Írta: Molnár Péter
A fiatal férfi bizonytalanul nézett körül a kis falu vasútállomásán. Rajta kívül még ketten szálltak le a vonatról, egyenest a restibe mentek. Megtörölte verejtékező homlokát. Nem a melegtől szenvedett, inkább a párás levegő volt szokatlan számára. Az Alföldön nevelkedett, ott a nyár száraz, mint a homok. Kicipelte két nagy bőröndjét az állomás épülete elé, lepakolt a hatalmas diófa árnyékában, és újra körülnézett. Közeledő kék autó húzott porfelleget maga után az úton, más mozgást nem látott.
Valaki megérintette a vállát.
– Jó napot kívánok. Az úr lesz minálunk az új ágazatvezető?
Alacsony cigányember volt aki megszólította, hosszú, zsíros, fekete haja göndör hullámokban bújt elő kalapja alól, a válláig ért. Orra, mint egy parafadugó, bajsza, akár a cirkuszkerítés: három sorban hat szál. Arca himlőhelyes, és a szeme olyan kancsal, hogy ha többen álltak volna az út szélén, nemigen lehetne megmondani, kire is néz ez a fekete ember. Kezet nyújtott, bemutatkoztak, nem értette jól, mit motyogott a másik.
A kék autó ekkor ért melléjük, nagy darab, vörhenyes szakállú férfi szállt ki belőle.
– Isten hozott! – nyújtotta a kezét a fiatal férfi felé. – Simon Gyula vagyok, a főállattenyésztő.
Aztán a cigányemberhez fordult:
– No, Smaci, kapd fel a két koffert és rakd a kocsiba! Én elviszem ebédelni az új főnöködet, te meg szépen beköszönsz a Vilisicsékhez, szólsz, hogy megjött az új lakó.
Az étterem majdnem tele volt. Alkalmi vendégek ebédeltek, falubéliek ugrottak be egy italra. Az ebéd jó volt, kiadós is. Már a kávénál tartottak.
– Nagy a forgalom, az erre járó sofőrök számon tartják a helyet, itt állnak meg ebédelni.
Jó a konyha is, de nem ajánlom, hogy ideszokj – oktatta a vörös szakállas fiatal beosztottját.
– Kosztra, kvártélyra adtalak Magdus nénihez, ha megtudja, hogy házon kívül eszel, abból akkora patália lesz, de akkora… No, majd megismered.
Elmondta a legfontosabb tudnivalókat, aztán fizetett, és kocsiba ültette új kollégáját. Végig gurultak a falu főutcáján, a templomnál balra fordultak, megálltak az egyik porta előtt. Takaros, nagy, fehérre festett falú ház, az udvaron kutya, egy hosszú kötélen ruha száradt. Hatvanon túli, kerek asszony gurult elő valahonnan a ház mögül.
– Jó napot Magdus néni! Meghoztam a lakóját – Az idős asszony, kezét kötényébe törölve terelgette őket befelé.
– Jaj Istenem, de elmaradtam! Az ágynemű még itt libeg a kötélen, nem baj, estére beszárad.
Sürgött-forgott, se a szája, se ő maga meg nem állt egy pillanatra sem. Hellyel kínálta a két férfit a tornácra állított asztal mellett. Tányérokat, evőeszközt hozott, kenyeret szelt, mire észbe kaptak, már előttük gőzölgött a nagy tál étel. A fiatalember kérdőn nézett a szakállasra, de az riadtan forgatta a szemét, és ujját a szája elé téve jelezte: jobb lesz, ha nem szólnak semmit. Megebédeltek hősiesen másodszor is.
– Hát, hunnan jött mihozzánk?
– Öcsödről, Magdus néni – Az öregasszony összecsapta két kezét:
– Még ollan messzirül… Hát nem tanált közelebb valamit?
– Nem nagyon adódik arrafelé semmi.
Az öregasszony vizet hozott egy nagy kancsóban, letette, aztán leült a szék szélére, mintegy jelezve, hogy csak egy pillanatra pihen meg.
– Kérdeznék valamit, Magdus néni, ha lehet.
– Honne lehetne, kérdezzen csak!
– Azt a férfit, aki a csomagjaimat ide hozta magukhoz, hogy hívják?
Az asszony nem értette a kérdést, aztán a homlokához kapott:
– Ja, a Gyurát gondojja? Hát Gyurának, Orsós Gyurának. György amúgy, de aztat mifelénk Gyurának mongyuk.
– De Gyula bátyám Smacinak szólította…
Magdus néni jó ízűen nevetett.
– Persze, hogy Smacinak. Na várjon, elmesélem!
– Tuggya, még élt a téesz és az öreg Bokodi, a főagronómus… Na, majd megismeri őtet is, de nem ez a lényeg. Szóval szerette a lovakat nagyon. Nem akaródzott neki kocsiba ülni, lovon járta a határt, rája is ragasztották, hogy gróf. Ő vót a battyáni gróf, mer Battyánpusztán vót a téesz központya.
– Hát, eccer az egyik kanca ellett egy gyönyörű, sárga kis csikót, még fót is vót a homlokán. De az annya valamijér elverte maga mellől, nem etette. Hát a Bokodi felesége, meg a két lánya etették üvegből. Nagy kedvenc lett a kis sárga és elkeresztelték Smacinak.
Fölállt az asszony, vizet töltött a vendégének, állva folytatta.
– Elég az hozzá, hogy a kis paripa, ahogy cseperedett, kezdett elkanászodni. Hogyne, mikor úgy el vót kapatva… Kiszökdösött az udvarrul, ha csak megtehette. No, hát egy reggel, november vót, akkor mifelénk má nagy ködök vannak, hát nem lelték a csikót. Igen, de a kapu meg nyitva vót, hát ebbül tutták, hogy a Smaci megin' világgá ment. Hát mentek utánna, de az öreg Bokodi akkor mán nagyon mérges vót, mer sietett vóna. Fölkapott egy karót, oszt azzal ment a szökött ló után.
Megállt a beszédben, megigazította az abroszt, mert a sarkát a szél visszahajtotta.
– A Bokodiék háza amúgy itt van az ucca végébe, velük szembe most az új bót van, de akkor nem vót ott más, csak egy nagy, gazos rét, teli hecsellivel. Abbul hallottak valami zörgést. Az öreg Bokodi meg, mérgébe belevágta a karót a gazosba: Smaci nyeee!
– Mer aszitte, a csikó szöszöl a bokrok közt. A karó egy nagyot puffant, aztán hallják ám:
– Jáááj, nem vagyok én Smaci! Én vagyok az Orsós Gyura!
– Ment szegény az éjszakai műszakbul hazafele, oszt utolérte a szapora, gondolta, abba a fene nagy ködbe beguggol a csalitosba. Hát, így lett a Gyurából Smaci.
Nevetett megint, jóízűen, hosszan. A fiatal férfi meg arra gondolt, nem is olyan nagy a különbség az Alföld és a Dunántúl között.
Meg arra, hogy jó lesz neki itt, Somogyban.
