Írta: Kántor Zsolt
Adaptáció frigyre és laptopra[1]
Richárd Brautigan, a neves prózaíró ült a szigetnek kialakított Internet Café partján, és webkattintotta az egyik távolban lévő vitorlás hajót. Erre rögtön beinstallálva találta magát a kávéház honlapján. Ott ült a frigyláda alakú laptop előtt, két kerub szállt a vállaira, akik szelíden legyezgetni kezdték arany pikkelyes szárnyaikkal lemerült arcát. Épp a Törlő című textust pötyögte be, kék betűkkel az égbolt mintázatú, virtuális papírra.
„A japán nő tovább aludt. Yukiko igen fáradtan feküdt le. Fárasztó napja volt. Munkahelyén csupán egyetlen vágya volt, hogy hazamenjen és aludjon, s íme, hol van: otthon van és alszik. Gyermekkoráról álmodik. Olyan kis álom ez, melyre reggel, ébredés után már nem is fog emlékezni, és sohasem tudja majd felidézni. Mindörökre eltűnt. Eltűnt, amint megálmodta. Kitörölte magát, amint megtörtént.”
Ahogy kitette a pontot a megtörtént. szó után Brautigan, odalépett hozzá a japán asszisztensnő, Yukiko, és stukkert tartott a halántékához.
− Tessék visszaadni a gyermekkori naplóm! Vagy elsütöm a fegyvert.
Az író meglepetten, de ugyanakkor hidegvérrel kivett a zsebéből egy pendrive-ot, és átadta rögtön a páratlan szépségű, hiányos öltözetű nőnek.
− Azt hiszem, együtt nézzük meg – suttogta, és eltette a pisztolyt az övtáskájába. Gyors mozdulattal benyomta a kis pendrive-ot a férfi számítógépébe, és a képernyőn végigfutott egy szappanopera. Szép kis japán lányka szaladgált tökéletesen sminkelt felnőttek között a lefüggönyözött nappaliban, a fények és a tárgyak ontották a szivárványt. A kislány édesanyja a férj fülébe súgott: − Adjuk át a kicsinek az új ruhácskát, amit a hetedik születésnapjára kapott.
A férj egy rózsaszínű szalaggal átkötött dobozt hozott be, ami felbontás közben felrobbant. A kép ekkor elsötétült, a japán nő az író hátára csapott.
− Te vagy a vőlegényem mától. Nem lehetek másé, mert te adtad vissza a múltamat.
− Fel vagyok szedve, Yukiko?
− Nem beszélem ezt a nyelvet.
A férfi megdörzsölte a szemét. Nem álmodott. Már csak két szál cigije és néhány megjegyzése maradt, mind a kettőre rágyújtott:
− Te Yukiko! Azt tudakolom tőled, amit Örkény István egyik egyperces novellájának főhőse kérdezett a német munkatábor őrparancsnokától, mi közben egy ló tetemének a sírgödröt ásta: Hölderlin ist ihnen unbekannt? Ismeretlen ön számára Hölderlin? Majd Rilkével is előhozakodott a rab. Az őr lelőtte, mint egy kutyát. Nem akarok így járni.
A japán nő kacagni kezdett. Yukiko és a minimalista prózaíróíró összebújtak a feltámadt szélben, mint két madárfióka. Kerubbá változtak.
[1] A Litera Szerelemliget pályázatára beküldött anyag, javított változat, amelyet a szerző − Kántor Zsolt − Te Van Ce Lan írói álnéven közölt 2009-ben.
