölelkezve bámulták a nagyszakállú felhőket, és Lóránt  képzeletben felültette Danutát valamelyik ágas-bogas fehérség hátára, így jutottak el Japánba, Indiába, így láttak tengeri szörnyeket, hercegnőket és királyokat. Aztán Lóránt tényleg útra kelt, és soha nem jött vissza. Elveszett valahol a felhők közt a nagyvilágban.

                                                                               ***

Danuta csendben lép be a konyhába, ahol mosdatlan lurkókként sorakoznak a stelázsin az odaégett, kormos edények. A gondosan megterített asztalon már rég kihűlt a vacsora két személyre. Hosszú percekig áll az ajtónak támaszkodván. Hallgatja a növekvő éjszakát, a tücskök muzsikáját és az ablaknak koppanó cserebogarak táncát. Megint szalad a ház. Nagyot sóhajtva néz végig a konyhán és közben elmosolyodik a lelke. Hát, hadd szaladjon. Vállát megvonja, és azt kívánja, bárcsak tudnának a házak szaladni. Vele együtt. Vinnék őt is messzire, rónákon, dűlőkön és hegyeken, tengereken túl.  Eszébe jut egy régi szokása, amikor még otthon, a kisvárosi gangos lakásban üres óráiban csak feküdt a padlón egy méterre az ablak alatt, pont úgy, hogy nem látszottak a szemközti  házfalak,  sőt még az udvarban lévő fűzfa ágai sem. A fát sajnos kivágták egy esős nyári napon, pedig száz veréb csivitelt rajta, és Danuta mindig kacagta, ha tapsol egyet, akkor a madarak elhallgatnak, ha újra tapsol, akkor megint csivitelnek, madárszimfóniát játszanak, amiben ő maga a karmester. Szóval, szeretett a padlón feküdni. Szerette így fürkészni az eget, még akkor is, mikor már tüsszögött a rések közt lapuló portól, mert több rétegben rakták le annak idején a mesterek a parkettát és az idő vasfogai is hézagokat hagytak a fadarabok között, ahol csendesen doromboltak a porcicák. Így feküdt Danuta az ablak alatt, és azt képzelte, repül a ház. Mert a keretbe nem fért bele semmi más, csak a határtalan ég, szürke és kék, csillagokkal ékesített fekete óceán.

 De ez egy felnőtt, magányos éjszaka. Kardigánját a fogasra dobja Danuta. Vállát csókoló, kibontott hajjal, ruhástól fekszik a hűvös padlóra, fürtjeiben porcicák bujkálnak játékosan. Érzi a testét körbe ölelő fa illatát, a hűvös éjszakát, és csak nézi, nézi a végtelenre nyíló ablakot. Szárnyat kap a ház, míg az ég alján vérvörös útját készíti a Nap, és a távolban lenyugvó göncölszekéren ott ül Lóránt, erős kezeit nyújtván az ablakbűvölő asszonynak.

Kép: Marc Chagall: Le Champ de Mars (1954-1955)