Írta: Szilágyi Erzsébet
Az újonnan meghirdetett német nyelvtanári állást egy gyönyörű, gesztenyebarna hajú, kék szemű fiatalasszony nyerte el, már enyhén gömbölyödő pocakkal.
A nyári vizsgaidőszakban néhányszor párban vizsgáztattunk, így a szépségén túl ragyogó szellemi képességeit is felfedezhettem. Nagyon hamar a szívembe fogadtam. A vonzalom kölcsönösnek tűnt, mert lassan minden gondjával-bajával hozzám fordult. (Idős szülei egy borsodi kis faluban éltek.)
Úgy tervezte, hogy születendő kisfiával csak egy évig marad otthon, hiszen kell a pénz. Férje, akivel őrült-fergeteges szerelemben csapódtak egymáshoz, zeneszerző tanszakot végzett, és tehetség ide vagy oda, alig kapott megbízást. Így csak otthoni zongoratanítással tudott valamit hozzátenni a családi kasszához. A reménytelenség és kilátástalanság őt is az ital felé taszította, csak Panni kétségbeesett erőfeszítései akadályozták meg, hogy rá lehessen sütni az „alkoholista” bélyeget.
Dávidka megszületése után hamar elszaladt egy év, de Panni még időben bejelentette, hogy nem jön vissza, mert újra babát vár.
− Most lesz egy kislányom is − újságolta, boldogan mosolyogva, csillogó szemmel. És megérkezett Esztike, egy bájos szöszi baba. A két kicsi mellett Panni már inkább a gyest választotta.
Három év hosszú idő, a sok munka meg a saját gondok mellett nem sok kapcsolatunk maradt vele, ő se jött be látogatóba, mint más kismamák, de egyszer csak váratlanul megjelent a tanszéken egy mózeskosárral, benne egy kéthónapos kisfiúval. Épp óraközi szünet volt, úgyhogy mindnyájan odasereglettünk a picurt ajnározni.
− Ő csak véletlenül csúszott be − kezdett magyarázkodni −, de tudjátok, egy újabb kis élet! − És mosolygott a csillogó szemével, csak a fáradtnak tűnő arcán vettem észre néhány ráncot, és a barna hajában mintha ősz tincseket láttam volna.
A véletlen úgy hozta, hogy ketten együtt szálltunk be a liftbe a negyediken, ő hazafelé, én órára, a földszintig még válthattunk néhány szót. Ahogy végigsiklott tekintetem a szinte anorexiásan sovány alakján, számomra is meglepetésszerűen bukott ki belőlem az őszintén-aggódó, de a társadalmi normák szerint sokkal inkább durva-tapintatlan kérdés:
− És mégis miből éltek most már öten?
Szívtam volna vissza is rögtön, de ő mosolyogva válaszolt:
− Ó, most jó dolgunk van, képzeld, Árpi kapott állást! Zenetörténetet tanít egy középiskolában. (Később tudtam csak meg, hogy az az állás mindössze heti két óra óraadói munka volt.)
Néhány hónap múlva Panni hivatalosan bejelentette, hogy a következő tanévtől teljes óraszámban munkába áll.
Az augusztusi nyitóértekezleten alig ismertünk rá. Rövidre vágott, vöröses árnyalatúra festett hajjal jelent meg.
− Hát te mit tettél a gyönyörű hajaddal? − kérdeztem meg később, amikor kettesben maradtunk. (Én, a szögegyenes, se szőke, se barna hajammal mindig csodáltam-irigyeltem a szép hajú nőket.)
− Muszáj volt már befestetni. Tudod, mennyire őszültem? De hát az idén már negyven éves leszek! De jól áll, ugye? − kérdezte, miközben küldött magának egy nőies mosolyt a falitükörbe.
− Persze, persze, csak elsőre volt meglepő. Ezzel a zöld pulcsival különösen jó! − próbáltam szépíteni.
Májusban kiderült, hogy Panninak mellrákja van. Nagyon izgultunk érte. Már csak ez hiányzott a három gyerek meg a munkanélküli férj mellé. Műtét, kemoterápia, de végül gyógyultnak nyilvánították.
Jött tanítani. Kihallottam a szomszéd szobából a hangját, ahogy valakinek azt mondja:
− Remélem, bírni fogom. Olyan furcsa, ha sokat beszélek, olyan érzésem támad, mintha meg akarnék fulladni.
Egy reggel hiába várta a csoportja. Másnap sem jött, nem is telefonált.
A tanszékvezetőnek sikerült elérnie Árpit telefonon. Állítólag részeg lehetett. Valami ilyesmit mondogatott szinte eszelősen:
− Panni nincs itthon, Panni nincs, Panni egyáltalán nincs. Nem ébredt fel, már soha nem ébred fel...
A boncolás nem mutatott ki betegséget. Nem lett áttétes a rák, mint feltételeztük.
Az életbe fáradt bele a teste.
Az életbe halt bele. Az ő boldog életébe...
