Írta: Rimóczi László
Időszámításunk után 2013. május harmonikán Böing Gellért költő beült Agip Beatrix felolvasóestjére. Ma Agip Beatrix prózanő osztja meg magát. Prózanő és kiadóvezető. Nagy a szája. Jó az étvágya. Nagyon fel van öltözve. Agip Beatrix megkezdi művét. Hasít. Zeng. A felolvasás alatt a mindig irigy költőfiú, Böing Gellért irigykedve súgja oda szomszédjának:
− Figyeld a Kóspallaghy arcát…ott… az az ősz fej az. Doktor. Nem…! dehogy belgyógyász, hanem történelmészeti. 21 kötetes. Az a jó írás, amit Kóspallaghy doktor csukott szemmel hallgat végig. Az a frankó írás, na. Nem ez! Ennek a csajnak csak azért adták ki a szendergős pornókötetét, mert meg akarják dugni.
Beatrix nem zavartatta magát, nem is hallotta a mamlasz költőcske kijelentését, csak szavalt:
− Lassú, érzéki szex vette kezdetét, teljesen meztelenül, lüktető erotikával fűszerezve. Ez a latin macsó górcső alá vette a pici szájamat, míg az övé hol elszaladt, hol visszatért a mellkasomtól a talpam ujjáig. Szenvedélyes piszkos tánc volt ez, sok szeretkezéssel: ő egyetlen türelmetlen mozdulattal tépte le rólam könnyed nyári selyemruhámat, mint a csomagolópapírt egy jóízű svájci csokoládéról. Nézte a gyönyörű, de zamatos testemet − a fülemet, az orromat, a szájacskámat. Üde kis lábával úgy kalimpált körülöttem, mint aki nagyon szeret szexelni! A férfi nemi pénisze szédületes vehemenciával döfködött befelém, a síkos, kivilágítatlan barlangomba, mintha mohón keresne valamit. Egyre gyorsabban döfködött, mintha egyre mohóbban keresne valamit. Nagyon látszott, hogy komolyak a szándékai. Meg is szagolt mindenhol. Végül együtt pulzáltunk, mint két szerelmes csimpánz.
− Ugye, ha majd befejeztük ezt, csináljuk még egyszer, ugye? – kérdezte a férfi.
− Hogyne – hangzott a szenvedélyes válasz! − Részemről a megtiszteltetés. Köszönöm!
− Váljék egészségedre!
Ezután többször szerzett örömet számomra a nemi szervével, majd ismét, s ismét egymásba csavarodva lüktettünk, mint valami hosszú, forró emberkukac. Az ő nemi szerve hívogatóan csalogatott, mint valami ritka, egzotikus tengeri állat. Szilaj paripaként vetette magát kéjvölgyembe, ahol már vártam. Vágyam forró leheletként csapódott a férfi szemüvegére, amit még izélés közben sem vett le. Kínosan kíváncsi nyelvemmel hosszasan elidőztem selymes, kivakaratlan bőrén, majd 5 csillagos orális élményben részesítettem. Végül folyékony gyönyörét a mellkasomra és a hajamra bocsátotta. Reggel petyhüdten döglöttünk egymás mellett, mint két szerelmes csimpánz.
Bea befejezte a felolvasást, és lehunyta a szemeit. Senki nem találgatta, mire gondol a szerző. Taps oszt jó’van. Ekkor kattant be Gellért. Három durva kérdést tett fel a prózanőnek, aki visítva, hogy na ő ezt nem hallgatja tovább, a kijárat felé robogott, ahol Gellért már könnyebben becserkészhette. Elgáncsolta, a nő pedig nekiesett az egyik könyvespolcnak, beütötte a fejét, és elájult. Az eszméletlenség értékes pillanatait kihasználva Gellért elkezdte kibelezni őt. Szépen, mint nagyanyja a halat. Erre már a moderátor is felébredt, eldobta a mikrofonját, és szaladt oda hozzájuk, szorosan a nyomában egy harmadkötetes költő, meg a pogácsát majszoló, görnyedt Kóspallaghy doktor. Meg akarták állítani a tébolyultat, de megállt ő magától is. − Ne féljetek! – kiáltotta Gellért – Igazam van! Ő az áruló! Ellenségünk. Ugyanis nem ember, hanem robot. Egy robotnő. Kémrobotnő. Robotnőkém. Azért jött, hogy beépüljön a szép hazai irodalomba, és masszívan megvesse géplábait. Nézzétek, bebizonyítom!
Azzal benyúlt a résen, amit Beán nyitott, és elkezdett belőle kipakolni. Diadalmasan eléjük tartotta a zsákmányt:
− Tessék, nézzétek, csupa műszer. Mondom, hogy nem ember ez.
Iszonyatot látott a tekintetekben. Iszonyatot látott a saját tekintetében is.
Mert nem műszer volt az, csak sima humánalkatrész, mint bármely rendes emberben. Gellértnek Beás lett a keze. Összekente magát vele.
Több ideje már nem volt, mert rávetette magát az irodalmi közélet, a krém − a kánon főkánonjai −, és széttépték őt. Tárgyalni akkor már nem lehetett velük.